Főkép Mindig különleges élmény egy neves zeneszerző tolmácsolásában hallani egy másik komponista művét, műveit. Különösen igaz ez, ha e két alkotó egy stílusirányzat fejlődési idővonalának két végpontján – legalábbis azok közelében – helyezkedik el.

Ilyen, rendkívül tanulságos párosítással találkozhatunk a 20. század második felében tért nyerő kísérleti muzsika egyik bajnoka, Pierre Boulez, és a századelő formalista kísérleteinek talán legnagyobbja, Bartók Béla esetében.

Hogy tanulságos alatt mit kell érteni, rögtön kiderül, ha meghalljuk a két zongorára és ütőkre írt versenymű (eredetileg szonáta) nyitó tételét.
Jóllehet a Kocsos–Ránki-féle felvétellel valójában semmi sem vetekedhet, Boulez interpretációja kétségkívül érvényes, mindenki számára megismerni érdemes olvasat. És ez nem kizárólag az Assai lentóra áll, hanem mindvégig, az egész darabra igaz marad.

Minden hang, minden árnyalat, a dinamika és a térbeliség minden eleme tökéletesen a helyére kerül.
A modern, azaz éretten modernista ellenpont hiánytalanul érvényesül, miközben végtelenül stabil struktúra épül fel a néhol zaklatott, másutt inkább sodró energiájú motívumok köré.
Önkéntelenül is a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára asszociálunk efféle bartókian szigorú, mégis felemelő hangépítmény bejárásakor.

A harmadik tétel játékossága, vidámsága pedig egyenesen felszabadító élmény, melyben az egymásnak felelgető, avagy majdhogynem gyermekien, ifjú szerelmesekre jellemzően feleselgető zongorák és ütősök erősen átvitt értelemben ugyan, mégis a népdalok és -táncok  féktelen, sokszor humorosba hajló természetességét idézik – többnyire a komorabb tételek hagyományos tonalitástól elszakadó experimentalizmusa nélkül.

A korai, 1907–8-ból származó hegedűverseny még a romantika lecsengő szakaszának jegyeit viseli magán.
A kromatika bőséges használatától fájdalmasan széppé lényegülő melódiák inkább Mahler vagy Othmar Schoek – akinek Bartók, vélhetően nem véletlenül, a hegedűversenyt ajánlotta – műveire, mintsem az évekkel később saját hangot találó Bartókra jellemzőek.

Furcsamód Boulez e műhöz éppoly, ha nem mélyebb tisztelettel nyúl, azt éppoly átgondoltsággal értelmezi, mint a sokkalta nagyobb kihívást jelentő kétzongorás–ütőhangszeres darabot.
Gidon Kremer érzelemdús, technikailag kifogástalan hegedűjátéka pedig a concerto talán legjobb felvételével lepi meg a Bartók kései romantikus korszakát is kedvelőket.

Nagyjából ugyanez igaz a csak Bartók halála után kiadott – tehát már a formalista kísérletek után, teljes zeneszerzői arzenálja birtokában megkomponált, mégis egészen mesterkéletlennek ható – brácsaverseny interpretációjára is.

A Boulezre olyannyira jellemző csiszoltság és zenei alázat éppoly élvezetessé varázsolja a korszakos Bartók-műveknél összehasonlíthatatlanul ritkábban rögzített és előadott poszthumusz opust, mint a korongot domináló, hamisítatlanul bartókiként számon tartott zeneművet.

Bármennyire szentségtörőnek tetszhet is, a magam részéről épp ezért inkább a két vonós concerto, s nem a két zongorára és ütőkre írt szonáta/versenymű miatt hallgatom ezt a mindvégig kifogástalan felvételt.

Előadók:
Berliner Philharmoniker
London Symphony Orchestra
Pierre Boulez – karmester
Tamara Stefanovich – zongora
Pierre-Laurent Aimard – zongora
Nigel Thomas – ütőhangszerek
Neil Percy – ütőhangszerek
Gidon Kremer – hegedű
Yuri Bashmet – brácsa

A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Concerto for Two Pianos, Percussion and Orchestra
4-5. Concerto for Violin and Orchestra no. 1
6-8. Concerto for Viola and Orchestra