Főkép A cím talán megtévesztő lehet, de aki viccgyűjteményre számít, gyorsan olvassa el az alcímet is: Élő humor egy budapesti zsidó közösségben.

Ugyan még ez sem teszi teljesen egyértelművé, hogy épp egy kulturális antropológiai tanulmánykötetet veszünk a kezünkbe, némileg sejteti – ha mással nem, hosszúságával –, hogy itt valami komolyabbról lehet szó néhány pesti viccnél.
 
No persze maguk a viccek sem hiányozhatnak Papp Richárd könyvéből, aki a Bethlen téri zsidó közösség tagjává válva ismerkedhetett meg a sajátosan közép-európai zsidó humorral, hiszen elemezni és következtetéseket levonni kizárólag úgy lehet, ha magát a vizsgálandó alanyt sem veszítjük szem elől, vagyis ha bármikor kéznél van, és bármikor hozzányúlhatunk, boncolgathatjuk azt.
 
Papp kiindulópontként használt tétele pár szóban összefoglalható: a humor a „minta”, az „ahogy kéne” és a „valóság”, az „ami van” között feszülő ellentétek oldásának eszköze.

Azaz létezik a halahikus-rabbinikus életforma, amihez igazodva igyekszik élni minden zsidó, és a liberalizált valóság, a botlások sokasága, ami a való életet jellemzi, a normaszegéseket pedig mégsem lehet szó nélkül hagyni – az állandó összetűzések helyett azonban ésszerűbb humorba rejteni a feddéseket, a kritikát, és ezzel nyomban az élük is elveszik.
 
Különösen érdekes olvasni a kötetlen, az ünnepeket és a mindennapi rituális életet valóban ünnepként és élő tradícióként megélő közösség oldottságáról, együvé tartozásáról, miközben az is egyértelművé válik az olvasottakból, hogy a magyarországi zsidóság identitástudata, világszemlélete, viselkedési normái az évezredes együttélés, a kölcsönös és kölcsönösen termékenyítő egymásra hatás eredményeként értelmezhetők.
 
A kötet fejezetei tudományos alapossággal haladnak a jiddiskájt, vagyis a zsidóság személyes megélésétől az egyre táguló terekig, melyek az imacsoporttól (minjántól), a zsinagógához tartozó nagyobb közösségen (a budapesti „zsidó falun”) és az országon (a kisebbségi léten) át az egész világig (a magyar zsidóság, valamint a diaszpóra és az izraeli állam közötti feloldhatatlan önazonosság-tudatbeli eltérések taglalásáig) terjednek.
 
Talán paradox módon épp e körkörös bővítés teszi lehetővé, hogy egyre mélyebben megismerjük a magyar zsidóság történelmi traumáinak és sajnos ma is megélt kitaszítottság-érzésének gyökereit, valamint gyógyszerét: vagyis a szinte mindent feloldani képes, lehetőleg nem bántó, inkább önironikus zsidó humort.
 
Úgy tűnik, Kohn és Grün immár a pesti kultúra kitörölhetetlen része lett, ezért azoknak is érdemes forgatnia e kötetet, akiket eddig különösebben nem érdekelt a magyarországi zsidóság helyzete és életmódja.
A megismerés semmiképp sem árthat – hiszen be kell vallani, a külsőségektől és a sztereotípiáktól eltekintve vajmi keveset tudunk a köztünk élő zsidóságról –, hosszú távon pedig akár a megértőbb viszonyulást is elősegítheti.