FőképA comic strip műfaja az a terület, ahol – a nagyobb lélegzetvételű képregényekkel szemben – viszonylag könnyen és gyorsan lemérhető az egyes alkotások minősége.
A képsorok ugyanis egy laikusok számára is nyilvánvaló, pofonegyszerű mintát követnek: néhány kocka egymás után, párvonalas rajzok, csattanós végkifejlet.

Ez utóbbi, vagyis a humorosság a strip legfontosabb alaptulajdonsága már bő egy évszázada – nem véletlenül hívják „vicces csík”-nak. Nos igen, ebből fejlődött ki aztán a comic book – de ez már egy másik történet.

A napilapok hátoldalairól világhódító útnak indult, mára kultikus státuszt élvező képsorok közül néhányat hazánk polgára is gond nélkül felsorol: Jim Davis Garfield-ja, Charles M. Schulz Peanuts-ja (nálunk Snoopy) és Bill Watterson Kázmér és Hubája megjelenik többek között a Metropol hírújságban és különböző viccmagazinokban is.

Céljuk és lényegük tökéletesen egyértelmű: néhány poénnal önfeledt pillanatokat szerezni a népnek szürke hétköznap-reggeleken.

Ám annak ellenére, hogy az egyik legkönnyedebb műfaj, a comic strip valójában olyasmit jelent a képregényen belül, mint a költészetben a haiku: a tömörség igénye és a formai szempontok korlátozzák az alkotót – ugyanakkor a fantázia szárnyalásának semmi nem szab határokat.
Összességében piszok nehéz jól művelni, de éppenséggel nem lehetetlen senki számára sem.

Nem bizony, és ezt a tételt a hazánkban is egyre sokasodó stripművészek mind nagyobb közönséget megcélzó munkái is bizonyítják.
A Kretén magazin számára alkotó Marabu 2006-os Dodóskönyve és a Pesti Estes Gróf Balázs Képregények című kötete megadta a kezdőlökést a gyűjteményes kiadásokhoz: nemrégiben jelent meg a Botrány hébe-hóba a Tomster hihetetlen kalandjait jegyző Pásztor Tamástól, az internetes humorbonbonként indult, Merényi Dániel-féle Napirajz pedig már második vaskos köteténél tart (népes rajongótáborral a háta mögött).

Az első ízben ugyancsak a világhálón publikált Papír(on) képcsíkok április elsejétől a Négyzet – az első abszurd kör címet viselő havi füzetekben kerülnek az újságárusokhoz az ország minden pontján.
Ez több szempontból is figyelemre méltó dolog, de leginkább mégis azért, mert a sorozatnak még komolyabb ismertségre sem sikerült szert tennie, amikor alkotója gondolt egyet, és beállított vele egy kiadóhoz.
Innentől viszont csak a szerencsén múlik, mennyire lesz kelendő portéka.

Szentgyörgyi Ottó nyilván a (szintén sima blogoldalról az Exit hasábjaira vándorolt) Fekete macska sikerén felbuzdulva készítette első képsorát – a Papír(on) mind humorában, mind megvalósításában mutat némi rokonságot vele. Tehát idióta, fárasztó, elképesztően hülye poénokról beszélünk – de a jobb fajtából.

Úgy látszik, ez a primitív, vektoros számítógépgrafika csak úgy vonzza a rajzolni nem tudó (vagy nem akaró?), de szórakoztatni vágyó embereket. A sablonkarakterekben ugyanis megvan az a lehetőség, hogy bár első pillantásra tökéletesen semmitmondóak és üresek, egy fantáziával megáldott alkotó életet tud lehelni beléjük.

Márpedig innentől kezdve nem az a lényeg, hogy az egymással társalgó, egyébként teljesen mozdulatlan kis papírcetli-figurák megmozdulnak-e valaha – a hangsúly csak és kizárólag a poénon van, legyen az akármilyen bugyuta.

A Papír(on) is olyan, mint a legtöbb strip: jópárat el kell fogyasztani belőle, hogy rákapjunk az ízére. Ebből a szempontból nagyon helyes, hogy havi adagokban jutunk hozzá – a nagyobb mennyiség könnyebben éri el az ingerküszöböt.

Jelenleg a Négyzet első felét teszik ki ezek a képsorok, a másodikat a szerző elképzelései szerint minden hónapban egy-egy új képregény fogja gazdagítani.

Utóbbiakról annyit, hogy egyelőre inkább csak szerény próbálkozások, helykitöltő jellegükön felül nem sok pluszt nyújtanak, számomra ezért izgalmasság tekintetében messze elmaradnak a Papír(on) mögött.

Persze a humor egyénenként változó valami, így aztán az egyes comics stripek értékelése merőben szubjektív szempontok alapján történik.
Így lehetséges az is, hogy míg tavaly Haragos Péter Strip című sorozata nyerte az Alfabéta-díjat Kép-sor kategóriában, ezúttal Szentgyörgyi Ottó „papírjainak” járt az elismerés. Azért ez nem is olyan kis dolog.