FőképAzt mondják, válság van. Azt mondják, politikai krízis van. Biztos. Ha ők mondják. Sajnos éppen elégszer ismételgetik ahhoz, hogy az emberek többségének… mondjuk úgy: hullámzó legyen a kedélyállapota.

Az egyik pillanatban, mondjuk akkor, amikor a hírekben bemondják a legutóbbi ország-leminősítést (ami valójában a vezetők leminősítése; nem hiszem, hogy ebben az országban bárkit le lehet minősíteni – semmivel sem vagyunk rosszabbak azoktól, akik tőlünk nyugatabbra, esetleg északabbra születtek), vagy beolvassák a legfrissebb forint/euró árfolyamot, vagy ha már megint a politikai pártok „jeles” képviselőinek legújabb tetteiről van szó (ezek az emberek olyanok, mint a felpörgött, taurintól betépett óvodások, akiknek tej helyett Red Bullal készítették el a tejbepapit – a különbség csak az, hogy a ovisok esetében legyinthetünk: „Nem mindegy, kié a lapát, és kié a vödör?”, a politikusok esetében viszont nem tehetjük meg, mert ők a mi lapátunkkal, a mi vödrünkkel, a mi homokozónkban játszadoznak, a mi életünkből próbálnak várat építeni – mindegyik olyat, amilyet elképzelt magának)...
 
Szóval, az egyik pillanatban az emberre rászakad minden, még az is, amihez tényleg semmi köze sincs, a másik pillanatban, mondjuk egy-egy valóban emberi gesztus, egy aprócska, hétköznapi élmény hatására felcsillan a remény, hogy mégsincs minden veszve, még mindig megrázhatjuk magunkat, még minden rendbe jöhet.

Mindig is azt mondtam, hogy a zene az egyetlen legális drog. Zene nélkül fakók a hangulatok. A zene erőt ad, vagy elgondolkodtat, vagy ellazít, vagy jókedvre derít – a megfelelő zene mindig azt teszi veled, amire éppen szükséged van.
 
Na, ebben a vergődős, idegbeteg periódusban megpróbáltam megtalálni azt a zenei aláfestést, ami a legjobban passzol a hangulatomhoz, ehhez az egészhez; ami kifejezi az adott korszak (a jelen) zaklatottságát, legalábbis nem idegen tőle, de emellett elég optimista, nem egy „Szomorú vasárnap”, vagy „Hamvadó cigarettavég”, vagy hasonló.
 
Mostanában ezen okok miatt sok Stanley Clarke lemezt hallgattam (a Vertut, mondjuk, vagy a Thundert, amin Victor Woottennel és Marcus Millerrel együtt játszik – a fuziós jazz három mega-basszusgitárosa együtt! Ez tényleg maga a csoda!); aztán jött egy másik basszusgitáros/bőgős, Christian McBride, de tőle csak egy lemez tetszett, az se teljes egészében; aztán előkerült Erik Truffaz (Arhangelsk, Saloua, Bending New Corners), meg az, amit Erik a Kaly Live Dubbal csinált (sikamika, szétszkreccselt dub, amibe időnként belehasít Erik trombitája); innen már csak egy lépés volt a japán DJ Krush Ki-Oku című lemeze, ami nagyjából ugyanezt tudja (DJ Krush egy japán jazz trombitással, Toshinori Kondóval játszik rajta).

De ezek valahogy nem voltak elég kemények, nem voltak elég erőt adóak, nem voltak elég… macsósak, valami rockosabbra volt szükségem, ezért aztán előszedtem Buckethead anyagait, ami keményebb volt, mint a jazzes műalkotások, viszont hiányoltam belőlük a hangszerelési finomságokat, ráadásul egy kicsit még keményebb zenére vágytam.

Na, gondoltam, a franc az egészbe, ha rock and roll, hát legyen a sűrűjéből: Black Label Society, meg Zakk Wylde többi lemeze, mondjuk azok, amiket a Pride and Gloryval csinált, meg egyedül, meg…
És ekkor találtam rá azokra a lemezekre, amiket Zakk egy bizonyos Derek Sheriniannal együtt készített.

Sherinian? Most, hogy nemrég fejeztem be a System of a Downról szóló könyv fordítását (ez jó lesz, majdcsak megjelenik valamikor), „gyanús” volt a név. Ez a fickó tuti, hogy örmény! Hát… Az. És utánanéztem egy kicsit.
Szégyen, nem szégyen, én most, Zakk Wylde-on keresztül jutottam el hozzá, de kiderült, hogy ha a nevét nem is, de a zenéjét már hallottam.

