Főkép A Flúgról úgy egy-másfél éve hallottam először. 2007 szeptemberében volt az a bizonyos Vega-tábor (Kowalsky meg a Vega zenekar első, és eddig egyetlen tábora), ott ismertem meg néhány Vega-rajongót – a többségük, korát tekintve simán lehetne a gyerekem.

Ennek a kis csapatnak volt néhány tagja, akik korábban ismerték a csapatot, és valamikor 2008-ban „elcsábították” a többieket is a Flúg koncertjeire. Erre a „csábítás” dologra csak az első alkalom előtt volt szükség, mert utána már mentek maguktól is.
 
Nekem valahogy nem jött össze a dolog, és bevallom, nem is nagyon izgatott. Miért nem? Talán azért, mert amikor megkérdeztem, hogy milyen zenét játszik a Flúg, a lányok sok mindenhez hasonlították.
Röpködtek az olyan zenekarnevek, mint Green Day, meg Next Day (ők Komádiban működnek, kevesen ismerik őket, nekem történetesen haverjaim, és olyan… nem is tudom, post-punkos, pörgős, high-school zenét játszanak – ami nem tévesztendő össze a hasonló címen futó giccs-musicallel), meg Blink-akárhány, meg…

Na jó. A Next Day srácokat bírom, de a zenéjük nekem egy kicsit túl gyors, túl fiatalos, túl… Nem nekem való. A Green Day meg a Blink – hát, őket inkább kihagyom. És kihagytam a Flúgot is.
 
Aztán most, hogy meghallgattam a zenekar első lemezét, rá kellett jönnöm, hogy a lányok tévedtek.
Igen, valóban van a Flúg zenéjében valami, ami emlékeztet a Dayekre meg a Blinkre, de még több olyan elem/hangulat van benne, ami inkább a fiatal-Kowás Black-Outot juttatja eszembe, vagy a Black Rebel Motorcycle Clubot, vagy időnként a Mantrát, vagy a mostani Black-Outot, meg minden olyan külföldi zenekart, amiből például a Black-Out táplálkozott.
 
De nem, ez így nem egészen jó; a fentiekből nagyjából az jön le, hogy a Flúg egyfajta grunge-ot, vagy post-grunge-ot játszik.
Ebben is van valami, de a zenéjükbe belekeveredik némi post-punk, némi Green Day-es, meg My Chemical Romance-os íz (szerencsére ezek éppen, hogy csak jelen vannak, de nem túl erősek), és azt is érezni lehet, hogy a fiúk melyik országban élnek – igen, van ebben a zenében valami, ami speciálisan magyar; valami, amin érezni, hogy milyen talajból sarjadt ki ez a Flúg-növény.
 
Oké, azon kívül, hogy rock, nagyon nehéz meghatározni a műfajt. (Ez nem csak az ő esetükben igaz, itt van például a Kowalsky meg a Vega, az is… micsoda? Szerintem popos hard-reggae, de ez sem egészen igaz.)

Hagyjuk is a címkéket, maradjunk abban, hogy ez a zene pontosan olyan, amilyet egy magyar földön született, magyar rock-talajból előbújt, fiatal és fiatalos csapat képes összehozni – egy olyan csapat, ami nem ott kezdte a grunge-ot, ahol annak idején a Black-Out, hanem ott, ahová a Black-Out a Spirállal eljutott.
 
Nézzük a dalokat – előre szólok: nem ellenetek, értetek morgolódom!
 
„Szökevény”.  Bevág a riff, egy kicsit AC/DC-sen (annyira azért nem hasít, de jobb, mint amit pld. az AB/CD nevű tribute zenekar csinál), aztán jön az ének, a verze, a kórus, és az egész felpörög, sodorni kezd, és…
Az embernek óhatatlanul az jut eszébe, hogy jé, ez olyan, mint amit a Black-Out csinált a Radioaktív előtt!

De nem, a BO valahogy súlyosabb… Hogy is mondjam? A BO is bokszoló, a Flúg is bokszoló, de amíg a BO mondjuk középsúlyú, addig a Flúg pehelysúlyú – mind a kettő nagyot üt a maga kategóriájában, de fürgeség tekintetében eltérnek egymástól.

