Főkép„Hogyhogy eddig nem figyeltem fel rá?” – korholta magát, s lehajolt a barna fedelű könyvecskéért.
Szórakozottan nyitotta ki. Nina kézírását első pillantásra felismerte. Elhomályosodott előtte a szoba.
„Semmire sem leszek jó, ha minden, amihez hozzáérek, s Ninának köze volt, egyszerűen kétségbe ejt, és a rosszullét környékez” – lamentált, majd leült a szemközti fotelbe. A barna fedelű könyvecskét még mindig a kezében tartotta. Mélyet sóhajtott, s újra fellapozta.

Ez nem napló – olvasta – soha sem szerettem a naplókat.
Ellenszenvesnek találtam, ha valaki csak azért ír, mert el kell rejtenie gondolatait, nincs elég bátorsága közzétenni. Ezért feljegyzéseket írok, csupán vonalkarcokat arról, ami eszembe jut, s amit gondolok. Aki ezeket a feljegyzéseket valamikor elolvassa, ne keresse bennük a logikát, a különlegességet, elégedjen meg azzal a vázlatszerű szöveggel, amit néha magányomban vagy dühömben papírra vetettem. Tehát köszöntelek, olvasóm!

Hugó hátradőlt a fotelben s tovább olvasott.

Harmadik bejegyzés

„Hol lehet a legintimebben megismeri a világ ama belső lényegét, azt a magán való dolgot… amit élni akarásnak neveztem…, akkor a közösülési aktust kísérő gyönyörre kell utalnom… Ez minden dolog igazi lényege és magva, minden létezés célja és értelme.”
Már nem emlékszem, honnan vettem a fenti idézetet. Első olvasásra annyira megtetszett, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, kimásoltam vonalas füzetembe. Ma találtam rá, miközben feljegyzéseim után kutattam. Az „élni akarás” eszméje visszhangot keltett bennem. Mennyire igaza van a fenti szöveg szerzőjének. Ez az „élniakarás” volt az én titkos energiám, ez segített át eddigi nehézségeimen, innen vettem az erőt válságaim megoldásához, lábaltam ki konfliktushelyzeteimből, s talán gyermektelenségem fájdalmára is ez szolgáltatott gyógyírt.
Hugónak soha nem beszéltem erről az élni akarásról. Vele kapcsolatban soha nem merült fel, hogy feladta volna a harcot. Más anyagból gyúrták. Ő harcias kedvű, az élet kihívásaira mindig készen áll, s rövid idő alatt mozgósítani tudja erejét. Ő az az ember, akire igazán vágytam. Mellette képes voltam a kiteljesedésre, meghatványozódott a biztonságérzetem.
Női társaságban többször megkérdeztek, miért vagyok annyira magabiztos. Hugó tényleg az a férfi, akinek látszik: kiegyensúlyozott, megfontolt, gyengéd és kellemes partner? Ilyenkor dicshimnuszokat zengtem róla, miközben arra gondoltam, milyen jó, hogy nincs jelen, mert el sem hinné, mennyire szeretem.
Igaz is, a szerelmünk magától értetődő dolog volt, ami ott van, kéznél, soha nem szűnik meg, csak intenzitásában hullámzik, mint általában az ember kedve szokott.
Hugóval mindenkoron jól éreztem magam, testi szerelmünk a legrosszabb esetben is kielégített. Beteltem vele, úgy adtam oda neki magam, soha nem kellett gondolkodnom vagy émelyegnem. Én voltam az, aki megfeledkezik a világról. Miközben ő bennem volt, se nem láttam, se nem hallottam, csak éltem a pillanatnak, a pillanat szerezte gyönyörnek, annak a megismételhetetlen érzésnek a karjaiba szédülten, mely hatalmába kerít, édes szorításából el nem enged. Most, hogy erre visszagondolok, igazat adok a fenti idézet szerzőjének, miszerint „a közösülési aktust kísérő gyönyör minden dolog igazi lényege és magva”. Ebből lopom az energiát az élniakaráshoz. Ez deríti fel a kedvem, ez az én pegazusom. Mialatt ezeket a sorokat rovom, megfordult bennem: milyen jó, hogy Hugó nem látja, mit firkálok összevissza. Dicséretem biztosan meglepné, hiszen legelérzékenyültebb állapotomban sem vallottam neki ilyen szenvedéllyel, ennyire őszintén. Azt hiszem, egyszerűen csak megbeszéltük a dolgokat. Bár sérülékeny léleknek tartom, soha nem lágyult el, nem engedte át magát a szabad szárnyalásnak, mint jómagam. Mindenben pragmatikus, a gondokat is dologiasságuk oldaláról közelíti meg. „A problémák, nehézségek azért vannak, hogy megoldjuk őket, mert ez a dolgunk”, szokta mondani. Hugó másként gondolkodik, mint én. Talán ezért is értettünk szót mindig. Amikor valamiért nagyon izgultam, hogy megoldódjon, ő az ésszerűséget, a bölcsességet tartotta fontosabbnak. És számtalan esetben neki volt igaza. Ami viszont tényleg jólesett, s amiért magamban többször felmagasztaltam, soha nem élt vissza a gondok fölött aratott győzelmének sikerélményével, úgy irányította a beszélgetés fonalát, hogy abból az derült ki, végül is én voltam a megoldás ötletgazdája, s ő nem tett mást, csak jóváhagyta, amit kiagyaltam.

