Főkép Pár év pihentetés után szombaton elővettem a Mötley Crüe számomra legizgalmasabb lemezét (Dr. Feelgood), és bizony öröm volt újra hallgatni a vitatott tehetségű négyest, mivel a húsz(!) évvel ezelőtti felvétel még mindig bámulatosan szól, illetve tökéletesen közvetíti azt a féktelen energiát, ami annyira jellemző a kultikus zenekar korai lemezeire.
 
Az már teljesen más kérdés, mennyire voltak jó zenészek (közepesen), és mit tudtak kezdeni a nyakukba szakadt sikerrel (közepesen vagy még ennél is kevésbé), amit aztán elmosott a grunge hullám.
De azt a felpörgött hangulatot, azt a zabolátlan életörömöt nem sokan tudták náluk jobban nótákba foglalni, és megőrjíteni vele - többek között - koncertjeik közönségét.
 
Néhány nappal később a postás négy lemezt hozott. Egy részét szívfájdalom nélkül adtam tovább az erre kijelölteknek, de kettőnél elbizonytalanodtam, és rövid gondolkodás után vállalkoztam rájuk.
Az egyik a VoiVod idei korongja volt, a másik pedig a Steadlür bemutatkozó albuma.
 
A texasi srácok hamisítatlan amerikai rock ’n roll muzsikát játszanak, miként azt előttük már számtalan banda tette (például a Mötley Crüe), és ha őszinte vagyok, akkor semmi újat nem tesznek hozzá elődeik fejlesztéseihez, pusztán a korábban jól kitaposott úton iramodik tova szekerük.

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek jópár név beugrik a zene hallatán, a kritikusabbak pedig talán még azt is megmondják, mire hasonlít a „My Mom Hates Me” című szám.
 
De ez tulajdonképpen másodlagos szempont. A korábbi bandák ma már egészen mást játszanak, és aki nem csak a régi slágereket óhajtja hallgatni, annak igazából nem sok választási lehetősége volt – eddig, hiszen most kedvére hallgathatja a Steadlür számait.
 
Melyeknek fő jellegzetessége az a tökélyre fejlesztett energiaátadás, ami számomra érthetetlen módon leginkább az amerikai együttesek sajátja (Shinedown például), és csak elenyészően kevés európai formáció képes hasonlóra.
 
A sikerrecept alapja a megfelelő tempó, ami már nem nevezhető közepesnek, de messze áll a speed vagy death gyorsulásától. Egyszóval jól eltalált lüktetés, ami első hallásra beindítja az ember érintett izomcsoportjait (úgymind bólogatás, valamint ritmuskövetés kézzel és lábbal).

A zene ne legyen túlbonyolított, már-már nélkülözhetetlen az egyszerűség, amit nem kunszt megjegyezni és követni; az énekes hangjában legyen valami egyedi, ami nem sérti az átlag zenekedvelő hallójáratait (a férfias megszólalás ebben az esetben is előny).

Persze azért az unalom ellen legyen kellőképpen változatos az anyag, és még a lassúbb darabokra is legyen érvényes a húzósság - vagyis a hallgatónak egyszer se legyen kedve a „reklám” alatt kimenni a konyhába rágcsálnivalóért.

A szövegek pedig ne a világbékével foglalkozzanak, amikor a szombat esti sörözés és a csajok sokkal égetőbb - de legalábbis közvetlenebb - problémát jelentenek. A vállalkozó szelleműek persze továbbléphetnek, és ennél komolyabb témát is elővezethetnek, de ebben az esetben kétséges az azonnali hatás.
 
A fenti állítások mindegyike érvényes a Steadlür zenéjére, ezért minden további nélkül elnézem nekik az eredetiség hiányát – ez a produkció így is meggyőző. Egy sör mellett pedig bármely házibuli fénypontja lehet.
 
Úgy vélem a srácok nem véletlenül kerültek egyből nagy kiadóhoz: a bennük rejlő energia feltétlenül megérdemel ennyit. Kíváncsi vagyok, meddig tart majd az ifjonti lelkesedés és a bizonyítási vágy.
 
Az együttes tagjai:
Philip Steadlür – ének
Tommy Steadlür – gitár
Daniel Steadlür – basszusgitár
Dallas Steadlür – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Poison
2. Bumpin’
3. My Mom Hates Me
4. Turn It Up
5. It`s Too Late
6. Whisky And Women
7. Angel (On The Wrong Side Of Town)
8. Time
9. Suffocate
10. Barely Breathing
11. Livin’ A Lie
12. Change

Diszkográfia:
Steadlür (2009)