Főkép1

A ház sivár volt és üres. A hideg minden sarokba beférkőzött. A fürdőkádban vékony jégréteg képződött. A bőre kezdett kékes árnyalatot felvenni.
Olyan, ahogy ott fekszik, mint egy hercegnő, gondolta. Jéghercegnő.
A padló, amin ült, hideg volt, de nem érdekelte a fagy. Kinyújtotta a kezét, és megérintette őt.
Csuklóin a vér már réges-rég megalvadt.
Sohasem szerette ennél jobban. A karját cirógatta, mintha a lelket simogatná, mely mostanra elhagyta a testet.
Nem nézett vissza, amikor kiment. Nem istenhozzádot mondott, hanem ezt: „még találkozunk”.


Eilert Berg nem volt boldog ember. Nehezen lélegzett, kis párapamacsok jöttek ki a száján, de nem az egészségi állapota zavarta a legjobban.
Svea régen olyan remek nő volt, hogy alig bírta kivárni, míg a nászágyba fektette. Érzékeny volt, gyengéd, és egy icipicit szégyenlős. Igazi természete csak az ifjúkori hév elmúltával bukkant elő, s úgy tűnt, túl gyorsan. Rövid pórázon tartotta őt majd ötven évig. De Eilertnek volt egy titka. Most, élete alkonyán először látott lehetőséget egy kis szabadságra, és nem akarta elszúrni.
Egész életében keményen robotolt mint halász, és a keresete épp csak arra volt elég, hogy eltartsa Sveát és a gyerekeket. Később pedig soványka nyugdíjukból éltek. Pénz nélkül nem volt esélye rá, hogy új életet kezdjen, máshol, egyedül. Most viszont az ölébe pottyant a lehetőség, ráadásul nevetségesen egyszerű dolga volt. De hát ha valaki szeretne neki szemérmetlenül sok pénzt adni heti pár óra munkáért, az az ő dolga. A komposzt halom mögött rejtegetett fadobozban az utóbbi egy évben igencsak felhalmozódott a pénz, úgyhogy hamarosan elköltözhet belőle melegebb éghajlatra.
A házhoz vezető meredek lejtő előtt megállt, hogy kifújja magát, és köszvényes kezét dörzsölgette. Spanyol- vagy talán Görögország majd megenyhíti a fagyot, ami mintha mélyen a belsejéből jönne. Eilert úgy számította, még tíz éve lehet hátra, hát vesszen meg, ha ezt a kevéske időt erre a vén szipirtyóra pazarolja.
Csak reggeli sétái alkalmával élvezhette a csendet és nyugalmat. Mindig ugyanazt azt utat tette meg, és akik ismerték, gyakran kijöttek ilyenkor a ház elé beszélgetni vele. Főleg azzal a csinos lánnyal szeretett csevegni, aki a dombon, az utca végén lakott, a Hakebacken-iskola mellett, s csak a hétvégeken tűnt fel. Szívesen váltott szót vele akár az időjárásról is, de Alexandrát a régi Fjällbacka is érdekelte, és ezt a témát Eilert különösen kedvelte. Meg hát szép is volt… Az ilyesmit még most, öregkorában is észrevette. Persze terjengett a lányról mindenféle pletyka, de hát régen rossz, ha az ember egyszer elkezd az ilyen asszonybeszédre figyelni.
Aztán úgy egy éve a lány megkérte, benézne-e a házba péntekenként, amikor erre jár. Régi ház volt, a kazán és a vízvezeték sem működött már megbízhatóan. Nem akart hideg lakásba hazatérni hétvégén. Kulcsot is adott neki, csak arra kérte, kukkantson be, hogy rendben van-e minden. Betörések is előfordultak a környéken így azt is ellenőriznie kellett, nem piszkálta-e valaki az ajtót vagy az ablakokat.
Ez a munka nem volt különösebben megerőltető, és havonta egyszer a nevére címzett borítékot talált a postaládában, benne pedig az ő szemével nézve fejedelmi összeget. Az is jól esett a lelkének, hogy újra hasznosnak érezhette magát. Nehéz volt csak úgy fel-alá ténferegni, miután végigdolgozta az életét.