Kilencedik bejegyzés

Ma Artúrral ebédeltem. Véletlenül futottunk össze a belváros egyik üzletében. Kellemes férfi. Kicsit hőzöngő, nagyképű, mégis mulattató. Annyira megkacagtatott, temérdek csacsiságot hordott össze, majd megszakadtam a nevetésben. S ne mondjam, mennyire előzékeny. Nem hiszem, hogy irántam tanúsított kedvessége csak a Hugóval való barátságának köszönhető.
Meghívott, ebédeljünk együtt. Nem volt semmilyen programot, arra számítottam, hogy az egyik kedvenc olasz vendéglőmben bekapok valamit. Megörvendtem a meghívásnak. Nem szeretek egyedül étkezni, még akkor sem, ha csak röpke percekről van szó.
Kísérőm tényleg kitett magáért, mert nem tudom, honnan, szál vörös rózsát is elővarázsolt, s azt kedvesen és hízelgően adta át. Teljesen levett a lábamról. A kiváló minőségű vörösbor is segített a jó hangulat kialakulásához. Artúr csupa mosoly volt. Miközben a kávét ittuk, egyszer csak átnyúlt az asztal fölött, megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett, s azt mondta: „Nina, én mindig szerettelek, de nem tehetek arról, hogy Hugó gyorsabb és meggyőzőbb volt”. Vallomása meglepett. Artúrt évtizedek óta ismerem, de soha meg nem fordult a fejemben, hogy valaha is úgy viselkedett vagy nézett volna rám, mint aki irántam való szerelmet forgat a fejében. Annyira váratlanul ért megnyilatkozása, nem is tudtam, mihez kezdjek. Végül – lehetséges, hogy belepirultam – azt válaszoltam neki: úgy vélem, az én életemben az udvarlások korszakának vége. De köszönöm a bókot, mert annak veszem előbbi kitárulkozását.

Huszonegyedik bejegyzés

Újra találkoztam Artúrral. Kicsit félszegen, mondhatnám feszengve beszélt velem. Azt hiszem, szégyelli magát múltkori vallomásáért. Én mindenesetre elintézett ügynek tekintem. Valahonnan, presztidigitátori ügyességgel újra szerzett egy szál piros rózsát, amivel nyomban megajándékozott. Még meg sem köszönhettem kedvességét, eltűnt, s bottal üthettem a nyomát. Ilyesmire csak a férfiak képesek.
Hugónak nem szóltam erről az újabb találkozásról, igaz, az elsőről sem teljes részletességgel. Magától értetődően a vallomás-részt is kihagytam a Hugónak szánt beszámolómból.

Huszonnegyedik bejegyzés

Délelőtt kisétáltam a tópartra. Ragyogóan sütött a nap, s a fényáradat magával ragadott, fellelkesített. Öröm és szorongás váltogatta egymást, aminek az lett a vége, hogy elszomorodtam. Úgy érzem, hiányzik valami az életemből. Valami, ami mozgalmat, ujjongást, sikerélményt jelent. Válságaimból mindig sikerült kimentenem vacilláló lelkemet, ám mégis szükségem van egyfajta kalandra, ami lázba hoz, felvillanyoz, megmozgatja szunnyadó énemet. Megígértem magamnak, hogy felkutatok valamit, ami fájdalmat okoz, megsanyargat, próbára tesz.

Harminchatodik bejegyzés

Artúr, úgy érzem, komolyan gondolja, hogy még mindig szeret. De hát semmiféle vonzalmat nem érzek iránta. Nem tudom, hogyan adjam a tudtára, miként kezeljem egyre sűrűsödő bókjait, kitartó közeledését, már-már idegesítő ajánlatait. Gondoltam, jobban tenném, ha Hugó tudomására hoznám, s megkérném, beszéljen vele. Persze óvatosan, tapintattal, nehogy megsértse.

