Főkép Elsőre tetszett, másodjára pedig már azt is tudtam, miért. Amikor az újdonság varázsa nélkül hallgattam a lemezt, a nyitó nótánál alaposan meglepődtem, mivel az ikergitárok játéka ifjúkorom egyik kedvencét, a Thin Lizzyt idézte fel (erre később is van példa).
 
Ekkor már sejtettem, az amerikai ötös nem a mában él, jobban mondva nem napjaink divatos zenéit követik, hanem visszalépve az időben, a hetvenes-nyolcvanas évek hard rock muzsikáját keltik életre.

Ezek közül is legnyilvánvalóbb a Led Zeppelin hatása. Ami persze nem azt jelenti, hogy a The Parlor Mob tagjai tribute zenekarként nyomulnak, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy a fiúk hasonló felfogásban írják dalaikat, mint ahogyan annó a Page-Plant páros.
 
A két együttes közötti különbség mégis nyilvánvaló, elvégre náluk egyelőre nincsenek akkora tehetségek, így a Zephez mérhető klasszikus szerzemény sincs ezen az albumon. De mivel ez még csak az első korongjuk, különösebben nincs miért aggódniuk.

Arra azért kíváncsi lennék, most éppen hol tartanak, hiszen ez a lemez már 2007-ben elkészült, csak a kiadóváltás körüli herce-hurca miatt csúszott egy évet a megjelenése. Arra pedig végképp nincs értelmes magyarázatom, Európában miért csak 2009-ben került a boltokba.
 
A The Parlor Mob esetében az egyetlen furcsaságot a visszafogottság, vagy ha úgy jobban tetszik, a némileg erőtlen előadás jelenti, hiszen az élő fellépéseik – állítólag – tele vannak élettel.
Hallgatás közben egyszer sem éreztem úgy, hogy na most aztán szétszedik a házat és ráadásul még a földbe is beledöngölnek. De az is lehet, hogy a Keane album után valami erőteljesebbet kellett volna hallgatnom.
 
Az együttes teljesítménye egyébként meglepően egységes. Mondjuk Mark Melicia énekhangja elsőre fura, de a harmadik-negyedik szám alatt már megszokottá válik, sőt, később az is kiderül, mennyire érzelemdús. A gitárosok játéka élvezetes, csak akkor szólóznak, ha az beleillik az adott számba.
 
Mindezeken túl a lemez kellőképpen változatos, mind hangulatában, mint tempójában eltérő számok vannak rajta, ennek eredményeként nem válik unalmassá a múltidézés.

A következő számokat mindenképpen érdemes meghallgatni: „Hard Times”, „When I Was An Orphan”, „Carnival of Crows”, bár elismerem, ezek nem annyira léghajósak, mint mondjuk a „Everything You`re Breathing For” és a „Tide of Tears”.

Az biztos, hogy töltelék darab nincs a lemezen, csak most már tényleg ideje lenne valami új anyagot kiadniuk – ha már ilyen jó nevű kiadóhoz kerültek.
 
Azzal meg nem mondok újdonságot, hogy a Led Zeppelin hatás időről-időre divatként terjed a zenekarok körében, elvégre a kilencvenes években már volt egy ilyen korszak, amikor majd mindenki tőlük kölcsönzött.
 
Az együttes tagjai:
Mark Melicia – ének
Paul Ritchie – gitár
David Rosen – gitár
Nicholas Villapiano – basszusgitár
Samuel Bey – dob, háttérvokál
 
Közreműködők:
Justin Faircloth
Matt Radosevich
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Hard Times
2. Dead Wrong
3. Everything You`re Breathing For
4. The Kids
5. When I Was An Orphan
6. Angry Young Girl
7. Carnival of Crows
8. Real Hard Headed
9. Tide of Tears
10. My Favorite Heart to Break
11. Bullet
12. Can`t Keep No Good Boy Down

Diszkográfia:
And You Were a Crow (2008)