Főkép Annak idején számosan kritizálták a hippimozgalmat – voltak, akik csak szavakkal, voltak, akik fegyverrel (lásd: Easy Rider) juttatták kifejezésre véleményüket.
Komoly szociológusok írtak komolynak szánt tanulmányokat arról, hogy miért káros a fiatalok „make love, not war” filozófiája; sokan azon spekuláltak, hogy milyen lesz az a jövőbeli társadalom, amelyben a hippik „laza erkölcsű, zene- és drogközpontú világában nevelkedett gyermekei” lesznek az aktuális felnőttek.
 
Sokan megkongatták a vészharangot, mondván: „Ugyan milyen alkotásokat tudnak majd létrehozni azok, akik a hippikommunák mocskában töltik gyermekéveiket, akik azt látják, hogy apjuk egész nap jointot pöfékelve gitározgat a családi kunyhó előtt, anyjuk meg már megint új férfival hál együtt.”
Nos, az idő azóta választ adott a vaskalaposok kérdésére: az egykori virággyermekek gyermekei közül olyan zenészek emelkedtek ki, mint például a Guns N’ Roses tagjai – és Madeleine Peyroux.
 
Madeleine 1974-ben, Torontóban született, de családjával együtt már hat éves korában Brooklynba költözött. Nem sokkal később már Kaliforniában éltek, majd szülei válását követően az anyjával együtt Párizsba került.
Apja színész volt, és (Madeleine elmondása szerint) „egyfolytában régi lemezeket hallgatott”, anyja ukulelén játszott; „valódi, zenebolond hippik voltak”, és természetesen mindenben támogatták zene iránt érdeklődő gyermeküket, aki több hangszeren is megtanult játszani.
 
Kamaszkorában a párizsi Latin Negyedben utcazenészkedett; különböző jazz- és blues zenekarok tagjaként énekelt és gitározott, majd szólóban tett próbát.
 
Huszonkét éves volt, amikor megjelent első lemeze, amelyen Patsy Cline, Edith Piaf és Bessie Smith egy-egy dalát is előadta, természetesen sajátos hangszerelésben és feldolgozásban. Ennek a lemeznek köszönhette, hogy a szakma „a 21. század Billie Holidaye”-ként kezdte emlegetni.
 
Sarah McLachlan és Cesária Évora előtt lépett fel, jazz és blues fesztiválokon játszott – ezeken főként klasszikus dalokat, standardokat adott elő.
2004-ben megjelent Got You in My Mind című EP-je, majd ugyanebben az évben kijött a Careless Love című CD, amelyre felkerült Leonard Cohen, Elliott Smith, Bob Dylan, és Hank Williams egy-egy dalának feldolgozása.
2006 őszén megjelent Half the Perfect World című lemeze – ezen hallható Joni Mitchell egyik dalának feldolgozása, amelyet Madeleine k.d. langgal együtt adott elő.
 
A 2009-es Bare Bones című CD-re kizárólag új, kifejezetten Madeleine számára írt szerzemények kerültek fel.
A dalszövegeket minden esetben ő maga írta, így a korábbiaknál több lehetőséget kapott arra, hogy bemutassa sajátos, hol keserédes, hol párizsiasan vagány világát és gondolkodásmódját.
 
A CD-t nyitó „Instead”-ről az a dal jutott eszembe, amit a Bladerunner (Szárnyas fejvadász) című filmben hallottam először.
Arra a bizonyos „One More Kiss, Dear” című valamire gondolok, ami első hallásra kilógott ebből Philip K. Dick által megálmodott világból, de sokadik meghallgatás után már elképzelhetetlen lett volna nélküle a filmzene.
 
Madeleine fantasztikus lazasággal hozza azt a hangulatot, ami a ’20-as, talán ’30-as évek bárjait és mulatóit, és az elmúlt évtizedek során, a szesztilalomról és szeszcsempész maffiózókról készült filmeket jellemezte.
Ennek ellenére mégsem szimpla bárzene, nem is Charlie Chaplines, némafilmes hangulatot idéző dal – az akusztikus gitárnak köszönhetően a múlt valahogy átplántálódik a jelenbe, és a dal természetes közegévé válik ez a részben cyberpunkos, részben bladerunneres világ, amit mostanában „jelenkor”-nak nevezünk.
 
A második dal, a „Bare Bones” olyan, mintha egy vagánysággal felturbózott Susan Vega adná elő. Akár kedves tábortüzes dalocska is lehetne, ha nem szólalna meg benne időnként a funkos, groove-os orgona, ami miatt megint csak kategorizálhatatlanná válik az egész.
Nem, erre a dalra semmiféle címkét nem lehet felragasztani – ezt nem lehet se bluesnak, se smooth jazznek, se lounge zenének nevezni, ebben valahogy a felsoroltak valamennyi jellemzője megtalálható, de mégsem…
 
A harmadik, a „Damn the Circumstances” olyan, mintha kivonták volna Suzan Vega és Tori Amos legjobb dalainak esszenciáját, és az egészet, némi Edith Piafos fájdalommal megspékelve belepumpálták volna Madeleine-be, aki ezúttal is kristálytisztán, egy valódi, már tapasztalt, de még fiatal nő hangján adja elő a nem túl szívderítő, viszont akár bölcsnek is nevezhető szöveget.
 