Negyvenegyedik bejegyzés

Hivatalos elintéznivalóm volt a városban. Hugó nagyon érzékeny arra, hogy beosztására való tekintettel ne másokkal intéztesse el apró-cseprő ügyeinket, inkább engem kér meg erre. Az adóhivatalban voltam, ahol, mondanom sem kell, azonnal szólítottak, nem hagyták, hogy a sor végén álldogáljak. Amikor kiléptem az épületből, Artúrral találkoztam. Kedves, mézesmázos volt. Barátját is azonnal bemutatta nekem. A férfit Valérnak hívják. Állítólag évfolyamtársak voltak az egyetemen. Első pillantásra ismerősnek tűnt. Bemutatkozása után meg is jegyeztem, mintha már láttam volna valahol, csak nem emlékszem pontosan hol találkoztunk. Valér kellemes külsejű, első pillantásra is vonzó férfi. Meghívtak, kávézzunk együtt. Az adóhivatallal szemközti bisztróba tértünk be. Artúr és Valér folytatta találkozásunk előtt kezdett vitáját. Valér azt állította, hogy Kant szerint az egyén elvi szabadságproblémája megoldhatatlan, sőt feloldhatatlan. Artúr ellenben az idő fogalmának segítségével próbálta bebizonyítani, hogy ez azért téves, mert Kant az időt az egyén érzékének szemléleti formájaként kezeli. Ennyi maradt meg bennem. A többire nem emlékszem, mert olyan dolgokról vitatkoztak, ami nem az én területem. Végül a még vitázó férfiaktól elnézést kérve, gyorsan búcsúztam. Valér gyengéden kezet csókolt, amit nagyon régimódinak tartottam, de jólesett kitüntető kedvessége. Artúr, meglepetésemre, elég hidegen köszönt el. Nem is baj, gondoltam, hiszen semmi kedvem sem lett volna a másik férfi társaságában érzékeny búcsút venni tőle.

Ötvenegyedik bejegyzés

Hajnalban azzal riasztottak, hogy a tóparttól nem messze összeomlott egy négyemeletes lakóház. Szegény Hugó, mély álmából felriadva alig értette, miről van szó. Megébredve magam is csak azt láttam, hogy fejvesztetten futkorászik a lakásban, s a nagy sietségben nem találja a ruháit. Erre az eseményre még visszatérek.

Ötvennyolcadik bejegyzés

Hugóval képtelenség szót értenem. Olyan, mint akit megbabonáztak.
Magában beszél, az az érzésem, elborult az agya.

Hatvanegyedik bejegyzés

Az egész város a feje tetejére állt. Ilyen katasztrófa a háború óta nem sújtotta a várost. Hugó nap mint nap éjfél után ér haza. Nem tudom, hogyan bánjak vele, hogyan nyugtassam meg. Ma reggel futólag beszéltünk az összedőlt tömbház okozta drámáról, de búskomoran hallgatott.

Hetvenkettedik bejegyzés

Újra találkoztam Artúrral. Mint régen, kedves, simulékony volt. Most én hívtam meg kávézni. Sok mindennel szórakoztatott. Végül kértem, mondjon valamit a Klubról, ahová Hugó is jár. Meglepődve nézett rám, s azt kérdezte, miféle Klubról beszélek. Mondtam neki, hogy a Klubról Hugó mondott egy-két szót, mennyire jól érzi ott magát, a város elitje látogatja. Nem értem, miért, témát váltott, bármenynyire is erőltettem a Klub-témát, nem akart visszatérni rá. Csökönyössége, titokzatossága meglepett. Arra gondoltam, ha Artúr nem akar a Klubról beszélni, akkor nyomós oka lehet. De vajon milyen oka? – kérdeztem magamtól. Holnap megkérem Hugót, vigyen magával a Klubba.

Nyolcvanegyedik bejegyzés

Bár nem számítottam rá, Hugó már este tízkor hazaért. Megörvendtem, hiszen az utóbbi hetekben nem kényeztetett el jelenlétével. Vacsorát is készítettem, kibontottunk egy palack vörösbort, amit Péter gazdától, a szomszédunktól kaptunk. Egy ideje furán viselkedik. Látom, hogy aggasztja a tömbház-tragédia, de érzem, van valami más is, ami a lelkét bántja. Megpróbáltam kiszedni belőle különös szorongásának okát, de nem engedett gondolatai közé férkőznöm. Talán Artúrral kéne beszélnem, hátha az irántam táplált érzelmei jobb belátásra késztetik, s megered a nyelve. Elhatározásom végleges, semmi sem fordíthat vissza utamból. Minden női bájamat harcba vetem, hogy megtudjam végre Hugó lelki zavarának az okát.

