FőképKoszta László a lehetőségekhez mérten alaposan és kimerítően tárja elénk az I. István halálát követő több mint százötven évet. Művében mindvégig arra az egészséges történészi objektivitásra törekszik, amelyet az ember elvár egy ilyen jellegű „összefoglaló” munkától.

Tekintettel arra, hogy nagyon kevés írásos emlék maradt ránk ebből a korszakból, számos esetben nem lehet egyértelmű és pontos következtetésre jutni.
A szerző ilyen esetekben távol tartja magát, és minden esetben megjegyzi, hogy sajnos bizonyos pontokon forráshiány miatt nem tudható, mi is történt voltaképpen.

Mint azt már a sorozat első két kötete kapcsán elmondtuk, igenis szükség van arra, hogy időnként „frissítést” kapjon az ember történelemből is. Pláne, ha saját népének/országának történelméről van szó.

Egyrészről én – amatőr szinten megszállottja a történelemnek – elég „gáznak” tartom, ha valaki nincs tisztában Magyarország történelmével, legalább középiskolás szinten.

Másrészről annyi információ áramlik felénk a megváltozott világból, világról, hogy pont jókor érkezett a sorozat.

Harmadrészt úgy vélem, éppen itt volt az ideje, hogy elismert szakemberek rendet vágjanak a sok – néha agyrém – téveszme között.

Szóval mindenképpen remek dolog, hogy a legújabb kutatások eredményei által megrajzolható képet kapjuk erről a korszakról is.

Ez mindjárt a könyv elején, Orseolo Péter és Aba Sámual párharca kapcsán, realizálódik is: tisztázódik az első királyunk utáni trónviszály minden körülménye és reális képet kapunk arról kik is voltak és pontosan mit is tettek a fent nevezett személyek.

Természetesen senki ne valami borzasztóan tudományos, nehezen érthető munkát várjon: a szerző hű marad a célhoz és könyve mindenkihez szól.

Koszta László azon túlmenően, hogy „elmeséli” számunkra az ország történéseit, külön figyelmet fordít az egyház történetére, hiszen az írásbeliség szinte csak a papságra volt jellemző abban az időben, így az írott emlékek jelentős része onnan maradt ránk.

Minden királyunknál igyekszik bemutatni, hogy az adott uralkodó milyen módon vette ki a részét a keresztény egyház (ebbe beleértendő a görög-katolikus is, tekintettel arra, hogy Bizáncnak ekkor még igen erős befolyása volt erre a térségre is) fejlesztésében (adományok, alapítások, szerzetesrendek behívása az országba, stb.).

Ezzel párhuzamosan tanúi lehetünk, hogy hogyan szilárdult meg és próbált módosulni a kor követelményeinek megfelelően az államszervezet.

Noha az ország eljutott arra a pontra, hogy stabil és erős hatalmi tényező legyen Európában, azért igen markánsan jelen voltak még azok a vonások, amelyek a kelet-nyugat határán elterülő államszervezetekre jellemzőek.

Mindezek fényében csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy olvassa el a Válság és megerősödés 1038-1196 című kötetet, illetve a sorozat többi részét is - megéri.