Főkép A Black Sabbath minden metal zenék atyjává, alapvető forrásává lett 1970-es bemutatkozó lemezével, de van egy alstílus, ami minden többinél többet köszönhet neki: a doom.

Ez a kevesek által kedvelt és játszott irányzat a lassú tempókról és az éjsötét témákról ismerhető fel, és ennek is van több külön alstílusa. Az egyiket epikus doom metalnak nevezik, a svéd Candlemass 1986-os debütalbuma (Epicus Doomicus Metallicus) nyomán.
 
Bár vagyunk egy páran, akik mindmáig ezt a kultikus lemezt tartjuk a Candlemass legjobbjának, tény, hogy azóta a Leif Edling basszusgitáros által vezetett zenekar több feloszlással tarkított pályáján számos további örökérvényű doom himnuszt alkotott.

Legtöbb lemezükön az emblematikus külsejű és orgánumú Messiah Marcolin énekelt, ám a szerzetesi csuhába öltözött, fején rőzsehalmot viselő sumo birkózónak kinéző, Deák Bill Gyula legvadabb vibrato-it is túlszárnyaló figura az amúgy kiváló 2005-ös visszatérő album után újra kivált a gárdából.

Mindezt azért tartom fontosnak elmondani, mert aki a helyére érkezett, az bizony nála is jobb, és a vele készült két album (King of the Grey Islands 2007-ből és cikkünk tárgya) szerintem pályájuk legjobbja, nem számítva persze a felülmúlhatatlan, örök klasszikus Epicus…-t.

Robert Lowe-nak hívják az illetőt, és az erősen Candlemass hatású (az epikus doomban jó ideje második legjobbnak számító), amerikai Solitude Aeturnus-ból kölcsönözték.
Robnak igen jellegzetes, egyszerre fájdalommal és daccal teli énekstílusa van, épp olyan egyéni, mint Messiah-nak, csak sokkal emberbarátibb (én azok közé tartozom, akik sosem tudták 100%-ban megkedvelni Messiah barát dolgait).
 
Felmerülhet persze a kérdés a doomhoz nem szokott olvasóban (ha ugyan idáig eljutott), hogy mi a jó az olyan zenében, ami sötétebb az éjfélnél, tele van világfájdalommal, gyásszal, vagy ha épp nem azzal, akkor alighanem világvégéről vagy mondjuk klasszikus horror témákról énekel. Csakhogy sajnos ez nem egy elmagyarázható dolog.

Talán épp ebben rejlik a doom zene legfőbb sajátossága: érezni kell. És mivel kevesen érzik át súlyát és szépségét, nem is egy sikeres irányzat. De mint tudjuk, a minőségnek nem fokmérője az eladott mennyiség.
 
A beszédes című Death Magic Doom albumot egyébként egy gyorsabb, zakatolós dal nyitja (If I Ever Die), ám aztán megérkezik a síri atmoszféra is.

Nyilván mindenki mást tart félelmetesnek, mindenesetre az a tippem, hogy a többségnek végigfutna a hideg a hátán a „Hammer of Doom” harangjait vagy a lemez végi „My Funeral Dreams” egyszerűségében is a csontvelőig hatoló refrénjét hallva.
Nem nehéz e dalokról viharok által tépett sziklaszirteken álló kelta keresztekre, netán egekig nyúló, fekete katedrálisokra meg hasonlókra asszociálni.

Ám a Candlemass tud mást is, elég csak meghallgatni a „The Bleeding Baroness” összetettebb témáit, az akusztikus gitárral kezdődő „Demon of the Deep” szép dallamait, netán a „House of Thousand Voices” ’70-es évekbeli ősrock bandákat idéző futamait és ellenállhatatlan refrénjét.
 
Mindehhez a lényegében kortalan zenéhez olyan hangzást kapott az album, ami nagyon is megfelel a kor követelményeinek, miközben fikarcnyi kompromisszumot sem köt holmi eladhatóság meg modernség kedvéért. Bizony, a maga nemében ez egy újabb remekmű.
 
Az együttes tagjai:
Robert Lowe – ének
Mats „Mappe” Björkman – ritmusgitár
Lars Johansson – szólógitár
Leif Edling – basszusgitár
Jan Lindh – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. If I Ever Die
2. Hammer Of Doom
3. The Bleeding Baroness
4. Demon Of The Deep
5. House Of 1,000 Voices
6. Dead Angel
7. Clouds Of Dementia
8. My Funeral Dreams
 
Diszkográfia:
Epicus Doomicus Metallicus (1986)
Nightfall (1987)
Ancient Dreams (1988)
Tales of Creation (1989)
Live (1990)
Chapter VI (1992)
Sjunger Sigge Fürst (1993) EP
Dactylis Glomerata (1998)
From the 13th Sun (1999)
Candlemass (2005)
King of the Grey Islands (2007)
Lucifer Rising (20008) EP
Death Magic Doom (2009)