Főkép A kanadai Augury nem tartozik az új zenekarok közé, hiszen már 1997-ben megalakult, tagjai sem azok az „ide nekünk az oroszlánt” ifjú titánok, a bandát mégis az újak közé sorolják. Ennek pusztán annyi az oka, hogy az Augury történetének első 4-5 éve folyamatos tagcserékkel telt.

A jelenlegi formáció 2001 végén kezdett körvonalazódni: akkor érkezett meg a bandába Mathieu Marcotte gitáros. Valamivel később belépett Patrick Loisel énekes, akinek hatására az Augury olyan irányba fordult, ami nem tetszett az addigi dobosnak, így őt is le kellett cserélni.
2001 közepére állt össze a jelenlegi csapat, aminek csak annyi köze van az eredeti Auguryhoz, hogy megmaradt a régi név, és a régi basszusgitáros.
 
Az ilyen „teljesen átalakulunk” megoldások a zenekarok esetében általában oda vezetnek, hogy gyakorlatilag minden átfogalmazódik és átértékelődik, amit a csapat korábban képviselt.

Gondoljunk csak egy hazai példára: a Beatrice annak idején olyan rockzenekarként indult, amiben csak csajok játszottak, aztán tessék, eltelt pár év, az eredeti tagok közül senki sem maradt a bandában, ami szép lassan átváltott „nagyvárosi farkas”-ba.

Az Augury esetében a tagcserék nem eredményeztek ennyire markáns váltást – a fő csapás iránya ugyanaz maradt, mint a kezdetekkor, de valahogy tömörebbé vált az egész, világosabb lett minden.
 
A zenekarok (de egyéb előadók/művészek is), ha el akarják helyezni magukat a műfajuk/stílusuk családfáján, általában a legegyszerűbb és legképszerűbb megoldáshoz folyamodnak: elsorolják, hogy kiket szeretnek, kik gyakoroltak rájuk hatást, kiket tekintenek példaképnek.

Az Augury zenéje – a tagok elmondása szerint – az extrém metal kategóriába sorolandó. Azt állítják magukról, hogy olyan fémzenét játszanak, amiben felfedezhetőek a skandináv metal jellemvonásai, de meglelhetők benne a keltás, középkorias felhangok is.
A zenészek szeretik a progresszív rockot, a klasszikus és barokk zenét, a jazzt, és még nagyon sok mindent.

Az énekes példaképnek tekinti Ozzyt, a Maident, szereti a Slayert; a gitáros imádja a Cynicet, az Opethet, a Floydot és a Deathet; a basszusgitáros szereti a Finntrollt és a Death-t, a dobos pedig a Genesist és a Floydot.
Mindemellett tisztelik Bartókot, és az énekes mindig megjegyzi: sokat hallgatja Enyát is.
 
Nos, az ilyen felsorolásoknak általában nincs túl nagy jelentőségük – tegyük fel, hogy kijelentem, példaképnek tekintem Slim Harpót vagy James Cottont, de ettől még közel sem fogom úgy fújni a herflit, mint ők.
Az esetek (zenekarok) többségében kb. ugyanaz a helyzet, mint nálam. Ők talán akkor tennék a legtöbbet a világért (és a világbékéért), ha megmaradnának műkedvelő szinten.
 
Az Augurynál szerencsére más a helyzet. Ebben a gyors (időnként Bathorys vagy Napalm Deathes sebességű), hol hörgős, hol sikoltozós, hol férfias énekkel megtámogatott metalban valóban felfedezhetőek a példaképként/kedvencként felsorolt előadók/művészek/műfajok jellemzői.

Patrick énekhangja időnként valóban Ozzyt juttatja az ember eszébe, de vannak határozottan Enyás megoldásai is (érdekes párosítás, nem? olyan, mint a chilis csoki…); a gitár hangja időnként metálosan, valódi pengeként hasít, de előfordul, hogy határozottan Floydosan szól; a basszusgitáros néha tényleg olyan hangokat produkál, amilyet a finn trollok szoktak, a dobos pedig kifejezetten eklektikus: hol Sepulturás dörgést, hol pedig geilbe hajló, Genesises (Phil Collinsos) cincergést produkál.
 
Ha fogunk egy produktumot, bármilyet, és lehántjuk róla a felesleges sallangokat, megpillanthatjuk a csontvázát, a szerkezetét. Ha ezt a szerkezetet le lehet rajzolni, akkor a produktum megérdemli azt, hogy műalkotásnak nevezzük.
Ha nem lehet lerajzolni? Akkor célszerű az egészet elfelejteni, mert ostoba hang- és környezetszennyezés az egész.

Ha alaposabban megvizsgáljuk az Augury muzsikáját, és végrehajtjuk rajta a fenti műtétet, egy olyan szerkezetet fedezhetünk fel, ami valóban erősen hasonlít Bartók néhány munkájára, vagy bizonyos (főként fúziós) jazz kompozíciókra.

De ha nem akarunk ennyire komolyba hajlani, ha a műfaj határain belül szeretnénk maradni, akkor is el kell fogadnunk, hogy ez a zene a szerkezetét tekintve leginkább a Cynic, a Liquid Tension Experiment, Derek Sherinian, muzsikájának szerkezetére hasonlít.
Igaz, az előbbiek metálos jazzt, vagy jazz-metált játszanak, míg az Augury zenéjét inkább jazzes metálnak, vagy metal-jazznek lehetne nevezni.

A néhol kissé unalmas kliséket is feldobják a jazzes, prog-rockos (vagy: prog-metálos) futamok, így az anyag a hörgős ének és a zúzós riffek monotonitása ellenére sem válik unalmassá.
Amikor pedig mégis, akkor az Augury mindig bedob valami érdekeset: egy kis szimfonikus jellegű részt, esetleg egy Enyás-keltás-Gyűrűk Urás női éneket – valamit, ami kilendíti az anyagot a triviális, már-már tuc-tuc-tuc teknóra emlékeztető metálsablonok kátyújából.
 
Érdekes zene. Hatásos. A kompozíciók (mert ezek se nem „számok”, se nem „dalok”, a „nóta” kategóriát pedig hagyjuk meg a népzenészeknek) talán csak akkor lehetnének érdekesebbek és hatásosabbak, ha egy koncepciós album anyagának részét képeznék.
 
Az együttes tagjai:
Pat Loisel – ének, ritmusgitár, akusztikus gitár
Mathieu Marcotte – gitárok
Dominic Lapointe – basszusgitár
Antoine Baril – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Aetheral
2. Simian Cattle
3. Orphans of living
4. Jupiter to Ignite
5. Sovereigns Unknown
6. Skyless
7. Faith Puppeteers
8. Brimstone Landscapes
9. Oversee the Rebirth
 
Diszkográfia:
Concealed (2004)
Fragmentary Evidence (2009)