Főkép

A klasszicizmus kamarazenéjéről rögtön Mozart, Haydn vagy Beethoven neve jut eszünkbe, holott rajtuk kívül több zeneszerzőnek sikerült még valóban maradandót alkotnia.
A kevésbé ismert zeneszerzőké közül pedig egyértelműen kiemelkedik Luigi Boccherini életműve, mely az olaszos természetességet keveri a haydni hatással, valamint választott hazája, az európai fősodorhoz alig kapcsolódó Spanyolország szigorúbb hagyományaival.
 
Boccherini darabjainak értéke azonban részben éppen ebből az elszigeteltségből fakad. A komponista ennek köszönhetően egészen sajátos idiómát dolgozhatott ki, melynek jellegzetességei közül a rendkívüli virtuozitás (Boccherini maga is kiváló csellójátékos volt), a ritmikai és harmónia ötletgazdagság és a bevett normák és szabályok bátor felülírása emelhető ki leginkább.
 
A harmóniai találékonyság és a szokatlan szólamvezetési megoldások különösen feltűnőek a lassú tételekben, míg a gyors tételeket inkább a gazdag, ritmikailag és technikailag is komoly előképzettséget (de legalábbis felkészültséget) igénylő díszítések jellemzik, melyek – Beethoven kései műveitől eltekintve – kortársaiénál összemérhetetlenül bonyolultabb hangszövetet hoznak létre egyszerre szellős és tömör karakterükkel.
 
Az albumon szereplő felvételek között mindenekelőtt a felettébb ritka hangszer-összeállítást képviselő f-moll vonóshatos a legjobb példa erre.
Habár sok tekintetben éppen ez a mű testesíti meg a legklasszikusabb értelemben vett klasszicizmust, benne, és mindenekelőtt a komorabb, ünnepélyes hangvételű Grave assai tételben, valamint a rá következő, elbűvölőn játékos, ugyanakkor a legnagyobb gonddal megkomponált Finaléban megmutatkoznak Boccherini művészetének valóban páratlan értékei.
 
A legmegragadóbb darabnak mégis a c-moll vonósötöst érzem. A crescendókban, a lüktetésszerű akkordmenetek fokozásaiban és a hirtelen dinamikai váltásokban kifejeződő, rendkívüli érzelemgazdagság figyelhető meg rögtön a darab nyitó tételében, mely az Allegro assai lendületes, energikus, sok helyütt szinkopáló ellenpontjába megy át.
A menüett észrevehetően nem egyszerűen francia/bécsi tánczene, hanem az összes hangszeres virtuozitásának teret adó, valóban gyönyörködtető háromnegyedes muzsika, amit a presto tempójelzésű Finale sziporkázása vezet át a már-már katartikus lezárásba.
 
A c-moll vonósnégyesben a hangszercsoportra írott darabok tipikus jegyei mellett viszonylag könnyedén felfedezhetünk spanyolos ritmusokat és melódiai megoldásokat. A vonóstrió pedig a bensőségesebb kamarazenei műfajoktól megszokott módon andalít, szépségével szinte simogat és szórakoztat.
 
A Fabio Biondi vezette Europa Galante minden ízében autentikus játéka nem pusztán méltó Boccherinihez, hanem a lehetséges legjobbat hozza ki a napjainkban méltánytalanul hanyagolt zeneszerző műveiből.
Aki jelen albumuk alaposabb megismerése után sem kap kedvet a komponista más szerzeményeinek meghallgatásához, vagy egészen más előadói felfogáshoz szokott, vagy nem kedveli igazából a zenét.
 
Előadók:
Europa Galante
 
Fabio Biondi – hegedű
Andrea Rognoni – hegedű
Stefano Marcocchi – brácsa
Ernesto Braucher – brácsa
Maurizio Naddeo – cselló
Antonio Fantinuoli – cselló
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-4. String Quintet G. 355 in C minor
5-8. String Sextet G. 457 in F minor
9-12. String Quartet G. 214 in C minor
13-15. String Trio G. 98 in D major