Egyik sem lassú, egyik sem tohonya nehézsúlyú – a BO egyszerűen érettebb, ez már a tagok korából is adódik/adódhat. A szöveg itt is komoly, de sokkal inkább szól a 15-25 éveseknek, mint a 26+ éveseknek.
 
„A Földet vonzza el”. Ez egy kis Red Hot Chili Pepperes hangulattal kezdődik (a jobbik, Blood, Sugar, Sex Magik korszakból); a kórus megint csak a BO-ra emlékeztet, de az egészben van valami olyan frissesség, amit a tizen-huszonévesek biztos átélnek és átéreznek, őket egészen biztos beindítja a dalban fel-felvillanó szikra.
 
„Joggal & örömmel”. Ez pedig úgy indul, mint a BO Radioaktívján a „Black Out” című dal, vagy mint egy-egy downtempós Mantra szerzemény, a kórus szerkezetében nem történik váltás ez előző két számhoz képest, de ez nem is baj.

Az sem gond, hogy érződnek bizonyos, máshol már hallott elemek – a zenekar szerencsére nem kopíroz, hanem úgy kezeli ezeket a blokkokat és megoldásokat, mintha stafétabot lenne: „Idáig hozta a BO (a Red Hot CP, a Mantra), oké, itt átvesszük, és mostantól mi visszük… valameddig.”
 
„Közhely”. Ismét érződik a BO-s hatás, de ez is tekinthető stafétának. Ismerem annyira a BO-t, hogy legyen tippem, Szabiék milyen irányba indultak volna a kezdő riff után. Nem arra, amerre a Flúg srácok, az egyszer biztos – de ennek így kell lennie.
Ha így nézzük, a nyitó riffekre tekinthetünk úgy, mint a krumplira: abból is sok mindent lehet csinálni, ebből is.
 
„Társas magány”. Ez az a dal, ami miatt ez a „magyar rock-talajból sarjadt” dolog eszembe jutott.
A kezdés a Piramis második lemezén hallható „Engedj járni az én utamon” című dalt juttatta eszembe; a folytatás kicsit Zoránra emlékeztet – ami viszont az első fél perc után következik, az…
Sajnálom, ez leginkább Delhusa „Nika Se Perimeno” Gjont idézi. Érzésem szerint ez az anyag legrosszabb dala. Oké, kell valami lassú, vagy lassú-szerű dolog is, de ezt – a valóban hangulatos, jazzes instrumentális betét ellenére – kár volt feltenni a lemezre.
 
„Iker”. Ezzel a fiúknak sikerül feledtetni a „Társas magány” című bakit. Háttérből indul a gitár, közeledik, aztán megérkezik, és nagyon friss, nagyon pezsgős dolog fejlődik ki belőle.

Itt is érződnek az elődök (főként a RHCP) hatásai, de már nem annyira, mint a korábban hallott daloknál.
A Flúg mintha megrázta volna magát, elhajította volna a stafétabotot, és keresett volna magának egy saját, külön bejáratú valamit, amit onnantól fogva visz. Az instru rész kifejezetten jó – egyetlen gond van vele: lehetne hosszabb. (Gondolom, koncerten egyik hangszeres sem éri be egy-egy ilyen pöttyintéssel.)
 
„Kacagó nap”. Ez lehet a Flúg koncertek összeborulós, öngyújtó-égetős, magasba nyújtott karral himbálózós lírai dala. Az ügyes akusztikus gitárjáték, és a gitárszóló ellenére sem tetszik.
A szöveg is kiborító: „…rózsaszirmok tengerárján repülünk…” Na jó. Ahhoz, hogy ez tetsszen, tényleg tinilánynak kell lenni!
 
„Déja vu”.  Megint egy „csorbaköszörülés”, megint egy (a Flúg mércéjével mérten) húzós dal. Nem metálkodás, nem thrash, de úgy a szövegben, mint a zenei megoldásokban érezhető valami olyasmi, ami miatt tetszik a Mantra.

