FőképBevezető

Marvin Sandreden úgy söpört végig a pánik, mint a nevadai sivatagon végigszáguldó hideg, jeges szél.
Amikor ismét magához tért, tökéletesen tehetetlennek érezte magát; hátán egy alak ült, és a nyakára tekert kötéllel fojtogatta. Marvin reszketett, amitől még jobban feszült a hurok, és minden egyes másodperccel szorosabban fonódott a nyakára.
Marvin megpróbált egyenletesen lélegzeni. Nem volt ideje, sem ereje, hogy elemezze a helyzetet, de annyi eljutott még a tudatáig, hogy a kis Észak Las Vegas-i lakásának nappalijának padlóján hasal. Sajogtak a csontjai, égett a tüdeje, s bármennyire is igyekezett, csak rövid, kapkodó lélegzetvételekre futotta. A szoba bűzlött a verejtékétől, s a kötél mintha a hólyagját is szorongatta volna.
A legrosszabb az volt, hogy teljesen meztelenre vetkőztették, és félt, hogy bepisil. Testét ellepte a hideg verejték, kezével erőtlenül kapálózott; ösztönösen küzdött a fulladás ellen, ám közben arra gondolt, hogy mielőbb könnyítenie kellene a hólyagján, legalább ezen az egy fájdalmon túl lenne. Marvin Sandred olyan dolgokon ment keresztül, melyek minden képzeletet felülmúltak.
Ez maga volt a rettegés.
A rettegés… a fájdalom, kiszolgáltatottság és reménytelenség. Még életben volt. Valahogyan belekeveredett ebbe az egészbe, de még kimászhat belőle. Talán túléli ezt a borzalmat…
Nem olyan régen Marvin meghallotta az ajtócsengőt, és amikor kinézett, egy jól öltözött, fekete öltönyös férfit látott. Elég jól fésült volt, hogy Jehova tanújának vagy mormon misszionáriusnak nézze, azzal a különbséggel, hogy ezek az emberek általában párosával járkáltak. Ez az alak azonban egyedül volt.
Marvin már régen megtanulta, hogy vannak dolgok az életben, melyeket nem irányíthat, de legalább a saját otthonában úrnak érezhette magát. Bosszankodott, amiért nem tett ki az ajtóra egy „Ügynökök kíméljenek” táblát.
Ez az ember is készen állt arra, hogy megzavarja jól megérdemelt nyugalmát. Marvin Sandred szélesre tárta az ajtót, hogy elküldje a betolakodót oda, ahova megérdemli, de mielőtt szóra nyithatta a száját, minden borzalmas, szörnyű, rettenetes fordulatot vett.
Nem emlékezett rá, hogy leütötték vagy elkábították-e. Csak annyit tudott, hogy meztelenül hasalt a földön; a durva szőnyeg irritálta mellbimbóit, terjedelmes pocakját és nemi szervét. Közben a hurok egyre fojtogatta. A nyakához nyúlt, de képtelen volt bedugni ujját az átkozott kötél alá…
Noha a támadója mögötte ült, Marvin összeszorította a szemét. Úgy okoskodott, hogy ha nem nyitja ki, nem látja meg a támadója arcát, aki talán életben hagyja. Biztosan valami tébolyult betörő, és ha öntudatlan állapotba kerül, majd otthagyja a földön, és később rátalál valaki. Arra azonban nem gondolt, hogy ha kinyitja a szemét, belefolyik a verejték, és ettől úgyis elhomályosodik a látása; másfelől a támadója a hátán ült, tehát semmiképp nem láthatta őt.
Marvin élete teljes mértékben a fekete öltönyös férfi kezében volt.
Most felcsillant egy halvány reménysugár… Tudta, hogy a papírvágó kés a közeli dohányzóasztalkán van, a reggeli lapok és számlák alatt. Bárcsak elérhetné. Továbbra sem nyitotta ki a szemét, s bal kezével abba az irányba kapálózott, ám a karja nehéz volt, mintha egy hűtőszekrényt akart volna felemelni.
A támadó ráütött a karjára, és Marvinnak nem volt ereje újra megemelni…
Mekkora ostobaság volt Las Vegasba költözni, gondolta, ahogy egyre nehezebbé vált a légzés, s a túlélés is egyre elérhetetlenebb fogalom lett.
Aztán eszébe jutott a neje, Annie; szép, mosolygós arca, ahogyan ránézett, mielőtt még tavaly elhagyta.