Hallanom kellett, hiszen dolgozott már együtt például Serj Tankiannel (System of a Down), meg ő volt a Dream Theater billentyűse, meg… (Aki a pályafutására kíváncsi, wikipédiázzon.)
 
Nézelődni kezdtem a neten, de nem keresgethettem sokáig, mert felhívott valaki. Valaki, aki most jött vissza Írországból, ahová dolgozni ment, vagy egy éve, de most hazajött, mert hogy ott se fenékig tejfel, meg már elege volt a csicskáztatásból.
Őrült rocker a fickó, mondta, ugorjak fel hozzá, hozott egy rakat lemezt, mást nem is, de lemezeket aztán tényleg, rengeteget összegyűjtött a kintléte alatt, odakint ez volt az egyetlen szórakozása.
 
Na jó, gondoltam, nézzük meg, mi van ezzel a lököttel. Felmentem a sráchoz, és néztem azt a 3-400 CD-t, amit hazahozott. Tényleg nem normális, ruhája kb. annyi, amennyi egy nylonszatyorba belefér; odakint vett egy bőrdzsekit, meg két pár zoknit, egy öngyújtót, meg egy rakat lemezt.
Nézem, nézegetem a borítókat, némelyik nagyon sci-fis, nagyon fantasys, most valami ilyesmit fordítok; szépek a színek, és… Az egyiken felfedeztem Derek Sherinian nevét. Planet X? Universe? Találtam még egy Plant X lemezt, a Quantumot.
 
„Ja, azt nézed?” – kérdezte a haverom. „Van tőle még egy pár.”És mutatja: Mythology. Blood of the Snake.„Ez, a kígyóvéres, ez érdekes. Nem ismered? Ez a Derek gyerek együtt dolgozott rajta Zakkel, meg Slash-sel, meg Billy Idollal.”
Youtube, kereső, Derek neve, és a dalcím: „Summertime”. Billy Idol énekel, Slash szólózik, Derek barátunk meg billentyűzik. A klasszikust már ezren feldolgozták, de ez valahogy érdekesebb mindegyiknél.
 
„Ez a legújabb. Most, egy hete jelent meg.” A haverom mutatja Derek Molecular Heinosity című lemezét. „Ezen is Zakk Wylde-dal dolgozik.”

Belehallgattunk. Sürgősen kölcsön kellett kérnem Derek öt lemezét (meg még néhány mást is); ahogy hazaértem, rögtön hallgatni kezdtem őket; azóta is ezek szólnak (már szóltam a havernak, hogy hiába várja, ezek már nálam maradnak, einstand, felejtse el őket; csak röhögött, azt mondta, oké, majd letudom könyvben, mert már elege van abból, hogy mindent csak angolul olvasson – rendben, kötöttem egy jó üzletet).

A System of a Down könyvben a szerző ezerszer kitért arra, hogy a System zenéjében hol, hány helyen, milyen formában fedezhetőek fel az európai, a kelet-európai, a közel-keleti, speciálisan az örmény hatások.
Nos, ezek a jellegzetességek Derek valamennyi lemezén rajta vannak, mintegy díszként, vagy arabeszkként.

Rajta vannak a Molecularon is – ami egyébként pontosan olyan zene, amilyenre mostanában szükségem van. Alapjában véve fúziós jazz, vagy ha a másik oldaláról nézem, akkor kissé szimfonikusba hajló, erős billentyűshangzással alátámasztott metal, de ha nagyon akarom, akkor a „progresszív rock” címkét is ráragaszthatom.
Az biztos, hogy nem olyan primitív, mint a szimpla metal, sokkal kidolgozottabb, jól hangszerelt anyag.

Az is biztos, hogy sokkal vadabb, mint a szokványos (bocs, Marcus, bocs Stanley!) jazz-rock, sokkal lendületesebb az egész.
És az is biztos, hogy egy-egy dalban legalább annyi ötlet van, mint Buckethead számaiban, csakhogy itt nem a szimpla trió (gitár, basszus, dob) szólal meg, hanem egyszerre legalább öt hangszer – vagy kevesebb, nem érdekes, a lényeg az, hogy a Molecular hangzása sokkal gazdagabb, mint Vödörfej barátunk bármelyik albumáé.
 
Zakk Wylde mellett három másik gitáros játszik a lemezen. Mivel a haverom Írországban is csóró volt, és csak a papírtokos változatot tudta megvenni, így nem tudom pontosan, hogy Zakk melyik dalban szólózik, de így, hangzás alapján fogadni mernék rá, hogy „Frozen By Fire”-t és a „Wings of Instanity”-t teljes egészében ő játssza, az meg egyértelmű, hogy a „So Far Gone”-ban ő játszik és énekel.

