Főkép

Miután kedvenc főszerkesztőnk letette az asztalra a most megjelent Bálint Ágnes (1922. október 23. – 2008. október 24.) köteteket, azon filóztunk a jelenlévőkkel, vajon mennyire okos lépés 2009-ben újra kiadni egy, a múlt század hatvanas éveinek elején népszerű bábfilmsorozat alapján íródott könyvet. Mennyire aktuális a mondanivalója? Képes-e egyáltalán megérinteni a mai gyerekeket? Tovább megyek: mire képes a mai gyerekkönyv dömpingben? Persze az is felmerült, hogy a kötet a lurkók helyett a szülőket célozza meg, bízva a nosztalgiában, a boldog gyerekkor felidéződésében, ami vásárlásra készteti a mostani negyvenes generációt.

 

A válaszadás feladata nekem jutott (ezt választottam a Kukori és Kotkoda helyett), s ennek megfelelő komolysággal vettem kézbe a kék borítójú könyvecskét. Benne már olvasni tudó emberpalántákhoz illő betűméret, és bőségesen adagolt szövegközi (nem egész oldalas) illusztrációk fogadtak, úgyhogy egy percig sem tétováztam tovább.
 
Amikor hozzávetőlegesen két órával később a végére értem, nem kellett sokáig gondolkodnom a válaszon. Bár vitathatatlanul nincs egyszerű helyzetben Bálint Ágnes meséje, a versenytársakhoz képest mégis komoly előnnyel indul. Egyrészt mert magyar. A történetben szereplő állatok beszélő nevei (Sün Sámuel, Liba Leontin, Kuvik Kelemen, Kacsa Karola, Sompolyogi-Mosolyogi, Morzsi, Cicamica, stb.) magasan vernek bármiféle fordítói leleményt. Másrészt mert a fejezetek lazán épülnek egymásra, nincsenek hatalmas ármánykodások, jellemfejlődésről is csak Cicamica esetében beszélhetünk, miként a problémák sem terjednek túl az utcán. Merthogy a Futrinka utca – ami valahol a fővárosban található, például a 99-es busszal bármikor felkereshető – teljesen zárt közösség, ahol van bolt, mozi, cukrászda és persze helyi újság is. Egyszóval az itteni, egymással békében élő állatoknak nem kell naponta ingázniuk a belvárosba, nyugisan elvannak magukban.
 
Amikor mégis valami „borzasztóság” történik, azt többnyire Böbe baba regéli el nekünk, aki a legkülönösebb jelenség a többiek között. Meg merem kockáztatni, a könyvben sokkal jobban érvényesülnek személyiségének finomságai, mint az eredeti bábsorozatban. Nyomtatásban például nem beszél annyit, sokkal „gyerekesebb” dolgai vannak – és amikor csak teheti, játszik (meg eszik). Időnként olyan érzésem volt, mintha egy árva utcakölyök (vásottság és csínytevési hajlam nélkül) mindennapjait olvasnám, aki annyira tiszta (csak lelkileg, a mosakodás nem az erőssége), hogy megváltoztatja a felnőtteket maga körül. Bűbájos.

Azok, akik elcsábulnak a könyv láttán, olvasás vagy felolvasás közben elnosztalgiázhatnak a régi időkön, amikor még nem kacagták ki az embert, ha csak rongybabára tellett, s amikor az emberek úgy éltek, viselkedtek, mint a Futrinka utca lakói.