A kapu ferdén lógott a zsanérjain, és panaszosan nyikorgott, amikor kinyitotta, és belépett rajta a kerti ösvényre, amiről még nem lapátolták el a havat. Eszébe jutott, hogy megkéri valamelyik fiát, takarítsa el. Nem nőnek való munka ez.
A kulccsal szöszmötölt, vigyázva, nehogy a mély hóba ejtse. Ha le kellene térdelnie érte, az életben nem kel fel többé. A tornác lépcsője síkos volt a jégtől, ezért a korlátba kellet kapaszkodnia. Eilert éppen bedugta volna a kulcsot a zárba, amikor látta, hogy az ajtó nyitva van. Álmélkodva lépett be az előszobába.
– Hahó, van itthon valaki?
Talán ma korábban érkezett. Minden érintetlenül állt. A ház takaros volt, mint mindig. A tévé és a videó a helyén. Miután átnézte a földszintet, Eilert fölment az emeletre. Kapaszkodnia kellett, mert meredek volt a lépcső. Először a hálószobába nézett be. Nőies ízléssel rendezték be, és ugyanolyan tökéletes rend uralkodott benne, mint a ház többi helyiségében. A bevetett ágy lábánál egy bőrönd állt. Látszólag semmit nem vettek ki belőle. Most már nem nagyon értette. Talán megjött, észrevette, hogy elromlott a kazán, és elment keresni valakit, aki megjavítja. De ezt a magyarázatot ő maga sem nagyon hitte el. Valami nem stimmelt. Érezte a csontjaiban, mint ahogy néhanapján a közelgő vihart szokta. Folytatta a kutatást. A következő helyiség a tágas padlástér volt, lejtős mennyezettel, amit fagerendák tartottak. Itt két kanapé állt egymással szemben egy tűzhely két oldalán. Néhány magazin hevert a dohányzóasztalon, de egyébként minden rendben volt. Visszament a földszintre. Sem a konyhában sem a nappaliban nem talált semmi különöset. Már csak a fürdőszoba volt hátra. Valami megállásra késztette, mielőtt belépett volna. A házban még mindig teljes volt a csend. Egy pillanatig még állt, aztán eszébe jutott, milyen nevetségesen viselkedik, és határozott mozdulattal benyitott.
Másodpercekkel később olyan gyorsan igyekezett a bejárati ajtó felé, amennyire csak a korától telt. Az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy csúszik a lépcső, és megragadta a korlátot, mielőtt fejjel előre lezuhant volna. Végigbotladozott a kerti ösvényen, elkáromkodta magát a beragadt kapu miatt, majd odakint az utcán megállt. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Látta, hogy valaki fürge léptekkel közelít, akiben Tore lányát, Ericát ismerte fel. Rákiáltott, hogy álljon meg.

Fáradt volt. Hullafáradt. Erica Falck kikapcsolta a számítógépet, és a konyhába ment, hogy öntsön még egy csésze kávét. Mintha minden irányból nyomta volna valami. A kiadó augusztusra várta a könyve első vázlatát, és még csak most kezdett neki. A Selma Lagerlöf-könyv, az ötödik svéd írónő-életrajza, a legjobb munkájának ígérkezett, de időközben valahogy elment a kedve az írástól. Már több mint egy hónap eltelt, mióta a szülei meghaltak, de a gyásza ugyanolyan friss volt, mint amikor megkapta a hírt. A házuk kitakarítása sem ment olyan könnyen, mint gondolta. Minden egyes tárgy emlékeket idézett fel, melyek visszavitték egy régi életbe, amely néha olyan közelinek, néha viszont oly távolinak tetszett. Stockholmi lakását kiadta, és arra gondolt, itt marad írni a szülei fjällbackai otthonában. A ház a város szélén, Sälvikben állt, és nyugodt, békés környezetet biztosított a munkához.
Erica leült a zárt verandán, nézte a szigeteket és zátonyokat. Mindig elképesztette ez a látvány, mely minden évszakban másként volt lenyűgöző. Ma ragyogó napsütésben fürdött, fényzuhatag árasztotta el a tengert borító vékony jeget. Ezt apja is imádta volna.
