Főkép Peter Parker ebben a részben azon vívódik, hogyha meghal egy ellensége, akinek ráadásul a halálát kívánta, akkor arról ő tehet-e valahogy. A helyzet egyértelmű lenne, ha ő ölte volna meg Kravent, de így, hogy Kraven öngyilkos lett, a helyzet korántsem annyira világos.
 
Kraven ráadásul eleve nem egy egyszerű figura. Mint ahogy elég sokan a Pókember történetekben, ő sem az a helyből zsigerileg utálatos ellenfél.
Amikor felbukkan még egy szimplán kényszeres őrült tudósszerű ember, akiről mi tudjuk, hogy nagy valószínűséggel tragédiába torkollik az élete, de persze Peter Parker ebből mit sem sejt.

Ki gondolta volna, hogy Kraven nem tud túljutni a vereségen (igazi tragikus hősként saját magát taszigálva a vég felé), és újra meg újra megpróbálja legyőzni a Pókembert egészen addig, amíg ki nem találja az igazi kihívást: megmutatja, hogy nemcsak legyőzni tudja, hanem jobb is lehet nála a „saját szakmájában”.

Ekkorra már mindenki rájön, hogy a srácnak elgurult a gyógyszere, meg persze arra is, hogyha nem ő a főszereplő, akkor bizony kénytelen lesz valahogy elhagyni az – egyébként sem róla elnevezett – sorozatot.

Mivel ő alapvetően nem gonosz, Pókember nem ölheti meg, a sors meg – nyilván csavarosan – rá fogadott, amikor alkalmassá tette a Pókember legyőzésére, és nála is erősebb főgonoszt meg nem akart írni senki, ami érthető, hiszen attól a probléma csak eltolódna, ezért szegény Kraven kénytelen magával végezni.
Kényszeres élet, kényszeres halál mondhatná valamelyik, nálam okosabb görög filozófus.
 
Ez az a pont, ahol elkezdődik a A vadász lelke.

Ráadásul Petert a saját majdnem-halála is kísérti, ami erősen alkalmatlanná teszi a helyzet megoldására.
A halálközeli élmény és a tisztázatlan bűntudat bizony rossz kettős, amibe bármelyik normális ember beleőrülne, és sokáig úgy tűnik, hogy ez Peterrel sem lesz másként.

De szerencsére van neki egy Mary Jane-je, aki igazi bölcsként kényszeríti, hogy nézzen szembe a tényekkel, a saját utálatával és jöjjön rá, hogy az emberek bizony meghalnak.
Nyilván nem attól, hogy utáljuk őket. Vagy azért mert elengedünk egy bűnözőt. Mert persze előjön a régi lemez is. Szegény Peter, ettől már sosem szabadul.
 
A temetőben végre szembenéz a saját élvetemetésével, Kraven halálával, Ben halálával – sokadszorra – és a saját szerepével mindezekben.
Ekkor jöhetünk rá, hogy Pókember akkora spíler, hogy még a halált is legyőzi! Jó, persze nem, mert igazából csak saját magát - sokadszor - de az is szép eredmény.