Főkép Tininek lenni nehéz. Tizenegynéhány évesen már nem elég a családi fészek ölelése, a szülőkhöz való viszonyulás már nem lehet az önazonosságunk alapja.
Átmeneti kor ez (igaz, melyik kor nem?): „Lássál neki a (házi)munkának. Nem vagy már gyerek, fiam.” „Nem, te ezt még nem nézheted/ihatod/tapasztalhatod meg, még túl kicsi vagy hozzá.”

Ilyenkor szabadul rá a kamaszra a nagyvilág – ki kell találnia magát: ízlések, divatok, kulturális termékek és eszmék nagy hálójával találja szembe magát, ami első látásra zavarba ejtő, másodjára csábító, harmadjára pedig öntudatra ébresztő.

Ebben az időszakban a kamasz tudásvágya a(z elcsépelt) „nagybetűs élet” felé irányul. Lehull az ártatlanság leple a felnőtt világról.
Szüleink nem szuperhősök többé, akik minden helyzet magaslatán ott állnak és mindent tudnak, hanem előtűnnek esendő személyiségvonásaik, mindennapi gyarlóságaik.

Ugyanakkor a tini maga is beavató rítusok tömkelegén esik át: az első pohár ital, az első (füves) cigi, az első csók, az első szerelem, a szüzesség elvesztése. Ezek a mérföldkövek szegélyezik a felnőtté válás útját.

Persze nem mindenki ugyanazt az utat járja be, és a kamasz is saját határainak kitapogatása közben hibák egész sorát véti, amikre később majd szégyenkezve, vagy a múlt biztonságos távolságából nézve, megszépítve emlékszik vissza, mégis az ember életében ez az a szakasz, amikor viselkedésformák széles skálájának „felpróbálásával”, folyamatos szerepcserékkel megformálja közösségi énjét.

Egy jó ifjúsági íróknak ezt a közbülső létformát kell jól megfognia, ennek a szerepnek a kialakítása közben felmerült bizonytalanságokkal kell szembesítenie az olvasót, ha őszinte és hiteles képet akar adni arról, hogy milyen érzés is felnőni.

Marttila könyve – saját bevallása, történetének megformálása és a könyv hátsó fedele szerint – a mai finn kamaszlétet kívánja az olvasók elé tárni a maga „húsbavágó” stílusában, a fiatalok szlengjét használva, miközben egy nagyon „rázós” témát, egy működésképtelen, „lúzer” család alkoholizmusát mutatja be.

Hogy ez jól sikerüljön, a szerzőnek a fiatalok nyelvén kell beszélnie, hitelesen kell megjelenítenie egy családot, egy érdekes, egyedi kamaszt kell megszólaltatnia, aki azonban mégis hihetően „átlagos tinédzser”, a maga kisszerű gondjaival.

És mindezt bele kell helyeznie egy finn környezetbe, de úgy, hogy az ott bemutatott világ ne csak egzotikummal szolgáljon, hanem egy önmagára is reflektáló, koherens világképet adjon, ami, teszem azt, a magyar fiatalok számára is hordoz valamilyen jelentőséget.

Marttila története Torstai világába kalauzol el, egy átlagos, „lecsúszott” finn család mindennapjaiba.
Torstai szülei alkoholisták, húga meg már megint terhes. Pedig Torstai volt a fogamzásgátló-pirula-felelős, az óvszer-vásárló-felelős, és úgy nagyjából az egész családért felelős személy.

A család élő lelkiismereteként él egy minden munkától, reménytől megfosztott házban, ahol az italozás és a „zűrös” lét a norma. Ebből a reménytelen világból szeretne kitörni, de nem akárhogy: filmrendező szeretne lenni.
 
Az előbb említett léceket sajnos Marttila nem tudja megugrani történetének tálalásával: kissé erőltetetten szól a fiatalok nyelvén, amitől az egész egy menőcsávózós hangvételt kap, ez pedig szerintem inkább elriasztja a tinédzsereket, semmint, hogy megragadná őket.

Ez részben persze abból is fakad, hogy én nem ugyanazt a diákszlenget ismertem meg, mint amit a fordító használt Torstai helsinki szlengjének átültetésére.

Míg a Tom Wolfe Kandírozott mandarinzselészínű áramvonalánál megértem, ha az ötvenes évek szlengje megmarad, és ezt fordítják le, ugyanezt a gesztust a Filmszakadásnál érzésem szerint nem sikerült megfelelően alkalmazni.

Ez hatványozottan igaz a főszereplő filmes hobbijára. Ugye nagy filmrendező szeretne lenni, de olyan szavakat magyaráz meg, akár filmes terminusok esetében, akár csak úgy általában a „nagy” szavak terén, amik teljességgel evidensek még az olyan fiatalok számára is, akik soha nem olvastak filmelméleti munkákat.
 
Másrészt meg biztos vagyok benne, hogy működésképtelen családok tömkelege él Finnországban és a világ minden táján, de ahogy Marttila mutatja be őket, na, arról üvölt a mesterséges komponálás.
Munkanélküliség, alkoholgondok, nem kívánt terhesség, és mindemellé még egy angstos-pattanásos szerelmi történet – ezt kapjuk, mint a „mai finn valóság.”

Én egy percig sem kételkedem benne, hogy ez a való életben így van, de a könyvben alkalmazott írói fogások (hiánya) miatt nem ütnek, nem ülnek rendesen a könyvben.

Ez pedig elsősorban abból fakad, hogy Torstai nem igazán hihető karakter: olyan kamaszfiú, aki a viktoriánus fiúregényekből érkezett, és bár minden gond és baj a nyakába szakad, ő mindig sértetlenül és erkölcsileg tisztán kerül ki a család mindennapjaiból – úgy, hogy a kísértés nem fog rajta.

Persze, lehet azt mondani, hogy Torstai áldott jó gyerek, vagy egyszerűen ritka kivétel, de a való életben a szegény, lecsúszott családok kötelékéből a legritkább esetben lehet szabadulni.
Igaz, Torstai esetében ott van az internet, mint kulturális tőke, de ez önmagában kevés, és inkább modern deus ex machina-ként működik a szövegben, nem épül bele szervesen Torstai életébe.

Attól félek, hogy az a csapat, akiknek ez a könyv szól (a „zűrös” körülmények között élő, vagy ez iránt kíváncsi tinédzserek), már régen túlléptek a „rázósságnak” ezen a fokán, ezért Torstai sztorija idétlenül fog csengeni a fülükben.

Persze biztos akadnak olyan kamaszok, akik (szerencsés körülményeik révén) tizenéves korukig nem tapasztalták meg, milyen egy működésképtelen családmodell, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy Marttila könyve képes megszólítani a magyar ifjúságot.

Azoknak a kalandvágyó fiataloknak ajánlom hát ezt a könyvet, akik arra kíváncsiak, hogy a felnőttek hogyan képzelik a tiniéletet.
Mert a két kép között azért van különbség. Ennek a nézőpontbeli különbségnek a felvillantására lehet hasznos és szórakoztató példa a Filmszakadás, nem pedig hagyományos értelemben vett ifjúsági regényként.