Allen Toussaint: The Bright Mississippi (CD)

1938-ban született egy kisfiú, akinél már korán megmutatkozott, hogy fogékony a zenére. A New Orleans közelében élő szegény, fekete családnak nem futotta arra, hogy szokványos módon taníttassák a kis Allent, ám a mamája kitalálta a megoldást.
 
A városban dolgozó, sanyarú sorsú, de fantasztikus tehetséggel rendelkező, sokszor éhező muzsikusok körében hamar elterjedt az információ: „Ha nagyon éhes vagy, ugorj át Toussaint mamához! Ha egy kicsit foglalkozol a fiával, Allennel, olyan finomat ehetsz nála, mint még soha! Nem, ne félj, a kölyök tehetséges, élvezni fogod vele a muzsikálást!”
 
Valahogy így kezdődött. Zenész barátainak köszönhetően Allen már tizenhét évesen rendszeresen fellépett a New Orleans-i klubokban, valamivel később pedig „Al Tousan” néven lemezfelvételeket készített.
 
Az ’50-es és ’60-as évek legendás zenészeivel játszott együtt, saját lemezkiadót alapított, valamivel később berendezett egy saját stúdiót.
Különböző klubokban zenélt, önálló felvételeket készített; nevét rengeteg albumon, kis- és nagylemezen sorolták fel a közreműködők között.
 
Saját szerzeményei is voltak: kevesen tudják például, hogy a ’60-as évek elejének neves dalszerzője, bizonyos Naomi Neville valójában nem más, mint Allen Toussaint.
 
Egyik dalát, a „Ruler of My Heart”-ot Otis Redding tette híressé. Igaz, így hiába keressük a Redding-felvételek között, viszont a „Pain in My Heart”-ot könnyen megtalálhatjuk – a cím változott, a dal viszont (szokás szerint) ugyanaz maradt.
 
A ’60-as években, amikor a „brit srácok”, a Stones, a Cream és a többiek visszanyúlkáltak az amerikai blueshoz, hogy a dallamokat, egész szerzeményeket átdolgozva világsikerre vigyék, a Yardbirds komoly sikereket ért el az „A Certain Girl” című számmal, amely ugyancsak Allen Toussaint szerzeménye.
Megjegyzendő: a Yardbirdsben akkoriban egy bizonyos Eric Clapton gitározott.
 
Egy másik Toussaint-dal több feldolgozást is megélt: a „Fortune Teller”-t játszotta a Stones, a Who, meg minden magára valamit adó rhythm and blues vagy rock banda a ’60-as, ’70-es években, sőt, ha alaposabban megnézzük Robert Plant 2007-es, Allison Krausszal készült lemezét (Raising Sand), akkor azon is megtalálhatjuk ezt a szerzeményt.
 
A legendás Band 1971-es, Cahoots című albumán Toussaint irányította a fúvósok munkáját.
 
Mindig engedélyezte a dalai feldolgozását, ha fantáziát látott a dologban, és gyakorlatilag mindenkivel összeállt egy kis zenélésre, ha szépen kérték – vagy ha úgy gondolta, hogy új, érdekes dolog születhet a kooperációból.
 
Dolgozott például a Labelle-lel - ez a név talán nem sokat mond, de ha hozzátesszük, hogy eredetileg ez a csapat énekelt a „Lady Marmalade”-et (az 1975-ös Nightbirds című albumon, amihez Allen Toussaint-nek is sok köze van), mindjárt másképp néz ki a dolog.
 
Dolgozott például Paul McCartneyval és a Wingsszel (Venus and Mars című lemez), Robert Palmerrel, de a legextrémebb ilyen kapcsolata talán az volt, amikor a kemény déli, már-már stonerbe hajló rockot játszó bandákkal állt össze rövidebb időre – neki természetesen nem a zúzós dalokat köszönhetjük.
 
Akinek ilyen előélete van, annál nem meglepő, hogy beválasztják a Rock and Roll Hall of Fame-be - Allen Toussaint esetében ez 1998-ban következett be.
 
Utoljára vagy tíz éve jelentkezett önálló sorlemezzel. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy közben lazsált. Közreműködött például jelentős felvételek elkészítésénél – például a 2006-os The River In Reverse című albumon is ő zongorázik, de ennél, a Grammy-jelölést kapott anyagnál Elvis Costello áll a reflektor fényében.
 
A Costello – Toussaint album az USA-ban azzal is magára vonta a figyelmet, hogy a Kathrina hurrikán pusztítása után ez volt az első anyag, amit a lerombolt város, New Orleans egyik stúdiójában vettek fel, ezért sokan az élet újraindulásának szimbólumaként tekintenek rá.
 
Ha kézbe vesszük a The Bright Mississippi című albumot, azonnal szembeötlik a különlegessége.
Touissant-ről sokan úgy tartják, hogy a soul, a funk, a jazz területén mozog igazán otthon, ez a világ a valódi közege, most azonban mégis egy jazz-es, blues-os anyagot állított össze – méghozzá olyat, amelyen nem saját szerzeményei, hanem a műfaj nagyjainak méltán híres, sőt világhíres dalai szerepelnek.
Sidney Bechet, Jelly Roll Morton, Django Reinhardt, Thelonius Monk, Duke Ellington… Fantasztikus névsor!
 
