Főkép

Beethoven komoly feladat elé állít bármely zenekart, hiszen zenéje egyszerre szigorú és szenvedélyes, sűrű szövetű és légies, komor és fényárban pompázóan reményébresztő.
E kettősségek, ellentétek rendkívüli önfegyelmet kívánnak meg karmestertől és zenésztől egyaránt, a kiteljesítő interpretációhoz pedig elengedhetetlen a gazdag lélek is.
 
Úgy tűnik, Gál Tamás és az Óbudai Danubia Zenekar együttműködésében pontosan ezek a feltételek adattak meg, aminek eredményeképp nagyszerű koncert született.

A zenekar játékát a teltség és határozottság jellemezte már az első darab, a III. Leonóra-nyitány előadásakor.
Feltűnő volt, hogy a legatók helyett inkább határozottan elválasztott hangokból és hangsorokból épült fel a megszólaló mű, amitől a homofón frázisokban némileg zaklatottabbá vált a hangulat, a darab egészét mégis a romantikát előrevetítő dús, áradó hangzás jellemezte.
 
Ám ami a tisztán zenekari opusban még előnynek számított, az a D-dúr zongoraverseny előadásakor érdekes ellentmondáshoz vezetett.
A nemzetközileg elismert Frankl Péter magyar hagyományokat követő zongorajátékát ugyanis inkább a lágyság, a játékosság, a könnyedség jellemzi a tömörebb, erőteljesebb, mértéktartóbban gyönyörködtetni vágyó felfogás helyett, így nem alakulhatott ki köztük az a fajta dinamikus, egymást támogató kapcsolat, mint például Glenn Gould és a Leonard Bernstein dirigálta New York-i Filharmonikusok felvételén.
 
A zenekar ennek ellenére csodásan megállta a helyét. Ahol szépen és gyengéden kellett megszólalniuk, ott álomszerűen andalítottak, ahol pedig határozottságot és elragadtatottságot vártunk el tőlük, ott masszív magabiztossággal bár, de tombolni hagyták a szenvedélyeket, csupán a két, karakterében kissé különböző megközelítés együvé olvadását kellett megszokni, de végül is ez sem jelentett problémát.
A szólista aztán a ráadásban brillírozhatott, amivel, amint arra elismertsége okán számítani lehetett, osztatlan sikert aratott a közönség körében.
 
A D-dúr szimfóniában ismét magára maradt, s így valódi arcát mutathatta a zenekar. A korai korszak néhol már méltóságteljes, ám még nem a nagy szimfóniákhoz és zongoraversenyekhez hasonlóan magasztos felfogása tökéletesen felfedezhető volt az előadásban.
Az I. tétel mozgalmasságát és dinamizmusát a Larghetto felváltva finom szövetű és hömpölygő passzusai váltják fel, míg a Scherzóban és a záró tételben a szabadjára engedett játékosság uralkodik.
 
Ha lehet ilyet kijelenteni, Beethoven muzsikája egyértelműen az Óbudai Danubia Zenekar lelki profiljába illeszthető. Romantikusságuk magával ragadó, mély szenvedélyeket sejtető visszafogottságukat pedig csak becsülni lehet.
 
Előadók:
Óbudai Danubia Zenekar
Gál Tamás – karmester
 
Közreműködött:
Frankl Péter – zongora
 
A hangversenyen elhangzott művek:
Ludwig van Beethoven: III. Leonóra-nyitány
Ludwig van Beethoven: IV., G-dúr zongoraverseny
Ludwig van Beethoven: II., D-dúr szimfónia