Noha ezek a gondolatok alig néhány másodpercig tartottak, igen intenzívek voltak, és Marvin azt kívánta, maradt volna Eau Claire-ben, hogy helyrehozza a kapcsolatukat. Nem kellett volna az egész életét odadobni az álmok városának…
Bolond volt, szánalmas bolond… Miért kellett készpénzzé tenni az összes megtakarítását; miért kellett elmenekülni Annie emlékei elől, hogy új életet kezdjen…
Élete utolsó perceiben Marvin Sandred már nem tudta megfejteni, hol romlott el az élete. Bugsy Siegelt, Howard Hughest, Liberace-t, Pennt és Tellert is meghódította az álomváros. Marvin Sandred, az Eau Claire-i Acélművek egykori igazgatóhelyettese csak egy volt a neon oázisban letelepedett sok százezer álmodozó közül.
A többiekhez képest Marvinnak álmai voltak. Amikor Annie-n kezdtek megmutatkozni a menopauza első jelei, Marvinon is úrrá lett a kapuzárási pánik, és negyvenhat évesen úgy érezte, elszalasztotta élete „nagy lehetőségeit”. Teljesen belemerült az ESPN-en sugárzott pókerjátszmákba, majd az interneten kezdett játszani, és amikor végre nyerésre állt, a feleségének elege lett ebből a szenvedélyéből. Marvin azonban úgy döntött, Las Vegasba költözik, ahol profi módon pókerezhet.
A nyugdíjbiztosításából fedezte a költözést, és egy kis bungaló előlegére is futotta; remélte, hogy a neje – gyerekeik nem voltak – ezt egy új élet kezdetének tekinti majd. Maradék pénzéből a következő Amarillo Slim vagy Doyle Brunson nyomdokaiba akart lépni.
Az álom valóra vált, és két bajnokság után Sandred állást szerzett egy hegesztőeszközöket gyártó cégnél. Ezután cserbenhagyta a szerencséje, és a kaszinó minden pénzét elszippantotta.
Marvin nem keseredett el, s derűlátása sem hagyta cserben. Ekkor csengetett be hozzá a fekete öltönyös férfi.
Feje elnehezedett, s noha a kötél hátrahúzta, homloka többször is súrolta a szőnyeget. Agyában apró tűzijátékok robbantak, végtagjait mozdítani sem tudta, arcán a könnyek egybefolytak a verejtékével; ekkor már tudta, hogy ebből a rémálomból nincs ébredés, és megadta magát az álomnak.
Örökre.
Ahogy lassan rátelepedett a sötétség, Marvin Sandred látta maga előtt a szomorúan mosolygó Annie-t.
– Hát nem tudtad, Marvin? – kérdezte az asszony. –
Az egyik ember álma mások rémálma.

1. Fejezet
AZ ÉVEK SORÁN Las Vegas északi része lassan pusztulásnak indult, s a kényelmes otthonoknak már csak az emléke maradt. Ha a rendőrségi rádión bemondták a 420-as, gyilkosságra vonatkozó kódot, a Stripen minden járőrautó villogó fényszórókkal és visító szirénákkal indult a helyszínre, mintha legalábbis az elnököt érte volna támadás, Észak Las Vegasban azonban mindössze egy járőrautót küldtek ki az áldozathoz, és az is a létező legkényelmesebb tempóban haladt.
Gil Grissom, a Las Vegas-i Kriminalisztikai Hivatal helyszínelője sem először indult el erre a hanyatló környékre. Tapasztalt veteránként úgy érkezett oda, mint a halál angyala. Napszemüvegben, kényelmes fekete pólóban, nadrágban és cipőben volt. Sötét, hullámos haja volt, és az állandó időhiány miatt szakállt növesztett. Hússzor is eszébe jutott, hogy leborotválja az előnytelen szakállt, ám nem állt készen arra, hogy erre pazarolja értékes idejét.
Gil Grissom életét teljes egészében a munka töltötte ki, a munkája azonban maga volt a halál.
Nick Stokes a járőrautó mögé parkolta a fekete Tahoe-t; másodpercekkel később Warrick Brown is megállt mögötte. Grissom és Stokes az első, míg Warrick a kolléganőivel, Catherine Willowsszal és Sara Sidle-lal érkezett a helyszínre.
A sötét, rövid hajú Nick a főiskolán sportoló volt, és könnyed mosolya nem is sejtette, milyen komolyan veszi a munkáját. A határozott állú helyszínelő farmernadrágban és pólóban volt, melynek mellére az LVPD, azaz a Las Vegas-i Rendőrkapitányság betűjelét hímezték.
A zöld szemű, afro-amerikai Warrick Brown magas és vékony testalkatú volt; komoly arcán hébe-hóba átsuhant egy-egy mosoly. Barna pólót és khaki nadrágot viselt, s járása sokkal nyugodtabb volt, mint Nické. Grissom tudta, hogy mindkét fiatalember kiváló elemző készséggel rendelkezik, és mindig lehetett számítani rájuk, ha kemény munkáról volt szó.