A nyitódal az „Egyptian Fantasy” (Bechet/Reid szerzeménye) – első hallásra olyan, mint a filmekből ismert New Orleans-i temetési jazz dalok; Egyiptomhoz, vagyis inkább a Közel-Kelethez érzésem szerint annyi köze van, hogy itt-ott a jazz- és blues réteg alól előcsillan némi klezmeres hangulat.
 
A „Dear Old Southland” (Raymond Bloch) a második dal. Lassú blues, amelyben a zongora és az éneket helyettesítő trombita dominál. Egy füstös mulatót idéz, az ’50-es éveket hozza vissza; whiskey-be fojtott szomorúság a jazzkocsma bárpultjánál, valahol New Orleans-ben.
 
A „St. James Infirmary” (tradicionális) – western filmek hangulatát idézi. Annak idején Louis Armstrong tette népszerűvé. A zongora finoman játssza a melankolikus bluest, egyetlen másodpercre sem tolakodik előtérbe.
 
A „Singin’ the Blues” (Robinson/Conrad) – ebben is a zongora és a trombita hangja van a középpontban. Bluesos jazz, vagy jazzes blues; világos bizonyítéka annak, hogy ez a két műfaj egyáltalán nincs távol egymástól. Kicsit spicces kocsmai hangulat.
 
A „Winnin’ Boy Blues” következik (Ferdinand „Jelly Roll” Morton”) – jazzes (a bop előtti jazzre gondolok) indítás, szomorkás hangulat, de nem bánatos, éppen csak annyira melankolikus, amennyire a tipikus bárzongoristás zenék lenni szoktak.
 
„West End Blues” (Oliver/Williams) – itt a trombita Bernsteint és a West Side Storyt idézi, majd alkalmazkodik a többi hangszerhez, velük együtt játssza a lassú, csodálatos bluest.
 
„Blue Drag” (Django Reinhardt) – nekem erről egy régi magyar film, a Hattyúdal jutott eszembe („…a Villa Negra nem apácazárda, a Villa Negra nem fényes lokál…”).
Természetesen köze sincs ahhoz a világhoz, de ugyanazt a kissé fájdalmas, de mindig vagány, mindenre vállrándítós hangulatot idézi fel, mint a film. Laza, „gyaloglós” blues, az akusztikus gitár-zongora duó pompásan hozza a westernes dallamot. Django ebbe a szerzeményébe is belopta ősei kultúrájának jellegzetességeit; a hajlítások itt-ott a cigányzenét idézik.
 
„Just a Closer Walk with Thee” (tradicionális) – zongora, klarinét, bárblues, bárzongorás futamok; fantasztikus összhang a hangszerek között. Döbbenetes, hogy az első hallásra szösszenetnek tűnő dal szerkezete olyan, akár egy letisztult vonalú, masszív építmény.
 
„Bright Mississippi” (Thelonius Monk) – szvinges, klarinétos dal.
 
„Day Dream” (Ellington/Strayhorn) – bárzongorás jazz-blues, amelyben ismét a füstös-piás kocsmahangulat kerül előtérbe. A szaxofon melankolikusan, de mégis energikusan énekel.
 
„Long, Long Yourney” (Leonard Feather) – Toussaint ebben az egy dalban énekel. A hangja? Annyira jó, hogy érthetetlen, miért csak ebben a szerzeményben vállalta ezt a feladatot. A zenekar a New Orleans-i jazzes indítás után átcsúszik bluesba; a háttérben végig ott ólálkodnak a hangulati elemeket erősítő fúvósok.
 
„Solitude” (Ellington/Mills/Delange) – gitár és zongora duó; magány, melankólia – vagy „kösz, elvagyok, minden oké” hangulat. Esős napokra ajánlott.
 
Az előadásmód valamennyi dal esetében magabiztos és nyugodt. Toussaint-nek a vérében van a blues, a jazz, és érezni a játékán, hogy szinte egész életét imádott városában, a jazzben, bluesban pácolt New Orleans-ben töltötte.
 
Aki egy kicsit is érdeklődik a jazz, a blues iránt, vagy akár a keményebb rock iránt, de időnként esetleg már túl sok neki a zúzásból, és nyugodtabb pillanatokra vágyik - szeretni fogja ezt az anyagot.
 
A felvétel 2008 márciusában, New Yorkban készült.
 
Az együttes tagjai:
Allen Toussaint – zongora, ének
Don Byron – klarinét
Nicholas Payton – trombita
Marc Ribot – akusztikus gitár
David Piltch – bőgő
Jay Bellerose – dob, ütőhangszerek
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Egyiptian Fantasy
2. Dear Old Southland
3. St. James Infirmary
4. Singin’ the Blues
5. Winnin’ Boy Blues
6. West End Blues
7. Blue Drag
8. Just a Closer Walk with Thee
9. Bright Mississippi
10. Day Dream
11. Long, Long Yourney
12. Solitude
 
Diszkográfia (sorlemezek):
The Wild Sound of New Orleans (1958)
Toussaint (1971)
Life, Love And Faith (1972)
Southern Nights (1975)
Motion (1978)
The Wild Sound of New Orleans: The Complete `Tousan` Sessions (1994)
From a Whisper to a Scream (1995)
Connected (1996)
A New Orleans Christmas (1997)
A Taste Of New Orleans (1999)
Finger Poppin` & Stompin` Feet (2002)
I Believe To My Soul (2005)
The River in Reverse (2006)
The Bright Mississippi (2009)