Főkép Mel Odom nevét jól ismerem, hiszen az évek során pár könyve megjelent már magyarul, és majd mindegyiket olvastam is.

Ezek alapján olyan bértollnoknak tartom, aki sokat és jól ír (lassan százötven könyv jelent meg a saját és a különféle álnevei alatt), másrész képes kis erőfeszítéssel bármely világba beilleszkedni (Shadowrun, Diablo, Forgotten Realms, stb.), harmadsorban pedig hihető szereplőket teremt.
Ez így együtt kiemeli a tömegből, s garantálja a színvonalas szórakozást.
 
Mindezzel nem leszólni kívánom a teljesítményét, csupán pozicionálni. Odom – hacsak eddig nem rejtegette másik énjét – sosem nyer majd irodalmi díjakat, és vélhetően sci-fi és fantasy téren sem fogják Martin vagy Moorcock nevével együtt emlegetni (bár két díjat begyűjtött az évek során).
Ellenben jól megírt könyvekkel szórakoztat bennünket, és erre mindig szükség (meg persze igény) lesz.

Sokoldalúságát bizonyítják a Buffy és az Angel sorozatokhoz írt könyvei. Ezúttal a tévéből jól ismert NCIS sorozat ihletésére ült le számítógépéhez (nem találtam nyomát, hogy mindez felkérésre vagy saját indíttatásból történt).
 
Mindezek után ideje a Vérdíjról is szólnom. A legfontosabb tudnivaló, hogy nincs köze a tévésorozathoz.
Egyetlen, ott megismert és megszeretett szereplő sem bukkan fel a történetben, ami bizonyára csalódás a rajongóknak, elvégre nem semmi élmény lenne a Leroy Jethro Gibbs ügynök vezette csapatról olvasni.

A másik negatívum, hogy sajnálatos módon Odom komolyan vette a helyszínelők felkészültségét, és ezért ahol lehetett, szakmai zsargonnal tömte tele a szöveget.
Meglátásom szerint a kevesebb – szokás szerint – több lett volna, mert a szakszövegek egy idő után inkább zavaróvá, mintsem erősítő tényezővé válnak.
 
Aki ezeken az apróságokon túlteszi magát, az egy korrekt módon megírt, pergő cselekményű, már-már letehetetlen nyomozás történetét kapja, amiben drogcsempészektől kezdve az arab terroristákon át szinte mindenki előfordul.

Úgy látszik, nélkülük ma már nem teljes egy amerikai akciófilm. Bocsánat regény, csak annyira vizuális a könyv, hogy szinte kínálja magát a mozivászonra.
 
Mondjuk úgy sejtem, a mindenféle elődszervezetek után 1992-ben megalakított, valóban létező NCIS ügynökök hétköznapjai nyugisabbak, de ennyi túlzás még belefér.