Sara Sidle-nak vállig érő fekete haja volt, és ő is a kényelmes ruhákat részesítette előnyben. Most világosbarna pólóban és barna nadrágban volt, mégis ugyanolyan vonzó látványt nyújtott, mint kolléganője, a vörös hajú, gyönyörű arcú, modell alkatú Catherine Willows, aki régen táncosnőként kereste kenyerét. Catherine világoskék kámzsanyakú blúzt és sötétkék nadrágot viselt, a külseje alapján senki sem nézte volna ki belőle az éles eszű tudóst.
Grissom csoportja éjszakai műszakban dolgozott, ezen a héten azonban túlóráztak, hogy besegítsenek a nappali műszakosoknak, akik közül többen a bíróságon tanúskodtak, vagy éves szabadságukat töltötték. Ezek a helyszínelők általában az éjszaka közepén jelentek meg a bűnügyi helyszíneken, ám a túlóra miatt most meglehetősen későn, jóval pirkadat után érkeztek. Az égbolt tiszta volt, a száraz, de nem túl meleg levegő ideális a turisták számára.
Grissom levette napszemüvegét, és szemügyre vette a kicsiny, ám jó állapotban lévő bungalót. Az udvart repedezett járda szelte ketté; a bejárati ajtó előtt egy acélból készült zászlórúd nyúlt az égbe, melyről egy amerikai nemzeti lobogó, alatta pedig egy Green Bay Packers zászló kornyadozott. Mellette, a rövid kocsifelhajtón egy sötétkék, kora kilencvenes évekbeli Chevy állt. A bungaló furcsa módon magányosnak és szomorkásnak hatott a házak között.
Amikor Grissom kiugrott a Tahoe-ból, fél szemmel megpillantott egy jelzés nélküli Fordot, melyből egy százkilencven centiméter magas, hórihorgas nyomozó, Bill Damon kászálódott ki. Rosszul szabott szürke öltöny volt rajta. Még nem töltötte be a harmincadik életévét, de körülbelül öt-hat éve az Észak Las Vegas-i rendőrség állományában dolgozott, és nyomozóként ez volt az első éve. Helyén volt a szíve, és jól végezte a munkáját, bár egyelőre volt még mit tanulnia. 
Míg a százezer fős Észak Las Vegas saját rendőrkapitánysággal rendelkezett, a bűnügyi labor munkatársai egész Clark megyében dolgoztak, így az évek során szinte minden nyomozóval megismerkedtek. Grissom is több esetben találkozott már Damonnal, de ez volt az első alkalom, hogy ő vezette a nyomozást.
A nyomozó átsietett az úton, és mosolyogva kezet nyújtott Grissomnak.
– Gil – rázta meg a helyszínelő kezét. – Jó régen láttam.
– Bizony – mosolygott Grissom.
– Körülnéztek már odabenn?
– Mi is csak most érkeztünk – rázta a fejét a helyszínelő. – Csak annyit tudunk, hogy 420-asról van szó.
– Én sem vagyok sokkal okosabb – vont vállat Damon. – Menjünk, lássuk, mi a helyzet.
– Egyetértek.
Míg Grissom csapata kipakolta a kocsikból a felszerelésüket, egy negyven év körüli, tömzsi, kopott egyenruhás afro-amerikai járőr lejött hozzájuk a háztól. Egyik kezében egy golyóstollat kattogtatott, a másikban egy notesz volt. A kitűzőjén a LOGAN név állt. Őszülő haját rövidre nyíratta, s éppenhogy megütötte a rendőrségnél megszabott magasságot, így Damon valósággal föléje tornyosult.
Logan odabiccentett Grissomnak, de Damonra figyelt.
– Hello, Henry – mondta a nyomozó.
– Hello, Bill.
– Ennyit a csevegésről.
Logan a házra nézett.
– Nagyon ronda ügy van odabenn. A pasit a nappalijában ölték meg.
– Bement oda? – kérdezte Grissom.
Logan bólintott és vállat vont.
– Ne féljen, megvárja magukat a bizonyíték. Van bőven belőle. Én csak körülnéztem, hogy lássam, nincs-e még itt a gyilkos. Egyetlen ösvényen közlekedtem, nehogy tönkretegyem a helyszínt.
– Jól van – nézett Grissom is a házra.
A bejárati ajtó tárva-nyitva volt.
– Maga nyitotta ki az ajtót, Logan? – kérdezte Grissom.
– Dehogy! Úgy nézek ki, mint…
– Máskor is biztosított gyilkossági helyszínt?
– Sok éve vagyok rendőr, láttam már egy-két holttestet, de ez… ezt a pasast már az ajtóból látni lehet. Halott, mint a szar.
