Főkép Minden okunk megvan az örömre. A Nyitott Könyvműhely az utóbbi években olyan lelkes szorgalommal válogatja be kiadványai közé a fősodortól távolabb eső (vagyis köznyelven, értelmetlenül beskatulyázva: művész-) képregényeket, különös tekintettel az európai darabokra, hogy azt csak díjazni lehet.

Bár az ArtComix sorozat történetében nem kell nagyítóval keresnünk a csúnya mellényúlásokat (Marcel Ruijters Pokoli színjátéka a magyarul valaha is megjelent legolvashatatlanabb bárgyúság, amit Dante-feldolgozás címén elkövettek), azért a Persepolis vagy A képregény felfedezése kárpótol az efféle tévedésekért.
A Paprikás rapszódia ilyen szempontból valahol ez utóbbiak és az Inferno közé sorolható.

Kati Kovács, a finn (és bizonyos mértékben magyar) származású, Rómában élő képregényművésznő még 1994-ben rajzolta ezt a különös történetet, melyben tízéves önmaga (Kiti) egy nyári vakáció alkalmával néhány hétre Magyarországra utazik levelezőtársához, Erikához.

A „világ legfélénkebb kislánya”-ként még párszavas mondatokban is nehezére esik megnyikkanni, pedig erre olykor nagy szükség lenne (egy alkalommal bevizel az utca kellős közepén, mert szégyelli megkérdezni, hol a vécé).

Vendéglátóit és a félelmetes gombócleves-kosztot rövid időn belül megutálja, ezért aztán egy éjszaka lelécel Pirjána névre hallgató, kásafanatikus játék babájával együtt – de nem jut messzire, mert a vasútállomáson belebotlik egy minden lében kanál-kutyába (Kalandor), aki onnantól kezdve egyik veszélyes helyzetből a másikba kergeti.

Közben a gyermekkori emlékek minden átmenet nélkül szürreális víziókra cserélődnek, és immár teljesen egyértelművé válik, hogy egy javarészt képzelet szülte mesét olvasunk.

Ez a mese azonban – dacára a gyermekkönyvek illusztrációit idéző rajzoknak – nem igazán való gyerekek kezébe.
A történet szinte minden részletében az evés és a szexualitás (mint a felfokozott érzékelés alapvető formái egy kifejezetten érzék-világban) körül forog, és csöppet sem áttételes módon.

Kiti a vonaton dagadt mongolok fogságába esik, akik nagy adag potencianövelő varázsgombóc főzésére kényszerítik, melyet vágytól túlfűtött asszonyaik kielégítésére óhajtanak felhasználni.

Miután az amúgy is izgága Kalandor belekóstol az ételbe, bizsergő pénisszel hetedhét határon át üldözi szerencsétlen kislányt, egészen egy furcsa kurtizánok lakta bordélyház ajtajáig.
A finálé közeledtével pedig előkerül egy hatalmas kondér leves, melynek szimbolikus tartalma alaposan felkavarja Kiti gyomrát és lelkét.

De a legszemléletesebb példa talán még így is a vendéglátó házaspár álombeli jelenete: a hajdan katonatiszt apuka „Fújd a kürtöt, asszony!” rivallással indul a győzelmes csatába, az ehhez társuló képi megjelenítés pedig még véletlenül sem félreérthető.
 
A mondanivaló következetes, bár kissé talán nehezen dekódolható: utazása során Kiti fokozatosan megszabadul félelmeitől és gátlásaitól – olyannyira, hogy végül egyik végletből a másikba esik: félszeg, hallgatag kislányból magabiztos, beszólogatós nagylány lesz (pár szemtelen megjegyzéssel melegebb éghajlatra küldi Erikát és családját).
Ez viszont még mindig nem a tökéletes állapot – „valami egyensúlyra kellene szert tenni”, ahogy a zárómondat szól.

Mindazonáltal ne számítsunk túl nagy újdonságokra. Az Alice Csodaországban után nehéz pszichedelikus mese kategóriában érdekeset alkotni, ami nem ugyanazt a 140 évvel ezelőtti szürreális csontot rágja.

Kati Kovácsnak is csak azért sikerül valamelyest, mert a képregény médiumához nyúl, szellemesek a rajzai, és mert női valójából kifolyólag legőrültebb (szexuális) képzelgéseit menőnek tartjuk, nem pedig betegesnek.

A Paprikás rapszódia meglepően igényes kiadású mű (vastag fedél, bársonyos lapok), emellett figyelemre méltó kísérlet a miénktől eltérő kultúrában született, nemzetközileg ismeretlen képregények bemutatására.

Ez pedig már önmagában elegendő ahhoz, hogy minimum egyszer végigolvassuk – mert ha nem is válik abszolút kedvencünkké, legalább elmondhatjuk majd: ismerünk finn képregényt, ami picit azért olasz, meg végső soron, egy hangyányit, magyar is.