Kilencvenötödik bejegyzés

Másság. Ennek a szónak a jelentése nem csak figyelemfelkeltő, de a benne rejlő szemantikai mag a félelmet, az előre láthatatlant, a kételyt, a bizonytalanság lehetőségét is magában foglalja. Eddig nem sokat törődtem azzal, hogy valaki másként gondolkodik, másként viselkedik, hiszen azt az emberi szabadság, a tudat szabadságának tekintettem. A másságban soha nem a véletlent, hanem a szükségszerűség kiváltó okát kerestem. Végül is a másságot szükségszerűség idézi elő. Ha az akarat a szükségszerűségben nyilvánul meg, akkor a másság okozója az akaratból meríti energiáit. Bármennyire tisztán látom a másságot, egyre nehezebben vagyok képes elfogadni. Hugóról soha nem képzeltem volna el, hogy ő más, mint a többi. Mint a többi férfi. Viktorról pedig, azon a reggelen, amikor először találkoztam vele, fel sem tételeztem, meg sem fordult az agyamban, hogy ő más legyen. Igaz, volt valami nőiességre utaló a viselkedésében, ahogy a kezét emelte, s a kisujját kimerevítette, de nem találtam kihívónak, mássága jelének. Ugyanakkor Hugó férfiassága, a nőneműek iránti vonzalma semmilyen kétséget sem ébresztett bennem. Hugó elképesztően jó az ágyban. Bár nem sok férfi volt az életemben, soha, egyikőjükkel sem szeretkeztem olyan hőfokon, annyira felszabadultan, mint vele. Szerintem mindent, amit egy nő szexuálisan elképzelhet, megkaptam Hugótól.

Százkettedik bejegyzés

Kétséget kizárva, Hugó szereti Viktort. Együtt él vele. Számomra ez a felfedezés egyenlő a tragédiával. Nem tudom, mitévő legyek. Közeli barátnőm vagy barátom, akivel megbeszélhetném a gondjaimat, nincsen. De az ilyesmit nem is lehet barátokkal megbeszélni, hiszen semmiféle biztonságot nem jelentenek arra nézve, hogy holnap valamelyikük a nagyobb nyilvánosság előtt el ne szólná magát. A végén azt állítaná, nem előre megfontolt szándékkal, véletlenül csúszott ki a száján. A legjobb lenne, ha Hugóval beszélném meg. Vajon hogy fogadja majd a hírt? Nem uszítom-e magam ellen? Nem hozom-e zavarba, amelyből mindketten nehezen találunk kiutat? Mi lenne, ha Viktort kérném meg, hogy mondjon le Hugóról? Igen, ez lenne a legmegfelelőbb megoldás. Van egy kis félretett pénzem, felajánlom neki, ha másként nem lesz hajlandó teljesíteni a kérésemet.

Százhetedik bejegyzés

Teljes szívemből utálom Artúrt. Azt hittem, őszinte, igaz ember. Nem az! Egy gyáva senkiházi. Csak a száját jártatja. Hazug, megjátssza magát, arrogáns és beképzelt. Istenem, mennyire félreismerem az embereket. Ha Lídia nem lett volna annyira nyílt és készséges, soha nem értesülök Hugó és Viktor kapcsolatáról. Amikor Artúrt kértem, segítsen megbizonyosodnom Lídia állításáról, úgy beszélt velem, mint elemista tanulóval szoktak, majdhogy meg nem fenyített, amiért bátorkodtam – az ő megfogalmazásában – tapintatlan kérdéseimmel előhozakodni. Úgy tett, mint aki semmiről sem tud. Még neki állt feljebb, hogy ennyire ocsmány – igen, így fejezte ki magát – dolgot feltételezzek az ő kedves polgármester barátjáról. Majdhogy ki nem tessékelt irodájából.