– Nézze, biztos úr, engem nem érdekel, hány helyszínt biztosított eddig, de az áldozataink ennél több tiszteletet érdemelnek.
Logan úgy nézett Grissomra, mint egy földönkívülire.
– Biztos, hogy halott?
– Ne már, Bill, elég régóta vagyok a szakmában – nézett a járőr fensőbbségesen a nyomozóra. – Mondtam már, hogy a pasas olyan halott, mint… amennyire csak lehet, különben hívtam volna a mentőket. Nézd meg te is!
Grissom azonban nem volt teljesen elégedett.
– Ki jelentette be az esetet?
– A szomszédasszony – intett hátra Logan a hüvelykujjával. – Kiment az utcára a postaládához… – Logan a járdaszélén sorakozó levélszekrényekre mutatott.
– Aztán a hölgy meglátta a nyitott ajtót… – Belenézett a noteszába. – A pasas, aki itt lakott… Marvin Sandred, nappal dolgozott. Így amikor a szomszédasszony… – Ismét belenézett a noteszába. – …Tammy Hinton meglátta, hogy nyitva az ajtó, meg akarta nézni, hogy minden rendben van-e… Amikor meglátta a holttestet, telefonált nekünk.
– Azt mondta, Sandrednek hívták az áldozatot?
– Igen.
– Beszélnünk kell vele.
– Igen – szólalt meg Damon is –, azonnal beszélünk vele.
– Elintézem – csóválta a fejét Logan. – Csak nem tudom, mire megyünk vele, mert olyan rosszul lett, hogy hazaküldtem. Kell még valami?
– Köszönjük, Henry – mondta Damon.
– Minden tiszteletem az öné, Dr. Grissom… tudom, hogy ön kicsoda, de nem kellett volna így nekem esnie – mondta Logan a helyszínelőnek.
– Akkor ne mondja, hogy „halott, mint a szar”, ha egy gyilkosság áldozatáról beszél.
– Igaza van – jött zavarba a járőr. – Vettem az adást. Akkor most lapozhatunk?
– Nekem semmi bajom magával – mondta Grissom.
Logan a szomszéd házhoz indult.
– Mehetünk? – kérdezte Damon.
– Igen.
Grissom elindult a ház felé; a helyszínelők és az Észak Las Vegas-i zsaruk a nyomában.
– Nick, te menj a hátsó udvarra, Warrick meg előre – szólt oda Grissom az embereinek.
– OK, Gris – felelte Nick.
Warrick biccentett.
Grissom, Catherine és Sara, valamint Damon nyomozó felment a lépcsőn és megállt a küszöbön.
– Sara – mondta Grissom, míg mindannyian gumikesztyűt húztak –, nézzétek meg, vannak-e ujjlenyomatok az ajtócsengőn.
Sara bólintott, és félreállt. Kinyitotta a helyszíneléshez szükséges felszereléseket tartalmazó táskáját, és munkához látott.
Grissom és Catherine belépett az ajtón; Damon kinn maradt a verandán és nézte, ahogy Sara dolgozik. Beszélgetni is próbált, ám a helyszínelő meglehetősen szűkszavú volt.
Odabenn behúzták a függönyöket, és a villany sem égett, ám a félhomályban Grissom látta, hogy a nappali jobbra, a konyha a ház végében van; a hosszú előszoba végében a nappali, két hálószoba és a fürdőszoba volt.
Mellette Catherine felkapcsolta mini zseblámpáját. Amíg le nem vették az ujjlenyomatokat a villanykapcsolókról, kénytelenek voltak sötétben dolgozni. Catherine megvilágította az ajtókat, majd a tőlük jobbra fekvő holttestet.
A nappaliban verejték-, vizelet– és székletszagot éreztek; a halál szagát. Az olcsó kanapéval, dohányzóasztalkával, tévével meg két kisasztallal berendezett helyiség ugyanolyan magányos volt, mint a ház maga. A dohányzóasztalkán a szétszórt újságoktól, levelektől, élelmiszeres papírdobozokon, valamint a padlón elterülő holttesttől eltekintve makulátlan rend volt a szobában.
Grissom azonnal észrevette, hogy levágták a halott férfi egyik kezének mutatóujját; a kéz alatt jókora vértócsa vöröslött. Ő is elővette a zseblámpáját, s körbevilágította a szobát, ám nem találta az ujjat. Feltehetően a gyilkos magával vitte emlékbe.
– Enyém a holttest, te foglalkozz a ház többi részével – mondta Catherine-nek.
– Meghagyom neked – nézett le a helyszínelő az áldozatra. – Csúnya véget ért szegény.
– Azt hiszem, itt van valami – mondta Grissom, ahogy a lámpával körbevilágította a holttestet.
– Gondolod? – húzta fel a szemöldökét Catherine.
