Főkép






Handel érett muzsikája messze túlmutat a német gyökereken és az akkoriban oly népszerű, és a komponista által kifejezetten magas fokon elsajátított és művelt olasz operai stíluson.
Mivel a Semele eredetileg angol szövegre, oratóriumnak készült, benne az operákénál sokkal több angolos, elsősorban purcelli elem fedezhető fel.
 
A mindenekelőtt az Így él a világról ismert drámaíró, William Congreve librettójára komponált Semele ennek ellenére velejéig opera.

Méghozzá a szólók, duettek és kórusok arányát tekintve éppen a Henry Purcell és John Blow által elindított angol operai hagyományt továbbvivő zenés, színpadi mű, amely ráadásul a Shakespeare-nél oly gyakori kettős lezárású, a vidám befejezést rezignáltsággal, vagy egyenesen keserűséggel vegyítő darab – ezúttal mitológiai témára.
 
Szemelé története a Dionüszosz-kultusz részeként vált ismertté, hiszen a bor és a mámor istene, aki emellett még a színház patrónusaként is ismert, Szemelé és Zeusz gyermekeként született.

A jelen műben Szemelét először tervezett esküvője előtt pillantjuk meg, ahogy a Jupiter (Zeusz római megfelelője) iránti vágya a meghasonlottságig kínozza őt, akit apja, Kadmosz thébai király Athamosznak szánt.
Ám a vonzalmat viszonzó Jupiter nem bízza a véletlenre szerelmi ügyeit, és hatalmas sas alakjában elrabolja a leendő arát.
 
A féltékenységtől tomboló Juno elhatározza, hogy elpusztítja a külön számára építtetett palotában kapcsolatukat élvező halandót, akinek ellenben nem elég, hogy az istenek királyának ágyasa legyen; ő Juno trónjára vágyik.

Jupiter nem képes ajándékokkal és kedvességgel kielégíteni, Szemelé pedig kijelenti, hogy kizárólag azzal elégedik meg, ha valódi istenalakjában láthatja kedvesét.

Az ezzel járó kockázatot jól ismerő, és ezért sokáig vonakodó Jupiter végül – vesztére – teljesíti a nő kívánságát, ami elkerülhetetlenül Szemelé halálát idézi elő. A főisteni pár ezek után kibékül egymással, a mű pedig egy látszólag vidám kórussal zárul.
 
Congreve humorral, erotikával és mély ismeretekről árulkodó lélektannal teli librettója – ahogy Shakespeare színdarabjai is –, a szokásosnál gazdagabb hangulatfestésnek és zenei drámaiságnak adnak keretet.

A William Christie vezényelte-vezette interpretáció nagyszerűen ki is aknázza az ebben rejlő lehetőségeket, és az oratórikus helyett az operai megvalósítást választó előadás a szórakoztatással keveredő, elmélyültebb gyönyörködtetés kiváló példájaként említhető.
 
A mű sztárja egyértelműen a mind bravúrosságban, mind lélektani hitelességben egészen rendkívülit nyújtó Cecilia Bartoli, akinek a harmadik felvonásban előadott egyik nagyáriáját, a „Myself I shall adore”-t nem véletlenül jutalmazta hosszan tartó taps.

Ám éppily megkapó, ez esetben azonban inkább visszafogottságában gyönyörű, Bartoli (Szemelé) és Liliana Nikiteanu (Inó) kettőse a második felvonás végén.
S mivel a Zürichi Opera zenészei és kórusa minden tekintetben partnerei a nagyszerű szólistáknak, a régizene kedvelői újabb becses darabbal gazdagíthatják gyűjteményüket.
 
Előadók:
Anton Scharingen – Kadmosz, Théba királya
Cecilia Bartoli – Szemelé, Kadmosz leánya
Liliana Nikiteanu – Inó, Szemelé nővére
Thomas Michael Allen – Athamasz, Beócia hercege
Charles Workman – Jupiter, az istenek királya
Birgit Remmert – Juno, Jupiter hitvese
Isabel Rey – Irisz, Juno bizalmasa
Anton Scharingen – Somnus, az álom istene
 
Assosiation of Supernumeraries of the Opernhaus Zürich
Chorus of the Opernhaus Zürich
Jürgen Hämmerli, Ernst Raffelsberger – karvezetők
 
Orchestra La Scintilla of the Zürich Opera
Ada Pesch – koncertmester
 
William Christie – zenei vezető