Főkép

Már előre tudtam, hogy egyszerre fogom szeretni és utálni Danny Cavanagh estjét.
Szeretem, mert kész csodát művel teljesen egyedül a színpadon: zenéjével hihetetlen bensőséges hangulatot és harmóniát teremt; és utálom, mert mindig egy tenyérnyi helyen lép fel, ahol az ember tűrőképességét feszegető körülményeket kell elviselni közben.
 
Lehet, hogy csak szőrszálhasogatásnak tűnik ez részemről, de tényleg embertelen szerintem, hogy ilyen sok érdeklődőt órákon keresztül összezárva egy levegőtlen helységben váratnak, ahol persze mindenki tolakodik, mert teljesen érthető módon látni is szeretné az előadást.
 
Aztán egy cseppet az is bosszantó, ha a sok várakozás után az ember nem azt kapja, amiért jött.
Korábban ugyanis szó sem volt arról, hogy Danny egy vendéget is hoz magával, akit egyrészt be sem mutat, másrészt akivel olyan dalokat adnak elő, amit valószínűleg csak nagyon kevesen ismernek.

Persze biztos volt, aki tudta, miről van szó, de abból, hogy többen is csak a „másik arc” néven emlegették a titokzatos vendéget, azt szűrtem le, hogy nem egyedül voltam tájékozatlan.

Azóta kinyomoztam, hogy a kedves úriembert Sean Jude-nak hívják, és hogy ezek ketten együtt is zenélgetnek, de akkor, ott ez érthetetlen volt számomra.
Persze nagyon mégsem tudtam haragudni rájuk, mert a zene tetszett, és nagyon közel állt ahhoz, amit az Anathema gitárosa szólóestjein szokott előadni, bár ő maga ekkor épphogy csak asszisztált a titokzatos gitárosnak.

A kissé kereskedelmi jelleget öltő, mégis óriási műsor, valamint újabb végtelennek ható várakozás után végre rátérhettünk a lényegre, vagyis amire mindenki várt.

Danny Cavanagh azon ritka művészek egyike, aki egyedül is képes elvinni a hátán egy egész showt, hiszen összetéveszthetetlen stílusa van. Akármilyen hangszert is szólaltasson meg, legyen az akár akusztikus gitár, elektromos zongora, vagy a saját hangja - azonnal felismerhető benne ő maga.

Ráadásul istenadta tehetség: nem csoda, hogy akár a tíz évvel ezelőtt írt dalait is elő tudja adni ma úgy és olyan lelkesedéssel, hogy mindenkinek leessen az álla, hiszen ezek a dalok mind klasszikusok, olyan emocionális töltettel, amik nem merülnek feledésbe.

Ez látszik abból, hogy milyen átéléssel játszik minden alkalommal, mintha még most is be lenne drogozva (igazi zenész nem létezik drogos múlt nélkül?), csakhogy számára ma a zene jelenti a drogot.

Ahhoz képest, hogy tavaly ugyanitt még arról beszélt, hogy milyen jól érzi magát, most talán mégsem lehet annyira felhőtlen az élete, mert a harmonikus és szinte meditatív jellegű dalai háttérbe szorultak a sokkal inkább fájdalmat sugárzó, szomorúbb balladák előnyére.

Az olyan elmaradhatatlan számok mellett, mint például a „Deep”, vagy a „Forgotten Hopes” felcsendült még a (tavaly túl depisnek minősített) „Lost Control” is.
Külön örültem továbbá az indokolatlanul hanyagolt „Electricity”-nek, ami szerintem a legszebb darabok egyike, de szokás szerint megint a hideg futkosott a hátamon a „One Last Goodbye”, az „Angelica”, a „Leave No Trace”,  vagy „Hope” hallatán is.
Akadt persze feldolgozás is, mint mindig, amelyek közül a Pink Floyd szintén óriási műve („High Hopes”) telitalálat volt.

Ha van olyan, aki minden tisztelete ellenére még nem látta ezt a művészt élőben, és kétségei vannak affelől, hogy egyedül is meggyőzően elő tudja ezeket a dalokat, azoknak elárulom, hogy igenis képes rá.

Mára legalább olyan jól megtanult énekelni, mint a fivére, zseniális zenei érzéke pedig sosem volt kérdéses, lévén az Anathemában is ő a fő dalszerző.
Emellett pedig a technika nyújtotta lehetőségeket is kihasználja, úgyhogy effektjeivel képes akár több szólamot egyszerre játszani, vagy ismételni, vagyis nincs előtte lehetetlen.


Sok szép élménnyel gazdagodtunk megint és a kellemetlenségek ellenére abszolút megérte rááldozni ezt az estét Danny műsorára.
A lányok biztos újra beleszerelmesedtek az amúgy roppant szimpatikus és közvetlen liverpooli gitárosba, mi többiek meg csak szimplán elérzékenyülhettünk a sok gyönyörű dal hatására, s élvezhettük kedvenc dalaink nem mindennapi előadását.

Nagy öröm számomra, hogy ez a kivételes tehetség ilyen gyakorisággal és ennyire tartalmas és színvonalas műsorral tisztel meg minket, s remélhetőleg legközelebb a szervezők is belátják, hogy bármennyire is jó ez a bensőséges hangulat, a produkció már kinőtte ezt az apró helységet.