Közben Damon nyomozó is belépett, s az orrához kapta a kezét.
– Atyaisten, ez borzalmas!
– Az áldozat evakuált a halál beálltakor – jelentette ki Grissom tényszerűen.
A férfi lába között tócsában állt a vizelet és ürülék. Grissom már megszokta a látványt, most azonban inkább amiatt aggódott, hogy az erős szagok elnyomják a halványabb, fontosabb illatokat.
 
– A konyhában kezdek – szólt be Catherine az előszobából.
A nyomozó elsápadt; talán azért, mert abban a pillanatban rosszkor jött a „konyha” szó említése.
– Szüksége van rám? – nyelt nagyot.
– Csak útban lenne – felelte Grissom.
– Ez az én helyszínem…
– Nem igaz – vágta rá a helyszínelő határozottan. – Az enyém, és most hagyjon dolgozni. Később kimegyünk és tájékoztatom.
A nyomozó nem óhajtott vitába bocsátkozni, s kirohant a házból.
Grissom szemügyre vette a holttestet. 
A negyvenöt-ötven év közötti fehér férfi meztelen volt, hason feküdt, egy kötelet tekertek a nyakára. Jobb kezének mutatóujját lemetszették, és amennyire meg tudta állapítani, elvitték. Fejét oldalra hajtotta, s ajkát rikító vörös festékkel mázolták ki.
A helyszínelők mindig figyelembe vették a modus operandit, azaz az elkövetési módszert, ám ritkán találkoztak ennyire jellegzetes „kézjeggyel”. Még a máskor oly higgadt Grissom hátán is végigfutott a hideg. Az első gondolata az volt, hogy értesítenie kell a barátját.
Először azonban el kellett végeznie a helyszínelést.
Az áldozatot valószínűleg megfojtották, ám Grissom sohasem hagyatkozott a megérzéseire, és úgy döntött, a halottkémre bízza a halál okának meghatározását.
Kivette fényképezőgépét a rozsdamentes acélból készült táskájából, és készített néhány felvételt. A szobával kezdte, majd a holttestről is csinált néhány közelit. Eltartott egy ideig, de türelmes volt, és azt a bizonyos telefonhívást a feladatok végére tartogatta.
Később Sara is bejött a szobába. A nyomozótól eltérően ő nem kezdett el öklendezni, amikor megérezte a bűzt; számára ez is egy nyom volt, amit mélységes szomorúsággal vett tudomásul.
– Levettem egy részlegest a csengőről, s néhány részlegest a gombkilincsről.
– Kezdetnek nem rossz – mondta Grissom.
– Catherine mit csinál?
– Az asszony helye a konyhában – ugratta Grissom.
– Szeretnéd… – vigyorgott Sara. – Ez… ugye, jellegzetes?
– Az.
– Mégsem rémlik semmi. És neked? 
Grissom nem felelt, és Sara sem erőltette.
– Jól van, most átmegyek a nyomozóhoz – mondta. – Ha kihallgatták a szomszédasszonyt, elkészítem a lábnyomatát, hogy kizárjuk a gyanúsítottak köréből. Az is elképzelhető, hogy a részleges ujjnyom az övé.
– Lehetséges. Menj, csináld meg.
– A gyilkosság mindig szörnyű.
– Igen, de ez a szokásosnál is rosszabb.
– Igen – értett egyet Sara, és kiment.
Grissom elégedetten mosolygott; tetszett neki, hogy Sara profihoz méltón viselkedett a helyszínen. A lány még egyetemista volt, amikor felfigyelt rá, és személyesen járt közben, hogy behozza a csoportjába, amit azóta sem bánt meg.
Önmagában azonban csalódott, mert túlságosan vonzódott ehhez az eszes, fiatal nőhöz, de nem állt szándékában átlépni a határokat.
Grissom a holttestre összpontosított.
Az áldozat hátán valami folyadékot vett észre, és lehajolt, hogy közelebbről is megnézze.
Kis tengerészek, gondolta, s lefotózta a holttest derekán összegyűlt ondótócsát. Aztán letette a fényképezőgépet, és mintát vett belőle, hogy később elkészítsék a DNS vizsgálatot. Zavarta valami a mintában, ami része volt az MO-nak, de egy kicsit… régi volt.
És akkor bevillant: a folyadék arra utalt, hogy a gyilkos az áldozat hátára maszturbált, ám Grissom komor mosollyal megállapította, hogy az ondót utólag helyezték oda.
Ha a gyilkos ejakulált, a holttest hátán több ondófolt is lett volna…
Becsomagolta a mintát, ellőtt még néhány felvételt, mintát vett a szőnyegen talált vérből, majd tüzetesen átvizsgálta a holttestet, hátha talál még rajta nyomokat, de hiába reménykedett. Végül óvatosan levette a kötelet és becsomagolta, majd elővette a mobiltelefonját, s megnyomta a gyorshívó gombot. A második csengetésre fel is vették.
