Georges Simenon: Maigret és a Dél Keresztje
Írta: Galgóczi Tamás | 2009. 03. 29.
Tetszik nem tetszik, ennél a sorozatnál is bekövetkezett az elkerülhetetlen - miként azt megéltük már párszor az Agatha Christie életmű honi kiadásánál -, és a gazdasági szükségszerűség miatt változott a kötetek ára. Négy évig bírta a kiadó (ámultam is rajta), de most nincs mese, aki a jövőben is követni kívánja kedvenc francia felügyelőjének kalandjait, annak mélyebben kell a zsebébe nyúlnia.
Úgy vélem, aki beruházott az eddig megjelent 31 kötetre (mily szépen is mutatnak egymás mellet, no meg nem árt lecserélni a korábbi kiadások sárguló példányait sem), az csak nem mond le ezért erről a szórakozásról, elvégre a különbözetből ma már két buszjegyet sem vehet – legalábbis a fővárosban.
A történet színvonalára ezúttal sem lehet panasz, mert ugyan az életmű korai szakaszából származik (1931), egy pillanatig sem jut eszébe az olvasónak, hogy zsengeségét firtassa.
Nagyjából minden fontosabb ismérv megtalálható benne, ami kiemeli Simenont a középszerű krimiszerzők tömegéből. Minimalista módon előadott, a szereplők lényegére összpontosító, de közben a háttér hitelességére is figyelő stílusa – meglátásom szerint – megkövetel egy minimális életkort, viszont harminc felett garantált az élmény.
A történet hátterének hitelessége nem meglepő, hiszen Simenon a regény megírása előtt két évet vízen töltött, miközben bejárta Franciaország, Észak-Európa és Hollandia csatornáit, folyóit. Mindezek után nem csodálkozom, hogy ezúttal vízi mesét kapunk, amely egy csatornán játszódik.
Azon azért elsőre meglepődtem, mit keres ezen a környéken, távol a fővárostól Maigret. Aztán megnéztem a térképet, és kiderült, a regényben említett Marne-folyó (aminek partján az I. világháború idején számos csatát vívtak) Párizsnál torkollik a Szajnába. Ezek után már érthető, miért pont ő vizsgálódik a helyszínen
További okoskodás helyett inkább alávetettem magam annak a varázslatnak, amivel Simenon rendre elbűvöl. Ezúttal ráadásul még időutazásra is invitál, hiszen az a hajósélet, ami megelevenedik a lapokon, már a múlté. Kötve hiszem, hogy manapság tömegével járnak arra lóvontatású uszályok, de amikor női hullát találtak a 14-es zsilipnél, még ez volt a helyzet.
Szóval van egy ismeretlen halott, amely kizárásos alapon csak vízi úton kerülhetett ide. A kérdés csak az, miként oldja meg ezt a rejtélyt a hol bőbeszédű, hol hallgatag hajósok között bóklászó Maigret.
Segítek: nehezen. De a végére jár, miközben szokás szerint tartózkodik az ítélkezéstől, s talán egy árnyalatnyival kevesebb alkoholt iszik. Ja, és ezúttal a jóízű ebédek is elmaradnak.
A szerző életrajza