Főkép Erről a lemezről nem igazán lehet távolságtartóan írni. Vagy szereti az ember, vagy nem, de komment nélkül biztosan nem hagyja.
Ami azért is mókás fejlemény, mert angol gitárpopról beszélünk, ami ugyan kacérkodik a rockzenével, de minden esetben visszatáncol az indulási pontra, és popzene marad.
 
Ez önmagában nem lenne gond, elvégre nagyon sok együttes játszik ebben a stílusban, és számtalan remek albumot is készítettek az idők során.
Ehhez ugyebár nem kell más, csak pár jól eltalált „sláger”, ami nem csak a rádiók listáit vezeti, hanem azonmód beégeti magát a hallgató hosszútávú memóriájába.
 
Igazából itt kezdődnek a problémáim, mivel lassan egy hónapja hallgatom heti-napi rendszerességgel a brit trió (Quin inkább külsős, mint rendes tag) harmadik stúdiólemezét, és a nyitó – egyébként remek – számon kívül nem igazán maradt meg bennem semmi.
 
Csak a hangulat, ami leginkább egy hőségtől küszködő nyáréjszakához illik, amikor erőtlenül piheg mindenki, s álmos szemekkel bámulja a csillagokat.
Ebben az állapotban a tánc véletlenül sem merül fel programlehetőségként, miként éjszakai kóborlásra sem indul az ember. Inkább álmodozik egyet lefekvés előtt.
 
Számomra ilyen feelinget áraszt a Perfect Simmetry, az ötödik számtól pedig még jobban belassul az egész. Onnantól eluralkodik az erőtlenség, és Tom Chaplin énekhangja cukormázbevonatot kap, ami a produkciót leginkább altatódalhoz teszi hasonlatossá.
 
Tudom, a rajongóknak éppen ez tetszik, és ők azok, akik egyáltalán nem foglalkoznak a zene gyökereivel.
És ebben teljesen igazuk van, elvégre egy huszonévest miért érdekeljen, mik számítottak menőnek a nyolcvanas években. Nekik – vélhetően – nem sokat mond David Bowie neve vagy a New Wawe szellemisége.
 
Most akkor mi van? – kérdezheti joggal a nyájas olvasó. Ez most jó, vagy rossz album?
A válasz egyszerű: ennek a Keane lemeznek valahol a két véglet között van a helye, az átalagos produkciók között, ami csak a rajongók emlékezetében tündököl évtizedeken keresztül, egyébként napjaink futószalagon készített poplemezei között hamar feledésbe merül.
 
Az együttes tagjai:
Tom Chaplin – ének, gitár
Tim Rice-Oxley – zongora, billentyűs hangszerek, gitár, ütőhangszerek, háttérvokál
Richard Hughes – dob, ütőhangszerek
Jesse Quin – basszusgitár, gitár, ütőhangszerek
 
Közreműködők:
Stephen Hussey – hegedű
Chris Fish – cselló
Jo Silverston
Ian Harris
Jim Hung – szaxofon
Anaël Train

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Spiralling
2. The Lovers Are Losing
3. Better Than This
4. You Haven`t Told Me Anything
5. Perfect Symmetry
6. You Don`t See Me
7. Again and Again
8. Playing Along
9. Pretend That You`re Alone
10. Black Burning Heart
11. Love Is the End

Diszkográfia:
Hopes and Fears (2004)
Under the Iron Sea (2006)
Perfect Symmetry (2008)