Font Márta: Államalapítás 970-1038
Írta: Galgóczi Tamás | 2009. 05. 26.
Hazánk történetének egyik legszebb fejezte Géza és I. István uralkodásának idejére esik, amikor a korábbi nomád, kalandozó nép nem csupán felveszi a kereszténységet (ami egyébként csak generációkkal később szorítja ki végleg a pogányságot), hanem a vármegyerendszernek köszönhetően létrejön az új típusú állam, ami nem a törzsi kötelékekre épül.
Mindez azért is érdekes, mert például a mai napig nem tudjuk pontosan, miféle politikai elvek alapján alakították ki a megyerendszert!
Erről sajnos nem maradt fenn semmiféle írásos emlék, bár alapul vélhetően külföldi gyakorlat szolgált, de hogy ez német vagy szláv volt, illetve ezekből mennyit vett át I. István – nos, ezekről csupán feltételezésekkel rendelkezünk.
A sorozat második kötete számomra meglepő módon több újdonsággal is szolgált, pedig eddig abban a hiszemben voltam, hogy ezt a mindenféle szempontból fontos korszakot alaposan ismerem.
Ennek ellenére még sosem hallottam a fekete magyarokról, akikről csak pár utalás maradt fenn, s valahol délen, a Duna mellett éltek.
Aztán ott vannak az „eltűnt” vármegyék, melyek annak idején léteztek, de később megszűntek – csak éppen nem tudjuk miért. Váty, Segesd, Regöly, Kapuvár, Sasvár, Pata, Locsmánd – hogy csak párat említsek közülük.
Az is újdonságként ért, hogy Imre herceg a nyugati végeken varég-rusz (a varégok gyakorlatilag vikingek voltak) harcosokat vezetett az 1030-as német támadás idején.
Font Márta könyvéből helyére került a pápától kapott korona históriája is. Benedek Elek 1868-as művében (Hazánk története az ifjúság részére) még rendkívüli előrelátásnak, és zseniális politikai húzásnak tartja I. István ezen lépését.
A rendelkezésre álló tények alapján ma ezt már teljesen természetesnek tartjuk, hiszen az akkori pápa (II. Szilveszter) és az akkori császár (III. Ottó) jó viszonyban voltak (előbbi az utóbbi nevelője volt, s részben ennek köszönhetően lett pápa), így a korona küldése közös döntés lehetett, mintsem hatalmi lavírozás eredménye.
A kötet közérthetően, átfogó módon foglalja össze jelenlegi tudásunkat Géza fejedelem és I. István koráról. Ha a sorozat hátralévő részei is hasonló színvonalúak lesznek, akkor tényleg ott a helye mind a huszonnégy kötetnek a könyvespolcokon.
Mindez azért is érdekes, mert például a mai napig nem tudjuk pontosan, miféle politikai elvek alapján alakították ki a megyerendszert!
Erről sajnos nem maradt fenn semmiféle írásos emlék, bár alapul vélhetően külföldi gyakorlat szolgált, de hogy ez német vagy szláv volt, illetve ezekből mennyit vett át I. István – nos, ezekről csupán feltételezésekkel rendelkezünk.
A sorozat második kötete számomra meglepő módon több újdonsággal is szolgált, pedig eddig abban a hiszemben voltam, hogy ezt a mindenféle szempontból fontos korszakot alaposan ismerem.
Ennek ellenére még sosem hallottam a fekete magyarokról, akikről csak pár utalás maradt fenn, s valahol délen, a Duna mellett éltek.
Aztán ott vannak az „eltűnt” vármegyék, melyek annak idején léteztek, de később megszűntek – csak éppen nem tudjuk miért. Váty, Segesd, Regöly, Kapuvár, Sasvár, Pata, Locsmánd – hogy csak párat említsek közülük.
Az is újdonságként ért, hogy Imre herceg a nyugati végeken varég-rusz (a varégok gyakorlatilag vikingek voltak) harcosokat vezetett az 1030-as német támadás idején.
Font Márta könyvéből helyére került a pápától kapott korona históriája is. Benedek Elek 1868-as művében (Hazánk története az ifjúság részére) még rendkívüli előrelátásnak, és zseniális politikai húzásnak tartja I. István ezen lépését.
A rendelkezésre álló tények alapján ma ezt már teljesen természetesnek tartjuk, hiszen az akkori pápa (II. Szilveszter) és az akkori császár (III. Ottó) jó viszonyban voltak (előbbi az utóbbi nevelője volt, s részben ennek köszönhetően lett pápa), így a korona küldése közös döntés lehetett, mintsem hatalmi lavírozás eredménye.
A kötet közérthetően, átfogó módon foglalja össze jelenlegi tudásunkat Géza fejedelem és I. István koráról. Ha a sorozat hátralévő részei is hasonló színvonalúak lesznek, akkor tényleg ott a helye mind a huszonnégy kötetnek a könyvespolcokon.