Főkép

Loreena McKennitt egy kanadai énekesnő, akinek a CD-it elsősorban a világzene címkénél lehet megtalálni a lemezboltokban.
 
’80-as években indult pályája elején a kelta (ír/skót) zenei vonal jellemezte, de az évek múlásával, illetve ahogy utazásai kapcsán egyre többet tudott meg a kelták vándorlásairól (pl. hogy Magyarországon is éltek kelta népek, és a Duna neve az egyik leghatalmasabb kelta istennő, Danu nevéből származik, amint azt Loreena a koncerten is elmondta), úgy engedett be egyre több más elemet a muzsikájába.
 
Közel-keleti, arab, török, sőt mongol népzenei részletek is felbukkantak utóbbi albumain, s ez tökéletesen illik az eredeti koncepcióhoz, hiszen a kelta sem egységes nép volt, számos törzs alkotta, melyek, miközben bejárták Eurázsia jó részét, számos más nép hatásait olvasztották bele saját kultúrájukba.
 
Megannyi platina illetve aranylemezzel, különféle díjakkal és egy vízi balesetben elhunyt vőlegény tragédiájával a háta mögött, az 1957-ben született, varázslatos hangú énekesnő végre hazánkba is eljutott.
 
A délelőtti interjú során már meggyőződhettem róla, hogy Loreena McKennitt valóban szerény, barátságos, egyszersmind őszinte és emberi ember, aki elutasítja a sztárságot, viszont elhivatott, igazi művész, aki méltán vallhatja magáról, hogy nem ő választotta a zenét, hanem az választotta őt.
 
Ezt pedig nálunk is sokan értékelik, s hogy mennyire, azt nem csak az mutatta, hogy a brutális jegyárak ellenére megtelt a Margitszigeti Szabadtéri Színpad nézőtere, hanem az is, hogy az eső sem vette el a népek zömének kedvét a koncerttől.


Mert bizony az égi áldás úgy szakadt, hogy ha a régi Kossuth-nóta ránk is igaz lenne („valahány csepp esik rája, annyi áldás szálljon rája”), akkor aki csak ott volt, mind hosszú, boldog és csodás életnek nézne elébe.
Erre persze nincs garancia, ám maga a tény, hogy végre élőben láthattuk-hallhattuk ezt a tüneményes előadót, igazi áldás. Különleges, életre szóló élmény.
 
A koncert 20:30-kor kezdődött, mivel a ferihegyi meteorológusok úgy jósolták, akkortájt eláll majd az eső. Beletelt vagy 20 percbe, mire ez meg is történt, de addigra a székeken kuporgó, esőkabátba burkolózott embereknek már mindegy volt.
Nem csak azért, mert ennél jobban nehéz lett volna elázni, hanem mert a zene feledtetett minden nyűgöt.
 
Az első pillanattól lemezminőségben szólt a koncert, Loreena szopránja gyönyörűen szárnyalt, és bár onnan, ahol ültem, nem láttam az arcukat, nem volt kétséges, hogy élvezik a muzsikálást.
Különösen a csellista, Caroline Lavelle tűnt szenvedélyes zenésznek, de a hegedűs Hugh Marsh is belelengett párszor a dallamokba.
 
Maga McKennitt úrnő (mert ő bizony olyan, mint Tolkien tündeúrnői!) pedig egyszerre volt nemes és közvetlen.
A koncert elején kifejtette, hogy nem akar sokat beszélni, élvezzük inkább a zenét, de aztán, pl. a hárfája hangolásánál hosszasabban is monologizált, és jó volt hallgatni, még akkor is, amikor kicsit zavarba jött.
Amúgy persze főleg a keltákról, illetve a dalok eredetéről beszélt, s így aztán egy kicsit saját magáról is.
 
A koncertprogram a legutóbbi koncertfelvétele, a Nights from the Alhambra rövidített verziója volt.
Váltogatta a lassú, szomorkás (helyesebben, ahogy az interjúban elmondta, melankolikus, elvágyódást kifejező) darabokat az élénkebbekkel, plusz olyan hipnotikus darabokkal, mint a „Marco Polo” és a „Caravanserai”.
 
Így az ember hol a könnyeit nyelte, hol azt sajnálta, hogy az efféle ülős-esős koncerten nem lehet táncra perdülni.
Előbbire jó példa a szavakba foglalhatatlanul szép „Dante’s Prayer” vagy a „Raglan Road”, utóbbira pedig a „Mummer’s Dance”, vagy a „Santiago”, amiben Lantos Zoltán is vendégszerepelt.
 
A kitűnő jazz hegedűs egyetlen albumát (Mirrorworld) ismerem, megfelelő hangulatban szívesen hallgatom is, és amit ebben a dalban Hugh-val közösen szólózott, arra szintén nehéz volna megfelelő jelzőt találni.
Egyértelműen az est egyik fénypontja volt, akárcsak az első ráadás, a „Huron ’Beltane’ Fire Dance”.
 
De amúgy is átlag két dalonként végigfutott rajtam a hideg, de sosem az esőtől, hanem az élmény katartikus volta miatt.
Ehhez hozzájárult a helyszín is, ami persze szép időben lett volna az igazi, de így is olyan volt ott ülni a hatalmas fákkal határolt „amfiteátrumban”, mintha átkerültünk volna egy időtlen, elvarázsolt helyre.
 
A fedett színpad mögötti, finoman megvilágított fák miatt a koncert látványvilága leginkább talán egy erdei pogány szentélyre emlékeztetett, de abban az értelemben, amilyen szentséget csak kevés templomban éreztem eddig.
Mégsem volt annyira emelkedett a koncert, mégsem volt akkora a távolság zenészek és közönség között, hogy ne lett volna helye a humornak, a derűnek, a szórakozásnak.

De tény, hogy nem volt olyan közösségi élmény, számomra legalábbis, pedig merő „véletlenségből” (nincs is olyan…) egy régi jó barátom került mellém (egymástól függetlenül vettük meg a jegyünket), sokkal inkább belső élmény volt, mintha az eső belül esett volna, elmosva sok rosszat.
 
Loreena többször is elmondta, hogy reméli, hamarosan újra eljöhet hozzánk. Kívánom, hogy úgy legyen, és hogy aki most nem láthatta, ott lehessen! És minél többen.
 
Mert a világzene kifejezést hallva sokan ugyanarra asszociálnak, mint a jazz esetében, hogy csak vájtfülű hozzáértők hallgatják, holott, különösen ha Loreena McKennitt-ről van szó, valójában mindenki értékelni tudná, egyszerűen azért, mert a zene univerzális nyelvén, mindenki által érthető dolgokról szól, amik ősiek, mondhatni, egyidősek az emberiséggel.
 
És amikre mindenkinek szüksége lenne…
 
A képeket Triskell készítette.