– Jim Brass.
– Van valami, amit látnod kell – mondta Grissom köszönés nélkül. – Nem a te hatásköröd, de rád is tartozik.
– Örülök neki, Gil, de ha nem tudnád, szabadságon vagyok.
– Jó neked.
– Az a helyzet, hogy halálra unom magam – sóhajtott fel Brass.
– Tudod, a munkamániásoknak sem árt valami hobbi.
– Gyűjtsek bogarakat? Mondd, Gill, mitek van?
– Egy régi, csúnya ügy… akkoriban még nem dolgoztunk együtt.
– Miről beszélsz?
– Arról, amit azóta sem tudtál elfelejteni. Az első ügyed.
A vonal másik végén megfagyott a levegő.
– Ugye, nem az első jersey-i ügyemről van szó? – kérdezte végül Brass.
– Nem. Kaptunk egy gyilkossági ügyet Észak Las Vegasban, melyen az elkövetési módszer nagyon jellegzetes. Kísértetiesen hasonlít a másik első ügyedre.
– Jézusom! Hol vagytok pontosan?
– Most kezdtük.
– A címet mondd!
– Ó… – Grissom lediktálta a címet.
– Húsz perc – vágta rá Brass, és lecsapta a telefont.
A százados tizenöt perc alatt odaért.
Grissom a nyitott ajtóból látta, hogy megérkezik Brass kocsija, majd a nyomozó kiszáll az autóból. A mindig pedáns, bánatos szemű Brass százados most öltöny és nyakkendő helyett farmernadrágban és nyakánál lazán kigombolt kék ingben volt.
A járőr megállította az ajtóban, mert rokonnak nézte. A nyomozó felmutatta a jelvényét, de Loganra ez sem volt hatással. 
– Mi járatban minálunk, százados?
– Velem van, biztos úr – kiáltott ki Grissom. – Engedje be.
Logan nem akart újból összetűzésbe keveredni Grissommal, így sóhajtott és intett Brassnak, hogy menjen be.
– Szólhattál volna neki, hogy jövök – zsörtölődött Brass.
– Még csiszolnom kell a viselkedésemen – felelte Grissom.
– Hogyhogy?
Grissom vállat vont és félreállt, hogy Brass megnézhesse a holttestet.
A százados megcsóválta a fejét. Arcából kifutott a vér, s elkerekedett a szeme.
– Mi a jó…
– Az EKM? – kérdezte Grissom.
Catherine kilépett a konyhából.
– Piszkos edényeken kívül semmit sem találtam – mondta, ám amikor meglátta Brasst, nagyot nézett. – Te nem vagy szabadságon?
– Csak voltam – biccentett Brass, és szomorúan Grissomra nézett. – Nagyon úgy néz ki, hogy ez az EKM műve…
– EKM? – kérdezte Catherine, és a századoshoz lépett. 
Brass lehunyta a szemét, s hüvelyk– és mutatóujjával megmasszírozta az orrnyergét.
– Te nem dolgoztál az ügyön… akkoriban még a laborban voltál technikus. Nem tudom.
Catherine segélykérően nézett a főnökére, ám Grissom csak vállat vont.
– Említettem nektek az itteni első ügyemet… nem sikerült megoldani. A sajtó nagyon felfújta, és Vegas történetének legkegyetlenebb sorozatgyilkosaként emlegették, engem meg tehetetlen New Jersey-i zsarunak tituláltak. Most már rémlik?
– A lapokban csúnyán lehúzták a rendőrséget – bólintott Catherine. – A kezdőbetűk… EKM…
– Elfog, Kínoz és Megfojt – magyarázta Grissom.
– Végeztem egy kis labormunkát az ügyben – mondta Catherine. – Akkoriban is éjszakás voltam, de az ügyet a nappali műszakosok vitték, nem?
– De igen. Tíz-tizenegy évvel ezelőtt történt – dörzsölte meg Brass a homlokát. – Akkoriban jöttem vissza keletről, és sokkos állapotban voltam a… válásom miatt. A várost sem ismertem, szóval…
– Nagyon halványan emlékszem az ügyre – vallotta be Catherine. – Csak amit a tévéből és a lapokból tudok. Házon belül nem nagyon beszéltek róla.
– Akkoriban még kézben tudtuk tartani a médiát – mondta Grissom. – Szerencsére az ügy nem kapott országos nyilvánosságot.
– Igen, megtettük, amit lehetett – mondta Brass. – A társam, Vince Champlain sem akarta felkavarni a vizeket.
– Bölcs ember – mondta Catherine. – Most is jól jönne egy kis szerencse.
