Főkép A Rémmetró első része nem lett a kedvencemmé, igaz, ennek az is volt az oka, hogy nem vagyok oda a véres-belezős horrorért.
 
De a koncepció már akkor is tetszett: a manga egyes fejezetei a tokiói metró különféle állomásaihoz kapcsolódnak, és az egészet összefogja Szeija alakja, aki ránézésre egy jóképű fiatalember, ám valójában a Másvilág kapuinak őrzője.
Márpedig a metró a föld alatti poklok között vezet, és ezt a holtak meg különféle szörnyek nem mindig nézik jó szemmel...
 
Igazán azonban csak a második kötetben kezd kibomlani a sztori, itt tudunk meg egyre többet Szeijáról, illetve különleges képességéről, mellyel meglátja, ha valakinek közel a halála. Az is kiderül, hogy emiatt nem csak a gyermekkora volt nehéz, de elveszítette nagy szerelmét is.
 
A fiú úgy érzi, hiába ő az őr a két világ között, mégsem tud segíteni – aminek ellentmond számos fejezet cselekménye, melyekben ő akadályozza meg, hogy a vér- és bosszúszomjas holtak ártatlanok életét is elvegyék.
 
Ami ennél is jobban tetszett azonban, az az, hogy a Rémmetró egyfajta társadalmi tablót is felvonultat.
Hiszen minden fejezetben más és más társadalmi, anyagi hátterű emberekkel találkozhatunk, az elhanyagolt, elveszett kisgyermektől a maffiózón át a tipikus amerikai turistáig, bár persze a különféle iskolákba járó illetve munkahelyeken dolgozó japán fiataloknak jut a legtöbb szerep.
De a felbukkanó rémek, szellemek is a legkülönfélébb okokból haltak meg illetve akarnak gyilkolni...
 
A fejezetek rövidsége miatt sokszor sztereotípiákkal dolgozott Tokió Kalen, de még így is sikerült tartalmat adnia az első pillantásra túlságosan is horrorisztikus sztoriknak.
 
Mert Josiken rajzaiból jó sok elmenne death metal lemezborítónak, de ha az ember túlteszi magát a sokkoló képeken, megláthatja a rajzoló erényeit is, elsősorban azt, hogy a nem túlbonyolított képek milyen remekül támasztják alá a mondanivalót. Különösen az arcábrázolások beszédesek.
A könyvek végére rakott poénparádé meg külön meglepetés.
 
A sorozat, jelen állás szerint, mindössze három kötetből áll. Elismerés illeti a szerzőpárost, mert minden fejezetbe sikerült valami újat hozniuk. Mégis kicsit hiányérzetem maradt a végére, csalódott vagyok amiatt, ahogy Szeija történetét lezárták.
 
Nem tudom, hogy volt-e több ebben a figurában, de olyan kurtán-furcsán, hirtelen ér véget az ő szerepe (s vele a sorozat), hogy nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy talán nem ment elég jól a széria Japánban, és a kiadó egyszerűen leállította...
Persze, magát a metrós vonalat nem is lehetett volna sokáig húzni még anélkül, hogy önismétlésbe vagy unalomba ne fulladjon, de úgy érzem, Szeijával egy kicsit elbántak.
 
Ezzel együtt 16 éven felüli horrorrajongóknak, akik kedvelik az enyhén misztikus, ázsiai történeteket, a Rémmetró három kötete kiváló szórakozást nyújthat.
 
Mivel javarészt metrón olvastam, elmondhatom, hogy nem okoz olyan sokkot, hogy inkább átnyergeljek más tömegközlekedési eszközre, viszont megfelelő szögben tartva a könyvet segít abban, hogy legyen helye az embernek egy zsúfolt kocsiban is...