Szorítást érzett a torkában. Úgy döntött, jár egyet. A hőmérő mínusz tizenöt fokot mutatott, így aztán több réteg ruhát is magára kapott, mégis fázott, amikor kilépett az ajtón. A gyors tempó hamar átmelegítette.
Szinte tapintható csend honolt odakint. Egy lelket sem látott. Nyáron bezzeg nyüzsgött itt az élet, amitől Erica inkább távol tartotta magát. Tudta ugyan, hogy a város léte függ a turizmustól, de azt a sáskahadat nem bírta elviselni. A sokfejű szörny lassacskán bekebelezte az egykori kis halászfalut, felvásárolta part menti házait, és évi kilenc hónapra szellemvárossá változtatta a települést. 
Fjällbacka évszázadokon át halászatból élt. A kegyetlen környezet, a túlélésért folytatott szüntelen harc, hogy minden attól függ, megjönnek-e a heringek, vagy sem, erőssé és zorddá faragta az ittenieket. Ám a vastag pénztárcájú idegenek idővel felfedezték, hogy Fjällbacka milyen „festői”, és a hal megszűnt bevételi forrás lenni. Erica tanúja lehetett, hogy lesznek évről évre görnyedtebbek az állandó lakosok. A fiatalok elköltöztek, az idősek pedig a régmúlt időkről ábrándoztak. Ő maga is elhagyta a várost.
Még jobban felgyorsította lépteit, és a Hakebacken-iskola felé indult. A dombra felfelé menet meghallotta Eilert Berg hangját, de nem értette, mit kiabált. Integetett, és felé tartott.
– Meghalt!
Nehezen, szaggatottan lélegzett, és valami szörnyű sípoló hang is jött a tüdejéből.
– Eilert, higgadjon le! Mi történt?
– Ott fekszik bent! Meghalt!
Könyörögve nézett rá, és a dombtetőn álló nagy, világoskék gerendaházra mutogatott.
Eltartott egy-két pillanatig, amíg Erica felfogta, mit mond, de akkor azonnal feltépte a beragadt kaput, és felküzdötte magát a bejárati ajtóhoz. Eilert nyitva hagyta az ajtót, és ő kíváncsian lépte át a küszöböt. Nem tudta, mi vár rá odabent, de valamiért eszébe sem jutott, hogy megkérdezze.
Eilert félénken követte, és némán a földszinti fürdőszoba ajtajára mutatott. Erica nem sietett. Megfordult, hogy egy érdeklődő pillantást vessen Eilertre, aki sápadtan, fakó hangon csak ennyit mondott:
– Odabent…
Erica régóta nem járt már ebben a házban, de valamikor jól ismerte, és tudta, hol a fürdőszoba. Meleg öltözéke dacára megborzongott a hidegtől. Lassan kinyitotta az ajtót, és belépett.
Nem tudta pontosan, mire is számított Eilert szűkszavú magyarázata alapján, de a vérre nem készült fel. A fürdőszoba padlója és csempéje fehér volt, s ez a háttér a látványt csak megrázóbbá tette.
A kádban Alexandra Wijkner, született Carlgren feküdt, a házat birtokló család lánya. Gyerekkorukban barátnők voltak, de az mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna. A fürdőkádban heverő nő testét kékes, fehéres foltok borították. A szeme szerencsére csukva volt. Felsőteste körül jégréteg képződött, eltakarva a teste alsó felét. Jobb karja vérrel borítva, bénán lógott le, ujjai beleértek az alvadt vértócsába a padlón. A kád peremén egy borotvapenge hevert. Bal karja csak könyékig látszott, a többit eltakarta a jég. A térdei is a fagyott réteg fölé értek. Alex hosszú haja legyezőkén terült szét a kád peremén.

Erica nem tudta meddig állt ott. A látványtól és a hidegtől vacogva hátrált ki a fürdőszobából, majd felhívta a mobilján az ügyeletes orvost, és Eilerttel megvárta, amíg az a mentőkkel együtt megérkezik. Felismerte magán ugyanannak a sokknak a jeleit, ami a szülei halálhírének hallatára érte, és amint hazaért, töltött magának egy jókora adag konyakot.