Száztizennyolcadik bejegyzés

Találkoztam Viktorral. Mialatt várakoztam rá, oly heves szívdobogásom támadt, alig tudtam lecsillapítani. Sokat kávéztam, s az este egy kicsit kirúgtam a hámból. Hugó jókedvűen tért haza. Régóta nem láttam ennyire felszabadultnak, ilyen kiegyensúlyozottnak. Viktortól tudtam meg, hogy a délelőtt együtt voltak. Fájdalmat éreztem a hír hallatán. Elképzeltem, amint a férjem ezzel az előttem ülő férfival nemi aktusba kezd, s furamód nem az utálat, ellenszenv környékezet, hanem a féltékenység. Jólesett rádöbbennem, hogy mennyire szeretem Hugót.
Szeretem a férjemet. Arra gondoltam már, hogy az évek folyamán egy-két nővel meg kell majd birkóznom, de az soha nem fordult meg a fejemben, hogy férfi lesz majd a konkurenciám.
Viktor is úgy érzi, Hugóval való kapcsolata mindkettőjükre nézve veszélyes. Talán neki nem okozna annyi gondot, ha kitudódna kettőjük szerelmi viszonya, de a polgármesterre nézve ez mindenképpen nagyon kockázatos. Megígérte, hogy szakít Hugóval. Becsületszavát adta. Amikor pénzt ajánlottam fel neki, határozottan elutasította. Sőt, majdnem nekem esett, amiért ilyen aljas ajánlatot tettem. Azt mondta, ő nem árucikk. Ezt mindenképpen vegyem tudomásul. Még búcsúzásunk előtt sikerült kiengesztelnem s megbékítenem. Abban maradtunk, ha Hugóval sikerül megszakítania a kapcsolatát, azonnal felhív.
Boldogan, felszabadultan indultam haza. Mintha csatát nyertem volna.

Százhuszonötödik bejegyzés

Este kimerülten, rosszkedvűen tért haza Hugó. Csak óvatosan kérdezősködtem levertségének oka felől. Kérdéseimre morózusan, foghegyről válaszolgatott. Később felhagytam minden kíváncsiskodással, vacsorát készítettem. Azt mondta, éhes, a Klubban csak inni kapott, mert a szakács beteget jelentett, így senki sem dolgozott a konyhán. Renoir-festményalbumot lapozgattam, amikor Hugó belépett, nyitva tettem le a telefon mellé a kisasztalra. Kézmosás után, a fürdőből jövet ő is kézbe vette az albumot. „Milyen furcsa – mondta –, a reneszánsz festészetnek a kék és a piros volt az alapszíne, a modern festészeté, az impresszionistáké pedig a zöld és a lila. Mennyire más-más világot ábrázolt az egyik és a másik. A vörös a szenvedélyt, az élet akarását és ünnepét jelképezte, a kék pedig a tudat színét tükrözte, a bölcsesség határtalanságát. Viszont – nézd –, mutatott a kinyitott albumban egy Renoir-képre, itt a zöld személytelen, a be nem teljesedett szenvedélyes életet tükrözi, valami nyers éretlenséget, ugyanakkor jelentheti a természet tobzódó erejét és ígéretét, a reményt, hogy beteljesedik, beérik az élet fáján a gyümölcs. A lila viszont lágyságot, képlékenységet, álomszerűséget, légiességet jelent, legalábbis szerintem. Talán a széteső, dehumanizált világ szimbóluma. Mégis, mennyi ellentmondás, taszító erő van a zöld és a lila szín között. Nem is tudom, hogyan került ez a két szín egymás mellé.
Ehhez is bátorság, determinizmus, konokság kellett, csökönyös elhatározás, hogy ezt a két színt vásznon, vagy bárhol az életben valaki is ütköztesse. A két szín rezonanciájából olyan energiák párolognak, melyeket csak az képes felfogni, aki igazán odafigyel jelenlétükre, tobzódásukra.”
Hugó fejtegetésére nem válaszoltam, csak helyeslően bólogattam, mialatt az előre kikészített tányérokra tálaltam a vacsorát.
Másnap Viktortól tudtam meg, hogy akkor este szakítottak.

Százhuszonnyolcadik bejegyzés

Felmondtam a takarítónőnknek. Hugónak igaza volt abban, hogy én alkalmaztam, s vállaljam rossz döntésem következményeit. Viszont képtelen vagyok elfogadni bárkitől is, ha valamire kérem, azt ne teljesítse, csak ígérgessen. A polcokon ujjnyi vastagon áll a por, utálok könyvet levenni róluk.
Hugó valamivel jobb kedvű. Lídia megígérte, vigyázni fog rá. A Klubban tömény ital helyett vacsorát szolgáltak fel neki.