A „River of Tears”-ben folytatódik a szomorkás hangulat. A szövegben Madeleine azt a furcsa, szédítő, szívfacsaró érzést próbálja megfogni, ami akkor árad szét az emberben, amikor hazatér egy közeli hozzátartozója temetéséről, megérinti az eltávozott tárgyait, és rájön: valamennyi kihűlt, valamennyi pusztulásra ítéltetett, mert már nem létezik az a személy, aki minden nap foglalkozott velük.
 
Madeleine egyetlen percig sem titkolja: ezzel a dallal vesz búcsút apjától. A szöveg érzelmes, a ritmus és a dallam viszont olyan trükkösen finom, fátyolszerű, hogy ezt a dalt még véletlenül sem lehet behajítani a „szentimentális tucatszám” feliratú kosárba.
 
A „You can’t Do Me”-vel Madeleine egy kicsit vidámabbra festi a képet. A pszeudo-reggea ritmussal induló dal valahol az első verzénél átvált smooth jazzbe; a kissé talán túl popos refrént azonban egy funkys gitár és orgonafutam követi, majd ismét a reggae-s lüktetés következik… Érdekes játék a világ zenéivel, ritmusaival.
 
A „Love and Treachery”… Madeleine ismét olyan témát választott, ami elvileg fájdalmas (nagy szerelmet és megcsalatást követő szakítás), de ezt úgy tudja előadni, hogy egy pillanatig sem válik szenvelgőssé.
Oké, nem túl jó, ami megtörtént, sőt, nagyon rossz, de mit lehet tenni, lépjünk tovább! A hangulatot az „I’ll take a glass of wine and recall the words you spoke” (Fogok egy pohár bort, és felidézem a szavaidat) sorral lehet a legjobban illusztrálni.
 
„Our Lady of Pigalle” – itt az időként meg-megszólaló mandolin, valamint az elektromos hegedű hessegeti el azt a melankóliát, ami a ritmus és a valóban tartalmas szöveg hatására ránk telepedhetne.
 
„Homeless Happiness” – Itt a szerkezet a legérdekesebb: a szomorkás, de nem megkönnyeztető, akusztikus gitáros kezdés után a dal gyönyörű jazzbe hajlik, majd ismét a tábortüzes hangzás következik, hogy a legvégén, néhány másodpercre ismét előtérbe kerüljön a jazz.
 
„To Love You All Over Again” – Szerelmes dal, a hegedű miatt kissé klezmeresen megszólaló jazzben elmesélve, a negédesség legcsekélyebb nyoma nélkül.
Azt hiszem, az érett (de még nem túlérett) nők úgy szeretnek, ahogy Madeleine a szerelemről énekel: van bennük valami határozottság, ugyanakkor lágyak és simogatók, tudják, hogy mire vágynak, azt meg is akarják kapni, de közben mindenüket odaadják.
 
„I Must Be Saved” – Kissé latinos, vagyis inkább Latin Negyedes hangulatú, lágy, hippi pop, amit itt-ott jazznek, esetenként pedig bluesnak álcáznak. A ritmus itt sem igazán pergő, mégis van a dalban valami… előremutató. Vigaszt és reményt adó… Valami, ami azt súgja: jól van, jól van, biztos fáj, de ne sírj, inkább menj tovább.
 
„Something Grand” – Madeleine hangja, az akusztikus gitár, a hegedű és a klarinét puha, de nem lágy, inkább ruganyos és simogató eleggyel zárja le az anyagot.
 
Jazz, root-blues, némi közel-keleti feeling, némi párizsias hangulat – ahogy ezt a lemezt hallgattam, időnként úgy éreztem, hogy egy brooklyni jazz klubban, egy New Orleans-i kocsmában, a Pigalle-on, vagy valami francia kikötővárosban vagyok, ahol zord arcú apacslegények hajigálják a kést a nemkívánatos látogatók hátába, a szomorú szemű utcalányok szórakoztatására.
Madeleine történeteket mesélt a maga érzelmes, de sosem érzelgős hangján, időnként beengedett a szobájába, a lelkébe…
 
Nem is tudom. Azt hiszem, ennek a zenének éppúgy helye van az éttermekben, a bárokban, mint a Nick Cave-ért vagy Tom Waitsért rajongók által látogatott „alternatív” helyeken, azoknál, akik szeretik Leonard Cohen, Patricia Kaas, vagy a Rick Rubin Trio zenéjét, a francia sanzonokat, de helye van még a motorosok rock kocsmáiban is – itt persze csak zsibbadt hajnalokon célszerű feltenni a lemezt.
 
Előadó:
Madeleine Peyrous – ének, akusztikus gitár
 
Közreműködők:
Larry Klein – ütőhangszerek, basszusgitár
Vinnie Colaiuta – dob, ütőhangszerek
Dean Parks – elektromos gitár
Jim Beard – zongora
Larry Goldings – orgona
Carla Kihlstedt – hegedű
Luciana Souza – vokál
Rebecca Pidgeon – vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Instead
2. Bare Bones
3. Damn the circumstances
4. River of Tears
5. You can’t Do Me
6. Love and Treachery
7. Our Lady of Pigalle
8. Homeless Happiness
9. To Love You All Over Again
10. I Must Be Saved
11. Somethin’ Grand
 
Diszkográfia:
Dreamland (1996)
Got You on My Mind (2004)
Careless Love (2004)
Half the Perfect World (2006)
Bare Bones (2009)

Kapcsolódó írás:
The Edge Of Love (CD)