Alex… Vagy huszonöt éve múlt annak, hogy még gyerekként barátnők voltak, s azóta sok ember lépett be és ki mindkettejük életéből, de Alex még mindig közel állt a szívéhez. Sokat nem tudott az életéről, mégis nehezen tudta elfogadni, hogy Alex öngyilkos lett, pedig azt, amit látott, nemigen lehetett másképp értelmezni. Az Alexandra, akit ő ismert, eleven volt és magabiztos. Vonzó, határozott nő, olyan kisugárzással, ami mindenkit arra késztetett, hogy megforduljon utána az utcán. A madarak azt csiripelték, hogy Alexnek sikerült az élet, ahogyan azt Erica mindig is sejtette. Művészeti galériát vezetett Göteborgban, egy sikeres és jóravaló férfihoz ment feleségül, és egy kastély nagyságú házban lakott Särö szigetén. De lám, valami mégis csak elromolhatott.
Erica úgy érezte, el kell terelnie valamivel a figyelmét, ezért feltárcsázta a húga számát.
– Aludtál?
– Hülyéskedsz? Adrian felvert hajnali háromkor, és mire hat körül végre elaludt, Emma már fenn volt, és játszani akart.
Fagyos csend. Erica az ajkába harapott.
– Fontos megbeszélése van, válaszolta a fel nem tett kérdésre Anna, ezért pihennie kellett. Egyébként is elég zűrös a munkája mostanában. A cég kritikus állapotban van.
Anna egyre hangosabban beszélt, Erica hallani vélte a hisztéria mellékzöngéit. Lucasnak mindig volt valami kifogása, valószínűleg Anna szó szerint idézte a férjét. Ha nem fontos megbeszélésre készült, akkor a súlyos döntések merítették ki, vagy a nyomás, ami együtt jár azzal, hogy – az ő szavaival élve – sikeres üzletember volt. Ezért aztán egy hároméves örökmozgóért és egy négyhónapos csecsemőért kizárólag Anna felelt. A harminc événél tízzel látszott öregebbnek, amikor a szüleik temetésén találkoztak. 
– Honey, don’t touch that!  – kiáltotta Anna angolul.
– Figyelj, nem gondolod, hogy lassan el kellene kezdened svédül beszélni Emmával?
– Lucas azt szeretné, ha itthon angolul beszélnénk. Azt mondja, úgyis visszamegyünk Londonba, mielőtt iskolába íratjuk.
Erica kezdett belefáradni ebbe. „Lucas szeretné, Lucas azt mondja, Lucas így, Lucas úgy…” Az ő szemében a sógora mintapéldánya volt a fajtiszta seggfejnek.
Anna akkor találkozott vele, amikor Londonban bébiszitterkedett, és teljesen elbűvölte az a mindent elsöprő érdeklődés, amit a nála tíz évvel idősebb, sikeres tőzsdeügynök, Lucas Maxwell tanúsított iránta. Sutba dobta az egyetemről szőtt terveit, hogy tökéletes feleség legyen. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy Lucasnak nem lehetett eléggé a kedvére tenni, és Anna a kedvéért gyökerestül kiirtotta a saját személyiségét. Amíg a gyerekek meg nem születtek, Erica reménykedett, hogy Anna egyszer észhez tér, otthagyja Lucast, és elkezdi élni a saját életét. Ám amikor megjött Emma és később Adrian, bele kellett törődnie, hogy nem fog megszabadulni a sógorától.
– Azt hiszem, ennyi elég is Lucas gyereknevelési elveiből. Na és mit műveltek a nagynéni kis kedvenckéi, mióta nem látta őket?
– Csak a szokásos. Emma tegnap ámokfutásba kezdett, és felszabdalt egy nagy halom babaruhát. Adrian meg három napig felváltva hányt és bőgött.
– Szerintem jót tenne egy kis levegőváltozás. Nem tudod felkapni a kölyköket, és eljönni ide velük egy hétre? Segíthetnél átnézni a cuccokat. Meg a papírmunkát is el kell intézni.
– Hát… éppen erről akartunk veled beszélni.
Mint mindig, ha valami kellemetlen téma került szóba, Anna hangja most is érezhetően remegett. Erica feszülten figyelt. Gyanús volt ez a többes szám. Ha Lucas keze is benne van a dologban, akkor valószínű, hogy ő akar jól járni, mindenki más kárára.