– Vince volt a rangidős nyomozó – folytatta a százados. – Azt mondta, minél több információt adunk közzé a lapokban, annál több őrülttel lesz dolgunk. Természetesen így is kijutott belőlük. Legalább húszan vallották maguknak azokat a bűncselekményeket.
– És az igazi tettes? – kérdezte Catherine.
– Á, csak sorozatbevallók – rázta a fejét Brass. – A tizenöt percnyi hírnévre fájt a foguk.
– Nektek mitek volt?
– Áldozataink – felelte a százados sötét, szomorú mosollyal. – Öt fehér, középkorú férfi, mindannyian az élet árnyas oldaláról.
A nyomozó és a két helyszínelő egyszerre néztek le a holttestre.
– És mind az ötüket fordított nyolcas hurokkal fojtották meg.
– Az mi? – kérdezte Catherine.
– Egy csomó… egy „rossz” csúszócsomó. Fontos, hogy a kötél melyik végét húzzuk meg, hogy szoruljon a hurok – magyarázta Grissom. – Ez egy fordított csomó… és a jojókon kívül sosem használják.
– Végül csak három gyanúsítottunk maradt – mondta Brass. – Az egyiket én választottam ki, a másikat Vince, a harmadikról egyikünk sem hitte, hogy ő lenne a gyilkos.
– Megmondom, mit teszünk – mutatott Grissom a holttestre. – Úgy kezeljük, mint bármelyik más gyilkossági ügyet.
– Akarod, hogy utána nézzek a régi gyanúsítottainknak? – kérdezte a százados.
– Előtte feltennék egy kérdést – nézett rá Grissom. – Biztos, hogy neked is részt kell venned a nyomozásban?
– Miért ne?
– Jim, sok időd ráment erre az ügyre – szólalt meg Catherine. – Nem vagy tárgyilagos…
– Csókoljátok meg a seggem – fakadt ki Brass, de nyomban el is szégyellte magát.
– Szóval te vagy Ahab kapitány? – nézett Grissom a barátjára.
– Maradjunk annyiban, hogy elkapom ezt a
szemetet.
– Értem.
– És… ha úgy dolgoztok, mint máskor, el is kapjuk.
Catherine szélesen mosolygott.
– Kérnék tőletek valamit – mondta Brass bocsánatkérően. – Szóljatok rám, ha nem vagyok…
– Tárgyilagos? – szólt közbe Catherine. – Nem kellene részt venned benne, Jim.
– Nem lehetséges, hogy ez csak véletlenül hasonlít annyira az EKM művére? – kérdezte Grissom.
– Ez nem véletlen – mutatott Brass a holttestre. – Ha ez nem a pasas kézjegye, akkor baromi jó másolóval van dolgunk.
– Hogyhogy?
– Ha másoló a gyilkos, akkor sokkal többet tud az ügyről, mint amit megírtak róla a sajtóban – vont vállat Brass.
– Azért tartottátok vissza az információkat, hogy kiszűrjétek az áltetteseket – bólintott Catherine. – Természetesen…
– Minden segítségre szükségünk van, hogy elkapjuk a gazembert – vágott közbe Grissom.
– Új vagy régi – sóhajtotta Catherine –, ez akkor is borzalmasan beteg elmére vall.
Grissom a gyilkossági nyomozóra nézett.
– Látsz valamit, Jim? Nálad jobban senki sem ismeri az EKM helyszíneit.
Brass közelebb ment, lehajolt az áldozathoz, majd felnézett Grissomra.
– Bármennyire is szeretném elkapni azt az alakot – jelentette ki kimérten –, azt hiszem, mégis csak egy másolóról van szó.
A két helyszínelő összenézett.
– Miért? – kérdezte Grissom.
– Nagyon megrendezettnek tűnik. Először is nincs elég vér.
– Nincs? – nézett Catherine a szőnyegen alvadó vértócsára.
– Az öt eredeti helyszínen mindent telefröcskölt a vér. Itt nincs olyan.
– Vér – mondta Catherine elégedetten; elvégre ez volt az ő szakterülete. – A többi áldozatnál a halál beállta előtt vágták le a mutatóujjukat?
– Igen.
– Itt a halál beállta után történt. Élő áldozat esetében jelentős mennyiségű vér fröcskölődött volna szét, ráadásul ez a szerencsétlen mozgatta volna a kezét, így mindent összevérzett volna.
– Így igaz – bólintott Brass. – És a hátán a ondófolt… 
– Nekem úgy tűnik, mintha odaöntötték volna – vélte Grissom.
– HSS – mondta Catherine.
A két férfi értetlenül nézett rá.