Egyébként ez, a „So Far Gone” az egyetlen „énekes” szerzemény az amúgy instrumentális albumon. (Megfigyeltétek már? Biztos… Zakk énekhangja időnként totálisan olyan, mint a fiatal Ozzyé; gyakran össze szoktam téveszteni őket.)
 
Az „Antarctica” tipikus jazz-rock, az „Ascension” kissé lassabb szerzemény, de így is rideg és kemény a hangzása, olyan, mintha egy sci-fi film aláfestőzenéje lenne.
A „Primal Eleven” olyan, mint egy régi Stanley Clarke lemez, vagy mint azok a dalok, amikben Scott Henderson vadulni szokott, csakhogy az egész valahogy metálosabb; lehet, hogy a szólókat nem Zakk játssza, de az biztos, hogy ő a ritmusgitáros.

A „Wings of Insanity” egyetlen rohanó tombolás; ebben az esetben a cím tökéletes összhangban van a dal lendületével és hangulatával. Egy jazzesített metál szerzemény, vagy, ha a másik oldaláról nézzük, egy metálosított fuziós jazz dal; azt hiszem, ezzel most megszületett egy vadonatúj műfaj, ami túllép a jazzen, a jazz-rockon: itt a jazz-metal.

De milyen metál! A speed, a doom és a death elemei keverednek benne, amikor pedig, egy-egy szusszanásnyi időre visszavesz a banda, akkor is valami olyasmi szól, ami a legvadabb rock’n’roll bandák legkeményebb dalainak a leghúzósabb részeiben szokott.
És mindezt úgy adják elő, olyan hangolással és hangszereléssel, hogy távolról, de tényleg csak távolról, akár szimfonikus metalnak, vagy skandináv metalnak is tűnhet… Tökéletes!

A „Frozen by Fire”-ben folytatódik ez a lendület, de aztán szép fokozatosan visszavesz, a metal elemek sorra kihullanak, előtérbe kerül a fúziós jazz, és még valami: egy olyan billentyűsjáték, ami a Keith Emersont idézi, mondjuk a Tarkus periódusból.

A „The Lone Spaniard” lassú, főként billentyűs hangszerekre, leginkább zongorára épülő dal. Természetesen itt is jelen van a gitár, de sosem kerül előtérbe, maximum odalép a billentyűk mellé, aztán visszahúzódik, sosem áll elé, sosem nyomja el.
Itt már nem csak az ELP, de némi Ahmad Jamal hatás is érzékelhető, meg persze, mintegy őrzőangyalként jelen vannak a klasszikus zene billentyűs nagyjai – úgy figyelik Derek játékát, kőarccal, de végig láthatatlanul, mint sziklába faragott amerikai elnökfejek a világot.

A „Molecular”, a maga egyperces intrójával együtt a modern jazzből ismét visszavált a metal irányába, s teszi ezt egy industrial metalos betéttel, meg egy olyan vijjogássorozattal, hogy sokszor nem lehet megállapítani, a gitár, vagy valamilyen billentyűs hangszer szól. Lendületes, sodró, metálosan eldobolt szerzemény.

És az utolsó dal, a „So Far Gone”, ami az album csúcspontjai is lehetne – ha a „Wings of Insanity” nem került volna be az anyagba.
Ez a szám egy Black Label Society lemezen a lassúbbak közé tartozna, itt azonban, ezzel a lidérces, baljóslatú, kísértetiesen Ozzys énekhanggal, a felgyorsításokkal és a tempóvisszavételekkel, a szólókkal együtt gyorsnak számít. Ami pedig a legfontosabb: nem lóg ki a sorból, a teljes anyag szerves részét alkotja, egyáltalán nem furcsa, hogy Zakk a végén dalra fakad.
 
Mit mondhatnék még a lemezről? Most ez a kedvencem.
 
Előadó:
Derek Sherinian - billentyűs hangszerek

Közreműködők:
Zakk Wlyde - gitár, ének
Rusty Cooley - gitár
Brett Garsed - gitár
Tony Franklin - basszusgitár
Taka Minamino - gitár
Brian Tichy - dob
Virgil Donati - dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Antarctica
2. Ascension
3. Primal Eleven
4. Wings of Insanity
5. Frozen by Fire
6. The Lone Spaniard
7. Molecular – intro
8. Molecular Heinosity
9. So Far Gone