Ez a suttogós, félig-mondom-félig-éneklem betét is kifejezetten jó. A gitárszóló megint speciálisan magyar-rockos: szép, de talán érdekesebb lenne, ha nem szólna ilyen tisztán a hangszer.
 
„Ánnó-Name.” A Flúg itt ismét azt a stafétabotot viszi tovább, amin a „BO – Radioaktív” címke van.
Ebbe a dalba nagyjából belekerült minden, amit az előzőekben dicsértem (suttogás, metálkodás, erős basszus, húzós gitár, lendületes riffek), plusz hozzájön egy-egy kifejezetten érdekes, grunge-os váltás.
Nagyon jó! Ha a fiúk esetleg kijelentenék valahol, valamikor, hogy ez a Flúg-sound, akkor azt mondom: „Tökéletes!”
 
„Súlytalan”. Líra, de ebben (ellentétben a „Kacagó nap”-pal) legalább van némi feszültség, valami vibrálás.
 
„Láttalak valahol + Füst”. Lírai kezdés, egy kis Panterás váltás, aztán megint egy váltás, metálos riff, grunge-os ének… Ötletes és lendületes, aztán a végén egy tökéletesnek mondható lírázás. Az „Ánnó-Name”-mel együtt ezt is mindenkinek hallania kell.
 
Szóval… Milyen is ez a Flúg CD? Leginkább oroszlánköröm-mutogatás. A fiúk letettek valamit az asztalra, és ha ez a kiindulópont, akkor még nagyon érdekes és komoly dolgokat fogunk hallani tőlük.
Az anyagban vannak kiemelkedően jó, és „sürgősen felejtsük el” dalok is, de ezt szinte minden zenekar valamennyi lemezéről el lehet mondani. Remélem, a jövőben nem erőltetik a felejtős dolgokat, hanem inkább ráállnak a (szerintem) jó vonulatra.
 
Persze, nagyjából ugyanezt el lehetett mondani a Black Out első lemezeiről (vagyis inkább: kazettáiról), meg a RHCP első néhány albumáról, meg mondjuk annak idején a Nirvanáról, úgy, ahogy volt, meg a Pearl Jamről, meg az összes punk és grunge zenekarról, aztán tessék! Mára már majdnem mindegyik legendássá vált.
 
Biztos vagyok benne, hogy a Flúg nem az olyan vénülő rókáknak játszik, amilyen én vagyok, de azért néhány dalukkal rám is sikerült hatást gyakorolniuk.
Biztos vagyok benne, hogy a koncerteken a 15-25 éveseket elrepítik valahová, nagyon messzire, olyan helyre, ahol jó lenni, és abban is biztos vagyok, hogy néhány év múlva ez a zenekar is komoly és lelkes, masszív rajongótáborral fog rendelkezni.

Biztos vagyok abban, hogy mondjuk 10 év múlva nagyon sokan lesznek olyanok, akik éppúgy nosztalgiával gondolnak majd vissza az aktuális jelen Flúg koncertjeire és dalaira, mint mondjuk a mostani negyvenesek a régi Piramisra, a mostani harmincasok a régi Black-Outra stb.
 
A Flúg valamennyi tagja komoly szakmai potenciállal rendelkezik; ebben a zenekarban benne van a lehetőség, hogy nagy legyen, hatást gyakoroljon a zenei életre.
Mindenkinek ajánlom a lemezt, aki 15-25 éves, aki már amúgy is szereti/ismeri a Flúgot, és persze azoknak is, akik a kezdetektől fogva végig akarják kísérni egy majdan - talán nem is sokára -  jelentőssé váló zenekar pályafutását.
 
Az együttes tagjai:
Lőrincz Zoltán – ének
Szakadáti Mátyás – dob, vokál
Dombi Ádám – basszusgitár, vokál
Major Róbert – gitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Szökevény
2. A Földet vonzza el!
3. Joggal & örömmel
4. Közhely
5. Társas magány
6. Iker
7. Kacagó nap
8. Déja vu
9. Ánno-Name
10. Súlytalan
11. Láttalak valahol + Füst

 
Diszkográfia:
Elviszlek magammal (2009)