– Hozd a saját spermád – húzta fel a szemöldökét a helyszínelő. – A gyilkos magával hozta az anyagot. Vagy ha nő a tettes, akkor szereznie kellett valahol…
– Mind a kettő logikus – mondta Grissom. – A helyszín azonban akkor is nagyon hasonlít az eredetihez, nem?
– De igen – mondta Brass.
– Ha másolóról van szó, akkor szépen leszűkül a gyanúsítottak köre – intett Grissom a holttest felé. – Ki tudott ilyen sokat ezekről a gyilkosságokról?
– Először is a gyilkos – gondolkodott el a nyomozó. – Aztán a zsaruk, akik az ügyön dolgoztak… mi, és néhány újságíró.
– Pontosan kik? – kérdezte Catherine.
– A Las Vegas-i Banner két bűnügyi tudósítója: Perry Bell és David Paquette. Az EKM nekik is megküldte a gúnyolódó leveleit, sőt később összedobtak egy papírkötésű kötetet az ügyről.
– Paquette nem a Banner szerkesztője? – kérdezte Catherine.
– De igen; a könyv megjelenése után nagy népszerűségre tett szert. Paquette a szerkesztői állást, Bell saját rovatot kapott.
A helyszínelők bólogattak.
A Las Vegas-i rendőrségen jól ismerték Bellt és a Harangszó című rovatát. Nem volt egy Walter Winchell vagy Larry King, de híres volt őszinteségéről, és állítólag sosem adta ki a forrásait, ami megmagyarázta a sikereit. Ha egy zsaru bizalmas információt adott át neki, Bell csakis akkor adta közre, ha engedélyt kapott rá.
– Azt hiszem, elbeszélgetek velük – mondta Brass.
– Gondolod, hogy Bell vagy Paquette képes lenne erre? – mutatott Catherine a groteszk holttestre.
– Gacy bohóc volt, Bundy joghallgató, Juan Corona pedig munkaközvetítéssel foglalkozott, és kéttucatnyi embert ölt meg szórakozásból és az anyagi haszon kedvéért. Nem tudhatjuk, mire képes az ember. Tény, hogy ha átlagos gyilkossági ügyként kezelem ezt az esetet, akkor Perry Bell és Dave Paquette gyanúsítottak… és elbeszélgetek velük.
Kimentek az udvarra, hogy beszéljenek a többi zsaruval és helyszínelővel, míg a mentősök bementek a holttesthez.
– Maga mit keres itt, Jim? – kérdezte Damon bosszúsan.
– Én hívtam ide – felelte Grissom. – Tanácsadóként van jelen. Évekkel ezelőtt dolgozott egy hasonló ügyön.
– Milyen értelemben volt hasonló?
– Hasonló – mondta Grissom. – Az is ugyanilyen volt. 
– Az is gyilkosság volt?
– Gyilkosságok – mondta Brass. – Sorozatgyilkosság.
– Ugyan, ember – legyintett Damon. – Azt hiszi, moziban van?
– Miért, olyan sok holttestet találnak errefelé rúzsos mosollyal, hátukon spermával? – kérdezte Catherine.
Damonnak leesett az álla.
– Az elkövető EKM-nek nevezte magát – tette hozzá Grissom.
– Szent szar… – nyelt nagyot Damon. – Emlékszem rá. Amikor főiskolára jártam, minden lapban benne volt. Az ördögbe… gondolják, hogy ő tette?
Grissom Brassra nézett, majd vállat vont.
– Nem tudjuk. Kábé tizenegy évig meghúzta magát. Majd meglátjuk.
– Természetesen velem fognak dolgozni – jelentette ki Damon. – Az én ügyem.
Brass mondani akart valamit a helyszínelőnek, aki leintette.
– Természetesen.
– Jól van… akkor… jól van… – biccentett Damon, majd csípőre tette a kezét, és kihúzta magát. – Örülök, hogy megértették. Jól van.
– Nos? – nézett Grissom a csapatára.
– A hátsó udvarban semmi – felelte Nick.
– Az első udvar is tiszta – mondta Warrick. – Találtam egy részleges lábnyomot, de valószínűleg lényegtelen.
– Vagy lényeges – mondta Grissom.
– Vagy valami – húzta el a száját Warrick.
– Levettem a szomszédasszony lábnyomát – jelentette Sara. – Azt állítja, nem ért hozzá a csengőhöz, sem a gombkilincshez. Azt mondja, csak benézett, meglátta „azt a borzalmat”, és hívta a 911-et.
– Lehetséges ujjnyomok, lehetséges lábnyomok, DNS minta – mosolyodott el Grissom. – Kevesebbel is kezdtünk már. Most az elkövetési módszer is megvan, így korábbi ügyekkel is összevethetjük. Mit szóltok, emberek, elkapjuk a gyilkost?

A Kiadó engedélyével.