Százhuszonkilencedik bejegyzés

Lídiával találkoztam ma. A városközponthoz közel eső bisztróban ebédeltünk. Beszélgetésünk során elmondta, hogy egyaránt szereti a nőket és a férfiakat. Aztán, csak úgy, mellékesen, megemlítette, hogy izgalmas személy vagyok, s felajánlotta szolgálatait. Meghűlt bennem a vér. Erre nem számítottam. Csak otthon, fürdés közben képzeltem el, milyen lehetne Lídiával. Fantáziámnak szabad utat engedtem. Elnapoltam a döntést.

Százharmincegyedik bejegyzés

Fantasztikus, felejthetetlen, csodálatos, felemelő élményben volt részem. Nem értem, honnan vettem a bátorságot, amikor eldöntöttem: mégis találkozom Lídiával. Amit viszont ki nem állhatok, hogy egyik cigarettavéget hegeszti a másikhoz, arról már nem is beszélve, hány palack pezsgőt képes meginni. A teste ellenben elképesztően kívánatos. Még most sem tudok napirendre térni fölötte.

Százharminckettedik bejegyzés

Újra szárnyalok. Mintha újjászülettem volna. Nem ismerek magamra. Minden érdekel, olyan dolgok iránt is fogékony vagyok, amelyeket azelőtt észre sem vettem. Szeretem Lídiát. Vágyakozom utána, kívánom, bárcsak állandóan velem lenne, csak velem. Olyan erős ez az érzés, teljesen elhatalmasodott fölöttem. Hugó észrevette, hogy szórakozottabb vagyok, mint azelőtt, sőt még azt is megállapította, régóta nem látott merengve a semmibe nézni.
Igen, az utóbbi időben úgy álmodozom, mint bakfis koromban. A szerelmet egyszer már elástam magamban, soha nem gondoltam, hogy újra feltör a mélyből, és a hatalmába kerít. A megélt tapasztalat, az állandó sóvárgás, lelkemnek ez a különös és megmagyarázhatatlan háborgása, a vágy, a kéjes vágy jelenléte megőrjít. Nem ismerek magamra. Nem én vagyok az a Nina, aki hetekkel ezelőtt férjének kapcsolatát felfedezve, a padló alatt voltam. Azóta szárnyaim nőttek. Már nem a földön járok, hanem a mennyekben lebegek.
Tegnap felötlött, vajon Hugó milyen képet vágna, ha megtudná, szeretőm van, s nem is akármilyen. Mit tenne? Úgy viselkedne, mint én? Szó nélkül hagyná? Képes lenne úgy tenni, ahogyan magam cselekedtem, meggyőztem Viktort, hogy hagyja ott, árulja el őt? Mennyiben különbözik az én szerelmem Hugóétól? Más, különb vagyok-e nála? Ezeknek a kérdéseknek a lángjai perzselik fel lényemet.
Milyen kétszínű, erkölcstelen, lelki fertő lettem! Imádkozom az Istenhez, hogy megbocsássa bűnömet.
Ezt a reggelt is imával kezdtem. Belső kényszerből tettem. Valami megmagyarázhatatlan, láthatatlan erő taszított a bűnbocsánat testet és lelket tisztító szertartására. Egy ismeretlenhez imádkoztam, aki megfizetett már a mi múltbeli, mostani és eljövendő bűneinkért is. Ima közben döbbentem rá, hogy nem ismerem ezt az Istent, csak képem, hallomásom, történeteim vannak róla. Gyerekkorom óta járok a templomba, s minden alkalommal úgy érzem, nem a valóságba, hanem valamilyen tudatfölötti világba lépek, ahol az ájtatosság, a szellemi vezeklésen túl az átszellemülés csodái és légies kavalkádja, a szenvedés és megbocsátás mirtusszal díszített termeiben ülök, ahol hiába keresem önmagam. Biztosan azért nem találok énemre, mert magam vagyok a rossz. Ördögi erő hatalmasodott el fölöttem, hiába törekszem a bűnbocsánatra, megtagadtatik tőlem.
Sokszor feltettem a kérdést, miért van szükségem emberfölötti erők segítségére, miért nem oldom meg a gondjaimat anélkül, hogy valaki, vagy valamilyen erő támogatását éhezzem. De mi is a megbocsátás? Ennek az előbb említett rossznak az elűzése, vétkezni, s aztán úgy tenni, mintha soha meg sem történt volna? Miféle erkölcsi cselekedet tudva tudni minduntalan úgy vétkezni, hogy az majd így is, úgy is megbocsáttatik? A bűnnek akkor csak szimbolikus hatalma van, inkább mítosz, az ördög mítosza, mint maga a valóság. Hiszen a valóságot, az emberi kapcsolatokat írott és íratlan erkölcsi törvények irányítják. Ezek többnyire egyeznek a vallás hirdette etikai kódexszel. Míg a valóságban a bűntettet konkrétan megtorolják, nem csak elítélik, a vallás azzal bátorít: vétkezz csak, ha meggyónod az Úr úgyis megbocsátja, hiszen az a dolga.
Nem tudom bűneimet tisztára mosni, amíg meg nem ismerem őket. Meg kell barátkoznom velük, eggyé kell válnom a rosszal. A testemben, a számban kell éreznem az ízét, mint ahogyan most, ebben az új szerelemben érzem a test örömét, simogató lázát a kéjnek, az egyre távolodó konkrét világ fokozatosan halkuló zsibongását, tompuló moraját.
Elnyerem-e méltó büntetésem? Bűneim hóhéra én leszek!