Várta, hogy Anna folytassa.
– Lucas úgy tervezi, visszamegyünk Londonba, amint rendbe hozta a svédországi leányvállalatot. És nem igazán akarunk fenntartani itt egy házat. Meg neked sem lenne jó, ha most elkezdenénk egy ekkora házon vitatkozni. Ugye családod sincsen, meg…
Tapintható volt a csend.
– Hova akarsz kilyukadni? 
Erica a mutatóujja köré csavarta egyik göndör hajtincsét. Gyerekkori szokása volt ez, ami mindig visszatért, ha ideges lett.
– Hát… Lucas szerint el kellene adnunk a házat. Nehéz lenne fenntartani. Egyébként is akarunk egyet venni Kensingtonban, és igaz, hogy Lucas elég sokat keres, de azért jól jönne ez a pénz. Úgy értem, egy ház a nyugati parton mégiscsak több millió koronát ér, és a németek odavannak a kilátásért meg a tengeri levegőért.
Anna még mondta volna tovább, de Erica úgy érezte, eleget hallott, és a mondat közepén letette a kagylót. Annának valóban sikerült elterelnie a figyelmét.
Mindig is inkább az anyja, mint a nővére volt Annának. Gyerekkorukban is ő óvta és védelmezte. Anna mint egy kis forgószél, csak ment a saját feje után, nem törődve a következményekkel. Erica megszámlálni sem tudta, hányszor kellett szorult helyzetekből kimentenie. De Lucas minden spontaneitást és életörömöt kiölt húgából. És ez volt az, amit Erica a legkevésbé tudott megbocsátani neki.

Reggelre az előző nap eseményei már csak rossz álomnak tűntek. Erica mélyen, álom nélkül aludt, mégis úgy érezte, mintha éppen csak elszundított volna. Egész teste fájt a fáradtságtól. A gyomra hangosan korgott, de mikor benézett a hűtőbe, látta, hogy el kell ugrania Eva boltjába, ha enni akar.
A város teljesen kihalt volt, még az Ingrid Bergman téren sem járt senki. A kilátást nem takarta pára, és Erica egészen a Valö-szigetig ellátott. Nem találkozott senkivel, míg el nem ért a Galärbacken feléig. Az a találkozás is olyan volt, amit legszívesebben elkerült volna, és ösztönösen menekülési útvonalat kezdett keresni.
– Jó reggelt! – Elna Persson hangja szégyentelenül vidáman trillázott. – Csak nem a mi kis írónőnk sétálgat itt a reggeli napsütésben?
Erica legszívesebben láthatatlanná vált volna.
– Igen, épp Evához indultam bevásárolni.
– Szegénykém, biztos nagyon megviselte az a borzasztó élmény.
Elna tokái remegtek az izgalomtól. Zöld gyapjúkabátja válltól bokáig beborította, kezével erősen markolta a retiküljét. Fején aránytalanul kis filckalapot egyensúlyozott. Apró szemei mélyen ültek a védelmező zsírrétegben. Most éppen Ericára szegezte őket. Nyilvánvalóan választ várt.
– Hát igen, nem volt túl kellemes…
Elna együttérzően bólintott.
– Rosengrenné mesélte, hogy a kocsiból látta magát meg a mentőket Carlgrenék házánál, és rögtön gondolta, hogy valami rettentő dolog történt. Aztán amikor délután felhívtam Jakobsson doktort, hallottam arról a szörnyű tragédiáról. Na persze csak bizalmasan közölte velem. Az orvosok titoktartási fogadalmat tesznek, és az ilyesmit ugye tiszteletben tatja az ember.
Értelmesen bólogatott, hogy mutassa, mennyire tiszteletben tartja Jakobsson doktor titoktartási fogadalmát.
