Főkép A sorozat harmadik köteténél azt hiszem, időszerű értékelni, jobban mondva pozicionálni az eddig látottakat.

A kivitelre egy rossz szavam sem lehet, hiszen a kiadótól megszokott, könyvészeti szempontból hibátlan albumokat kapunk a pénzünkért, a fotók jók, a rajzok pedig betöltik hézagpótló szerepüket, hiszen az eddig érintett témák egy része pusztán a találgatás és a képzelgés körébe tartozik.
Azokat pedig élethűen ábrázolni – nos az nem is olyan egyszerű.
 
Ami a tartalmat illeti, azt kell mondjam, gyakran volt olyan érzésem, mintha az ezoterikán éppencsak túllépett szerzők írásait olvasnám.
Akik már többet kívánnak megosztani velem, de még nem hagyták maguk mögött kétes múltjukat, és még nem rendelkeznek olyan lehengerlő tudással, hogy mindezt elfeledjem.

Bár az is lehet, hogy csupán választott témájuk helyezkedik el valahol a fikció és a tudomány határán.
Ezért aztán összegző (elvégre atlaszról van szó) munkájuk inkább ismeretterjesztő, mintsem tudományos, és a válogatás inkább szubjektív, mintsem logikusan felépített.
 
Bár ez utóbbi állításom nem egészen pontos, hiszen ugyebár Atlantisz esetében nem igazán van választási lehetőség.

Ezúttal a téma (misztikus és szent helyek) fejezetekre bontása teljesen logikus, ellenben a beválogatott helyek és épületek egy részénél nem tudtam rájönni, miféle szempont(ok) alapján jutottak be.
 
Mert az tiszta sor, hogy az öt világvallás fontosabb templomainak és szent helyeinek kivétel nélkül itt a helye az albumban. De a mai napig nem tudom, miért kapott két oldalt a kanadai Saint-Anne-de-Beaupré bazilika, miként Lough Derg is furán fest a zarándokhelyek között.

Természetesen egyik sem lóg ki a sorból, csak éppen olyan érzésem van, hogy ennél biztosan vannak ismertebb helyek is a világon, melyek ismertetése szerencsésebb lett volna.
 
Számomra sajnálatos módon a kőkorral foglalkozó fejezetben a máltai megalitikus romok, melyek idősebbek a piramisoknál és Stonehenge köveinél, még említés szintjén sem kerülnek szóba.

De ugyanígy kimaradt a még ennél is ismeretlenebb – de ettől függetlenül jelentős – Los Millares kultúra, ami egyes vélemények szerint előfutára, mintája volt az összes európai dolmennek, menhírnek és más effélének (és máig nem tudjuk, kik és hogyan építették).
 
Két szócikk miatt azonban mindent megbocsátok. Lough Derg szigetét kellemes meglepődéssel fedeztem fel a zarándokhelyek között, elvégre ennek magyar vonatkozása is van.
A kora középkor óta népszerű kegyhely melletti barlangok kénes kigőzölgései látomásokkal „ajándékozták” meg a hívőket, akik rendszerint a poklot vélték felfedezni a föld mélyén.

Itt járt 1411-ben, európai körútjának egyik állomásán nemes Tar Lőrinc (Zsigmond király bizalmi embere, akinek tapasztalatairól részletesen olvashatunk a Tar Lőrinc pokoljárása című, 1985-ben megjelent könyvben.
Nem ismerek ennél korábbi, részletesen fennmaradt magyar zarándoklat leírást.
 
A másik örömteli felfedezést az előttem korábban ismeretlen franciaországi Carnac révén tettem, ahol nagyjából ötezer évvel ezelőtt hozzávetőlegesen háromezer követ hordtak össze, többnyire szépen sorba rendezve, de találhatóak itt magányos óriások és dolmenek is.

Döbbenetes látvány a szabálytalan kőtömbök rengetege, s még döbbenetesebb belegondolni, hány generációval korábban történt mindez. Mondanom sem kell, a mai napig nem tudjuk kik, miért és hogyan hozták létre.
 
A kötet mindazonáltal visszaad valamit abból az áhítatból, amit a bemutatott épületek, helyek árasztanak magukból, s tetszik, nem tetszik, tudomásul kell vegyük, technokrata világunkban is szükségünk van valamire, ami nem mindenhatóságunkat, hanem éppen ellenkezőleg, kicsinységünket, halandóságunkat jelképezi.

Hogy ezt az érzést az isten(ek) óvó tekintetétől övezve találjuk meg, vagy hegyek, vizek mellett, netán hajdanvolt eleink talányos építményei árnyékában – tulajdonképpen mindegy.
 
Kapcsolódó írások:Brenda Rosen: Elveszett városok atlasza
Joel Levy: Atlantisz és más elveszett civilizációk atlasza