Százharmincnyolcadik bejegyzés

Ez is csak velem történhet meg. Délelőtt Lídia hívott fel, s találkát kért. Mondtam, üljön taxiba, s jöjjön fel a lakásomra. Hugó reggel egy közeli városba utazott, s csak estére vártam haza. Bejárónőmet már két hete kirúgtam, azóta nem találtam helyette újat, így senki sem zavarhatta meg a randevúnkat.
Lídia nem késett. Remek formában volt. Rögtön pezsgőt kért. Mondtam, nincs itthon pezsgőm, esetleg vörösborral meg tudom kínálni. Amikor megtiltottam neki, hogy rágyújtson, rendkívül ideges lett. Váratlanul nekem rontott, mindennek lehordott. Bevallom, az elején tetszett hisztériás viselkedése. Volt benne valami fenséges, zabolátlan, elkápráztató, magával ragadó. De amikor láttam, hogy nem akar a cirkusznak véget vetni, kértem, azonnal hagyja el a lakásomat. Idegesen felugrott székéről, nekem rontott, őrült csókolózásba fogott. Teljesen felforrósodtam, amikor hirtelen leválasztotta ajkát az enyémről, fejemet két tenyerébe vette, mélyen a szemembe nézett, s indulattal, sziszegve mondta: „Megcsaltalak, új szeretőm van. Nem vagy kíváncsi a nevére?” – kérdezte, s közben megállíthatatlanul, lavinaszerűen kacagni kezdett. A bejárati ajtó kilincsén volt a keze, amikor visszafordult, s kiáltva odavetette: „Viktor az új szeretőm!”
Szaladtam volna utána, de mintha lebénultam volna, tagjaim nem engedelmeskedtek. A teraszról még láttam az utca sarkán átsuhanó légies alakját.
Valamit tennem kell.

Száznegyvennegyedik bejegyzés

Napok óta követem őket. Napok óta alig eszem. Betege lettem egy beteg szerelemnek. Már látom, érzem, soha nem fogok kigyógyulni belőle.
Mennyire örvendtem, hogy Hugó körül lassan rendeződnek a dolgok. Elszálltak feje fölül a szörnyeteg fellegek. Most meg itt állok nyakig betemetve a saját válságomban. Kiutat keresek, megoldását nyomorúságos helyzetemre.
Túl mohó voltam, gátlástalan és önző. Lélekvesztetten a kiszolgáltatottság úttalan erdejében bolyongok. Összeborult fölöttem az enyészetnek fekete lombja, nem látom az eget, nem látom a csillagokat, a félelem ragadozó madara szállott lelkem fészkére. Gyilkos leszek, vagy már az vagyok?

Száznegyvenhetedik bejegyzés

A felszín szelíd zengése andalít, a mélyben nehéz gondok hordóit görgeti a szenvedély. Leigázott, megszégyenített, talajt vesztett vagyok.
De milyen jól meg tudom játszani magam. Amint Hugó hazaér, kedvre kapok, vacsorát késztek, kikérdezem, nyugalmat színlelek, derűt, gondtalanságot. Átbeszélem vele az éjszaka egy részét. Mintha mi sem történt volna.
Igaz, nem is történt. Vagy mégis? Te jóságos ég, mivé lettem, mi lesz velem!
A minap az újságban a hír a gyilkosságról. Mily messze a köd takarta értelem.
Hugót teljesen felkavarta Viktor halálának a híre. Nem tér napirendre fölötte.
Válságban élek. Válságban élünk. Vajon tényleg annyira szerette Viktort, mint én szeretem Lídiát?
Viktor kegyetlen! Milyen könnyen, készségesen önzetlenül és azonnal mondott le Hugóról, amikor megkértem rá. A szerelmi bánatnak felhőnyi nyoma sem volt az arcán.
Nem! Viktor nem szerette Hugót tiszta szívéből, lelkének minden erejéből. Játszott vele! Magas tisztsége elkápráztatta, elbódította az elméjét. Majd megijedt annak a lehetőségétől, hogy valaki felfedi kapcsolatukat, s nem lesz maradása a városban.
Viktor önző vadállat. Állandóan lesben áll, a prédára vár.
Szegény Valér!
Mentsd meg Uram, aki értem vezekel!
A Klub, Artúr a hibás mindenért. Ő szervezte meg, ő állított minket az őrület határmezsgyéjére, s most fentről szemléli, miként hull darabjaira a hitványságra épült birodalma.
Hitványság-e a szerelem? Lealacsonyító-e? Aki a test és lélek erőinek hínárjába kerül, megmenekülhet-e, megmenthető-e? Ki a láz és mámor ópiumában részesül, át tudja-e vinni a szerelmet egy kézzelfoghatóbb világba?
Lázonganék, de nincs miért.
Lemerül életem.

