FőképTed Lewis írta a legjobb angol noir regényt, amit eddig olvastam, és ami 1970-es első kiadáskor még a nem túl emlékezetes Jack hazatér címet viselte.
A történet igazi népszerűségét persze a mozifilm hozta meg, amiben a „fiatal” Michael Caine brillírozott. Mivel a filmet a sokkal figyelemfelkeltőbb Get Carter (Öld meg Cartert!) címmel látták el, a későbbi kiadásoknál már a regény is így jelent meg.
 
Mielőtt tovább mennék bevallom, ezidáig nem láttam a filmet, Caine általában nem nyűgöz le színészi képességeivel, ezért aztán tényleg előítéletektől mentesen olvastam a regényt.
Aminek a fele a főszereplő utáni hajtóvadászat leírása. Ez önmagában még nem jelent újdonságot, hiszen erről szól David Morrell első könyve (Rambo) vagy Frederick Forsyth remeke, A Sakál napja.

Noirt említettem a bevezetőben, de a történetben nem találkozunk magándetektívvel, ami annyira jellemző Dashiell Hammett vagy Raymond Chandler könyveire.
Lewis műve leginkább Hammett Véres aratására hasonlít: mindkettőben adott egy kisváros, amit a helyi alvilág irányít, s ahol a nagyvárosból érkezett félig idegen, félig „szakmabeli” összetűzésbe keveredik a helyi bandákkal.
 
A két történet között eltelt harminc-negyven év, s ez bizony meglátszik a hangvételen.
Míg Hammett nemes egyszerűséggel Poisonville-ként emlegeti a koszos iparvárost, ahonnan csak szerencsével menekülhet el az ember, de ahol léteznek jó emberek is, addig Lewis angol kisvárosa, ami a helyi gyáraknak köszönhetően virágzott fel, szimplán mocskos és kiábrándító.
Itt egyszerűen nem találunk pozitív figurát, amorális vagy lezüllött alakok lófrálnak a városban, egyik szemükkel a poharukat, másikkal a konkurenciát lesve.

Egyáltalán nem lóg ki közülük a történet főszereplője, Jack Carter, aki elismert verőlegényként érkezik vissza szülővárosába.
Hírnevét londoni állásának köszönheti: a közvélekedés szerint ő már egy másik kategóriában játszik – bár az okvetetlenkedőket mindkét helyen egyformán verik laposra.
 
Ezúttal Carter az okvetetlenkedő figura, aki a tyúkszemére lép pár embernek, s ennek következtében rá vadásznak a helyi nehézfiúk – akik persze nincsenek egy súlycsoportban vele, de ettől semmi sem lesz egyszerűbb.
 
Lewis nagyon feszes dramaturgiával dolgozik: a kezdéstől a befejezésig csak két és fél nap telik el, ami menet közben szinte fel sem tűnik.
A tömörség részben a szikár szövegnek köszönhető, amelyben nincsenek felesleges oldalak, de még bekezdések sem. Ráadásul végig ott kísért a háttérben valami szomorkás/komor hangulat, amit az időnként felbukkanó humor sem old fel.
 
A könyvben nyoma sincs a viktoriánus álszeméremnek, itt az élet olyan, mint a valóságban (illetve a valóság egy részében).
Erőszak, alkohol, drog, prostitúció és pornó, árulás, megalkuvás, kegyetlenség – mindezt olyan természetességgel kapjuk a képünkbe, hogy fel sem merül a kérdés: vajon az egész világ ilyen, vagy csak az a része, amivel találkozunk?

Efféle töprengésre egyszerűen nem jut idő, de tény, békés polgárok csak elvétve bukkannak fel, s akkor sem maradnak sokáig. Érdekes az is, mennyire angol az egész (persze ez nem véletlen, de magyarul olvasva akkor is érdekes).
 
Korábban említettem, hogy Carter egyáltalán nem hőstípus, és követendő példának sem mondanám. Saját érdekei szerint kihasználja környezetét, tisztában van vele, miféle veszélyt jelent alkalmi partnereire – csak ez egy cseppet sem érdekli.
 
Mindazonáltal van egyfajta morbidság abban, ahogy az önmagával elégedett Jack saját erkölcsi normája (a családi összetartás mindenek felett) miként kerül szembe korábbi értékrendjével (a bandafőnök és az alvilág törvényeivel).
 
Számos rajongó úgy érzi, Lewis már-már irodalmi magasságokban szárnyal, mondjuk A nagy Gatsby vagy (a narráció hasonlósága miatt) a Zabhegyező oldalán.
Bár ez nyilvánvalóan túlzás, tény, az Öld meg Cartert! pár lépéssel a kortárs bűnregények színvonala felett van, és még manapság sem hat porosnak.
Talán még/már klasszikus is – de ezt már mindenki döntse el maga.