Főkép „Ladies and gentleman! We are The Police and we are BACK!” – mondta Sting a 2007-es Grammy-díjátadón, amikor is a The Police ismét összeállt még egy utolsó, közös turné erejéig.
 
Ami mindenképpen figyelemreméltó az újbóli egyesülésben, az az volt, hogy nem készítettek új albumot. Magyarán szólva a turné setlistjeit pusztán a régi albumokból válogatták össze. No, nem mintha nem volna elég ez is. Sőt…
 
A Buenos Airesben rögzített DVD a Certifiable (igazolható) címet kapta, és ahogy a koncert előtti percekben elhangzó interjúrészletekből kitűnik, ezt a kifejezést használta Sting a feloszlásukkor azzal kapcsolatban, hogy ő certifiable insane (igazolhatóan őrült) lenne, ha ismét összeállna a The Police-szal.

Nos, ez megtörtént, mindenki vonja le a végkövetkeztetést, hogy a fenti állítás helyes-e, de szigorúan csak az után, hogy végignézte a felvételt.

Jómagam csak a szimpla DVD-verziót néztem végig. A bonus discen elvileg van egy kisfilm az összeállásról, illetve interjúk a tagokkal, melyet Stewart Copeland fia rendezett, továbbá Andy Summers és Danny Clinch által készített fotók.
 
Most pedig a dalok…

Idegborzolóan jó, legalábbis ez volt az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem, amikor végighallgattam. Sting hangja még mindig metszően éles, ha azt akarja, és pokolian sokáig képes kitartani egy hangot.
Andy Summers-en viszont már meglátszik a kor, legalábbis külsőre. Ám hatvanhat évnyi tapasztalat is szól a játékából.

Stewart Copeland sosem volt és nem is lesz túlsúlyos, de neki is csak jót tett az elmúlt harminc esztendő. A dobjátéka abszolút kiszámíthatatlan; értelemszerűen diktálja a ritmust, de el is szakad attól.

Számomra a koncert csúcsa a „Wrapped Around Your Finger”. Hibátlan mestermű volt már a Synchronicity-n is, de itt új értelmet nyer.
Copeland feláll a dobok mögül, még hátrébb megy az egyéb ütősökhöz, és szólógitárhoz méltó változatosságot csenget a dalba, ami itt jóval teljesebb, mint az eredeti.
 
Summers a „Driven to Tears” alatt van igazán elemében. Kicsit hiányoltam a Zenyattáról megszokott szólót a végéről, de kárpótolt érte a szám egésze.

Ahogy figyelem Andy arcát, akárha egy felhőtlenül boldog, mégis elmélyült gyereket látnék benne.
Ott van, élvezi a koncertet, és noha nem a leggyorsabb szólót nyomja, amit valaha hallottam, de ismételten csak teljesebbé teszi a koncertet. Meghozza azt a bizonyos The Police-hangzást.

Sting mindeközben ott van mellette, és élvezi társa trükkjeit. Trükkök, igen, ezek azok, mert a zenei elemek mellett a játék vizuális élményt is nyújt, ahogy a hatodik ikszbe lépett öreg csúsztatja, simogatja a gitárját.

Mindemellett szerintem végre megtalálta a „Message in a Bottle”­ elejéhez a megfelelő torzítást: kemény, férfias, élénk. Azt hiszem, e dal etalonjára harminc évet kellett várni. A „Hole in my Life” elején pedig nagyon, de nagyon laza.
 
És Sting? Mondjuk „King of Pain”.  Az éneket a kellő pontokon nyújtja, a megfelelőkön tisztán dalolja, ismét ötös. Ez a dal a másik kedvencem a koncertről.
Ugyanakkor lazaságban veszi a lapot Summerstől a „Hole”-nál, énekelteti a közönséget, és fizikai játékával is szórakoztatja őket: nem marad el az egyes dalok utolsó hangjához kapcsolt ugrása sem.

Ami a basszust illeti, a már szokásosan „Voices Inside my Head”-del összekapcsolt „When the World is Running Down…” hozza az elvártat, és a „Can’t Stand…/Regatta de Blanc” párosítás is jó, bár értelemszerűen ne várjunk nagy szólót egy alapvetően a háttérbe húzódó hangszertől.

Viszont láthatunk példákat a négyhúros tapping módszerrel történő megszólaltatására, illetve megtanulhatjuk, mire jó a karkötő, ha az ember gitározik.
 
A színpad látványvilágával kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy teljesen átlagos, ami jó, mert nem hivalkodó. Teret enged a zenének, ám mégsem hagyja leülni a hangulatot.
A legjobb szerintem a Synchronicity fel-felvillanó piros-kék-sárga színhármasa, erősen nosztalgikus hangulatot idéz.
 

A koncert ráadással, a „Next to You”-val zárul. Andy már-már gyermeki huncutsággal visszacsalja társait a színpadra, majd egy röpke lábrázás után pörgetnek még egyet a nézőkön, nehogy álmosan térjenek haza.
 
Harminc év, illetve most már harminc és egy. Nem a szokásos angol öregurak a klubból (már csak azért sem, mert Copeland amerikai), noha életkoruk már-már ezt indokolná. Ugyanazok a fiatal srácok, akik ’77-től ’84-ig voltak, még akkor is, ha Sting mellett már ott van a kisasztal, rajta a torokkaparást enyhítő orvossággal.
 
They are The Police, and they are BACK!
 
Az együttes tagjai:
Sting – basszus, ének, pánsíp
Andy Summers – gitár
Stewart Copeland – dobok, ütős hangszerek
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Message in a Bottle
2. Synchronicity II
3. Walking on the Moon
4. Voices Inside my Head / When the World is Running Down
5. Don`t Stand so Close to Me
6. Driven to Tears
7. Hole in my Life
8. Truth Hits Everybody
9. Every Little Lhing she does is Magic
10. Wrapped around your Finger
11. De Do Do Do, De Da Da Da
12. Invisible Sun
13. Walking in your Footsteps
14. Can`t stand Losing You / Reggatta de Blanc
15. Roxanne
16. King of Pain
17. So Lonely
18. Every Breath you Take
19. Next to You
 
Diszkográfia:
Outlandos d`Amour (1978)
Reggatta de Blanc (1979)
Zenyatta Mondatta (1980)
Ghost in the Machine (1981)
Synchronicity (1983)