– Olyan fiatal volt… Érthetetlen… Nekem mondjuk mindig úgy tűnt, hogy olyan megviselt. Az anyját, Birgitet régóta ismerem, mindig is nagyon ideges asszony volt, és mindenki tudja, hogy az ilyesmi öröklődik. Meg olyan beképzelt is lett, mármint Birgit, amikor Karl-Erik megkapta azt a göteborgi állást. Fjällbacka már nem is volt jó neki azután. Nem, neki a nagyváros kellett! De én mondom magának, a pénz nem boldogít. Ha hagyták volna azt a lányt itt felnőni, ahelyett, hogy a városba cipelik, ez az egész nem történik meg! Úgy tudom, még valami svájci iskolába is berakták, és tudja, mi folyik az olyan helyeken. Hát az bizony rajta hagyja a nyomát az ember lelkén, amíg csak él! Míg el nem költöztek, ő volt a legvidámabb, a legelevenebb kislány a világon! Maguk együtt is játszottak gyerekkorukban, nem? Hát énszerintem…
Elna folytatta a monológot, Erica pedig lázasan keresni kezdett valami kiutat ebből a beszélgetésből. Meg is találta, amikor Elna elhallgatott, hogy levegőt vegyen.
– Hát jól elbeszélgettünk, de most sajnos mennem kell. Rengeteg dolgom van, ugye megérti?
Megkönnyebbülten indult tovább Eva boltja felé, remélve, hogy több kíváncsiskodó helybelivel nem találkozik.
De nem volt szerencséje. Mintha Fjällbacka teljes lakossága kikérdezte volna. Felsóhajtott, amikor végre meglátta a házát. De egyvalami megragadt a fejében abból, amit hallott. Alex szülei az éjjel Fjällbackába érkeztek, és a lány nagynénjénél szálltak meg.
Erica lerakta a szatyrait a konyhaasztalra, és elkezdte kipakolni őket. Volt köztük pár kevésbé egészséges is. De hát… ha egy ilyen nyomorúságos napon sem vehet magának nasit, akkor mikor? Kapkodva vagy ötszáz fölös kalóriát pakolt egy tányérra, két fahéjas briós formájában. Egy csésze kávéval megette.
Nagyszerű érzés volt ott ülni, és nézni az ismerős kilátást az ablakból, de a csendhez még mindig nem szokott hozzá. Persze azelőtt is volt már otthon egyedül, de ez nem volt ugyanaz. Akkoriban mindig érezhette, hogy valaki bármelyik pillanatban beléphet a szobába. Most mintha eltávozott volna a ház lelke.
Apu pipája az ablakpárkányon hevert, várva, hogy megtömjék dohánnyal. Az illata – bár napról napra gyengébben – még ott terjengett a konyhában. Mindig imádta a pipa illatát. Amikor kicsi volt, gyakran ült az apja ölébe, és hozzábújt. A pipafüst minden ruhájába beivódott, és az az illat akkor a biztonságot jelentette.
Az anyjával való kapcsolata sokkalta bonyolultabb volt. Egyetlen alkalomra sem emlékezett, hogy anyja a gyengédség bármilyen jelét adta volna; egy ölelést, simogatást, vagy akár egy kedves szót. Elsy Falck kemény és kérlelhetetlen asszony volt, aki tökéletes rendet tartott a házában, de sosem engedte meg magának, hogy bárminek is örüljön. Mélyen vallásos volt, és mint Bohuslän part menti közösségeiben annyian, olyan városban nőtt fel, amit még mindig Schartau  tanai hatottak át. Azt nevelték belé, hogy az élet végtelen szenvedés, melynek jutalmát csak a túlvilágon nyeri el. Erica gyakran gondolkodott azon, hogy derűs természetű apjának mi tetszett meg Elsyben, és ezt egy kamaszkori dührohama alkalmával ki is bökte. Apja nem haragudott meg. Leült mellé, átkarolta a vállát, és arra kérte, hogy ne ítélje megy ilyen kegyetlenül az anyját. Egyeseknek nehezére esik kifejezni az érzéseiket, magyarázta, és az arcát simogatta, ami még akkor is lángolt a haragtól. Meg volt győződve róla, hogy apja csak takargatni próbálja a nyilvánvalót: hogy az anyja sohasem szerette őt, és ezt a terhet egész életében hordoznia kell.
Hirtelen elhatározta, hogy meglátogatja Alex szüleit. Egy szülőt elveszteni nehéz, de mégiscsak része a dolgok természetes rendjének. Egy gyermeket elveszíteni borzalmas lehet.

A kiadó engedélyével.