FőképAz 1944-ben, Illinoisban született Terry Brooks életét alapvetően egy könyv elolvasása változtatta meg. Tolkien sokat emlegetett, magyarul is többször megjelent trilógiája felelős azért, hogy az addig főként sci-fi és western történeteket írogató ifjú műfajt váltott. A mester által kijelölt úton továbbhaladva „high fantasy” regényeket álmodott papírra, összesűrítve bennük mindazt, amit az életről, szeretetről és a világ más „csodáiról” elképzelt.
 
Az 1977-ben megjelent The Sword of Shannara (magyarul: A kard), hónapokig a New York Times sikerlistájának élén tanyázott, egyszerre ismertté téve Brooks, és az általa kigondolt világ nevét. Egymás után következtek a folytatások, újabb és újabb kalandozásra csábítva az olvasót Shannarán. Majd megjelent egy, minden korábbi történet előtt játszódó regény (magyarul már ezzel kezdődött a sorozat, ez volt Az első király). Az első Shannara regény 25. évfordulóját méltó módon - egy újabb történettel (Morgawr) ünnepelhették a rajongók.
 
Brooks azonban – úgy tűnik – képtelen túlságosan sokáig egy sorozattal foglalkozni, annál jóval több ötlete van. Ezért aztán időnként világo(ka)t vált, és azokról is megosztja álmait az olvasókkal. A „The Word & the Woid” az idők során csupán trilógia méretűre bővült, míg a Landover varázslatos királyságát bemutató történetek (The Magic Kingdom of Landover) immár az ötödik résznél tartanak – csak sajnos nem Magyarországon. Erejéből mindeközben még arra is futotta, hogy Lucas felkérésére megírja a Csillagok háborúja első részének könyvváltozatát, a Baljós árnyakat.
 
A Shannara sorozat első négy részére jellemző egyfajta ismétlődés. A világot (Négyföld) gonosz erő fenyegeti, amelyet csak a kiválasztott jók képesek megmenteni. Ez így első olvasásra nem hangzik túlságosan izgalmasan, de Brooks mégis képes könyvről könyvre újat mondani. A gonosz formája folyamatosan változik (démonok, varázsló, könyv), s ennek megfelelően az ellenük harcolók is mások. Az alaphelyzet mindezek után már ismerős az ötödik kötetben: Négyföld lakóit ismét a pusztulás veszélye fenyegeti. A veszedelem elhárításának összehangolására felébred álmából egy majd ezeréves druida – aki egyébként rendjének utolsó tagja –, hogy rávegye a hajdani hősök leszármazottait, ugyan tegyenek már valamit.
 
Azok négyen persze kétkedéssel, és minden különösebb lelkesedés nélkül hallgatják az öreget. Csak hosszas rábeszélés után hajlandóak felkeresni a Hadeshorn tavát, ahol aztán maga Allanon jelenik meg a túlvilágról (róla az előző kötetekben olvashattunk), hogy pontosítsa az ellenség kilétét, s egyúttal kiossza a megjelentek feladatait. Megkeresni az elfek ismeretlen helyre távozott népét legalább akkora kihívást jelent, mint megtalálni Shannara kardját, amit már évszázadok óta nem látott senki. És ez még csak a tennivalók fele! Nem csoda, ha az érintettek egy része nem kér a megtiszteltetésből, inkább fogja magát és hazamegy.
 
Ám hiába minden igyekezetük, a baj már megtörtént. Felfigyelnek ugyanis rájuk az alakmások (ezúttal ők képviselik a gonoszt), akik képesek bárkibe beleköltözni, s miközben felélik a gazdatest életerejét, tetszésük szerint irányítják azt. Márpedig ők holtan akarják látni hőseinket, akiknek ettől kezdve nem sok választási lehetőségük van, ha életben akarnak maradni: marad a kutatás és a harc, amelyben rajtuk kívül emberek, trollok és törpék küzdenek a Föderáció katonáival és szörnyeivel - és természetesen az alakváltókkal.
 
Továbbra is Sóvágó Katalin maradt a fordító, aminek eredményeként nem csupán élvezetes fordítást kapunk, hanem a szókincsünk is gyarapodhat néhány ritkasággal (pl. nyiszorog a kordé kereke). A harmóniát csupán néhány túlórából hazaigyekvő polgár zavarta meg (372. oldal). Ez egy kissé különös egy fantasy regényben. Ezt leszámítva viszont tényleg csak dicsérni lehet a fordítást. Shannara ifjai továbbviszik örökségüket, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint élvezni kalandjaikat, s átadni magunkat a Brooks által teremtett hangulatnak.