Száznegyvenkilencedik bejegyzés

Artúr sejthet valamit. Lídiával találkozott.

Százötvenegyedik bejegyzés

Lídiát behívták a rendőrségre. Nem találkoztam olyan lénnyel, aki a perverznél perverzebb, a hazugnál hazugabb, a rossznál rosszabb.
Egyszerűen kacagnom kellett, pedig nem volt okom rá, amikor elmesélte, hogyan folyt le első találkozója Fábián nyomozóval. Lídia hazardírozik, nem érzi, mennyire sebezhető és kiszolgáltatott. Mindent arra alapoz, hogy ellenőrizhető alibije van. Nem is gondolt arra, hogy én…
Azt mondta, elégedjek meg azzal, tudja, amiről másnak nem kell tudomást szereznie, s ez örökké így marad.
Félek Lídiától. Félek zabolátlan, csapongó természetétől, félek a jövőtől, attól, ami rám várhat.
Gondoltam, megkérem Hugót, engedjen külföldre. Elmennék egy hegyi panzióba, ki a természetbe, a jó levegőre. Eltöltenék legalább három hónapot az oxigéndús hegyekben, s talán addig sok minden megoldódna nélkülem is.
Nem oldódik meg semmi. Ezt én tudom a legjobban.

Százötvenötödik bejegyzés

Egyre nehezebben viselem a rám nehezedő nyomást. Lelkiismeret-furdalásom van. Éjjel émelyítő álmokat látok. Lídiával és Viktorral szerelmeskedem egy ágyban. Viktor hirtelen feláll, az ajtó felé igyekszik. Ágyékából patakzik a vér. Lídia kiált valamit, amit nem értek, a szállodai szoba lángra lobban mögöttem, menekülünk mindannyian.
Erdő szegélyezte tisztásra szaladunk ki. Zöld fényben ringatózik a fű. Itt-ott margaréták nyújtják kíváncsi fejüket a Nap felé. Szél, nagy szél kerekedik, elfújja a margaréták szirmait, a tisztás fölött őrt álló fenyők derékig hajlanak az orkánszerű fényben. Farkas fellegek sebesen úsznak az égen. Arra ébredek, hogy valaki felkiált. Riadtan nézek körbe.
Hugó mélyen alszik bal oldalamon. Az utcán világító lámpa fénye meg-megrezzen a szemközti falon.

Százötvennyolcadik bejegyzés

Hugó ma reggel gyanakodva nézett rám, amikor a rendőrségi jelentést felolvasta. A tekintetéből, abból, ahogyan felém pillantott, mintha tudná, amit én tudok. A másodperc töredékéig az volt a benyomásom, hogy a következő percben fejemre olvassa a rettenetes vádat. Ó, mennyire tévedtem! Hugó csak önmagát marcangolja, önmagára gyanakszik. Vajon miért?

Százötvenkilencedik bejegyzés

Lídia nem akar találkozni velem. Ma felhívtam. Kurtán, elutasítóan viselkedett. Azt mondta, már nem szeret.
Hát nem szeret? Már én sem szeretem. De még erről nem szóltam neki. Jobb is, hogy nem találkozunk többé.

Százhetvenegyedik bejegyzés

Mindennek vége. Nem szenvedek többet. Hugó majdcsak meglesz nélkülem is. Kár, hogy nem mondhatom el neki, mennyire szeretem. Tiszta, őszinte, igaz szerelemmel. Kimegyek a víkendházunkba. Aztán lesz, ami lesz…

A szerző engedélyével.