Főkép

Argentin klasszikus zenét viszonylag keveset hallhatni az Atlanti-óceán innenső oldalán. A főként jazz-muzsikusként ismert Ástor Piazzolla kivételével még a bennfentesebb hangverseny-látogatók sem tudnának említeni szinte egyetlen komponistát sem, aki a dél-amerikai ország szülötte volt.

Különös kegyben részesülhetett tehát a spanyol és argentin szerzők darabjaiból összeállított koncert közönsége, mert amellett, hogy eddig ritkán vagy soha nem hallott művekkel ismerkedhetett meg, a karmester a leghitelesebb forrásból meríthetett tudást a felhangzó kompozíciók interpretálásához, lévén maga is Argentínából indult el a világhír felé.
 
José Cura, a neves tenor, aki eredetileg karmesteri képzésben részesült, nemcsak megtisztelt minket e rendkívüli ajándékkal, maga is megtiszteltetésnek érezte, hogy bemutathatja nekünk hazája zenéjét, s tette mindezt azzal a megnyerő teatralitással és rendkívüli, gyakran egészen visszafogott temperamentumossággal, amely valamiképp a legtöbbünk szemében az argentin kultúrával azonosított tangó furcsa, kimérten erotikus lépéseit is jellemzi.
 
Már a spanyol-blokkban élmény volt nézni, ahogy Cura teljes testével, nem egyszer mégis megfogott, árnyalatnyi mozdulatokkal dirigálja a zenekart.
Legfeljebb az rontott az összképen, hogy noha a koncertet élőben rögzítették, két késő ajtónyitogatással zavarta meg az előadást, és másodszorra már José Curának is feltűnt a zavaró udvariatlanság, amire összevont szemöldökkel reagált.
 
Így valószínűleg a felvétel sem sikerült tökéletesre, már csak a három darab legszebb pillanataiban, a csodálatosan előadott, lassabb pianókban rendre felhangzó, rengeteg köhintés miatt sem. Ám mindez nem sokat vont le a művek megszólaltatásának az értékeiből.

A zenekar tökéletesen követte a karmester minden intését, értelmezte minden intencióját. És míg Bizet Carmenje könnyedségében és mindenféle média általi agyonjátszottságában is ellenállhatatlanul gyönyörű, Ravel Spanyol rapszódiája valamivel mélyebb szinten hatott a maga modernül elvont impresszionizmusával.
 
Az igazi csemegének azonban a hangverseny második, argentin szakasza ígérkezett és bizonyult.
Rögtön Buchardo Argentin képek című műve szembesített minket az óceánon túli muzsika abszolút másságával. A hangszerelés, a melódiák, minden megoldás inkább emlékeztetett az USA-beli „új zene”, mindenekelőtt Aaron Copland stílusának sajátosságaira, mint bármiféle európai klasszikus örökségre.
Mintegy ennek bizonyításaként a mű végén a közönség nem ismerte fel, hogy tapsolnia kell, jóllehet a lezárás egyértelmű volt.
 
A koncert igazi csodája mégis Piazzolla Tangazójának indítása volt. Az elsőként a mélyvonósokon megszólaltatott, komoran érzelmes tangó-témát előbb a brácsák és második hegedűk vették át, majd az első hegedűk belépésével barokkos ellenpontban olvadt szét.

A zene egy pillanatra elfeledtetett minden mást, ami rajta kívül a világon létezik, egy más dimenzióba repített. Igaz a variációkban aztán konvencionálisabb formákban reinkarnálódott a tangó lényege, a befejezés pedig kifejezetten humorosnak hatott, de talán így igazán teljes a kép.
 
Utolsóként Piazzolla első mesterének, Ginasterának egy darabja, az európai fülnek teljességgel szokatlan ritmusképletekkel és -eltolásokkal teli Estancia szvit csendült fel, melynek sodró lendületű, vidám lezárását a ráadásban a zenekar José Cura nélkül játszotta el, ami nem csupán a zenészek felkészültségének, hanem a betanítás alaposságának bizonyítéka is.
 
Ezen az estén egy rendkívül sokrétű és tehetséges muzsikus nagyszerű társakkal nem mindennapi élményben részesítette a megjelenteket. S remélem nem utoljára.
 
Előadók:
Óbudai Danubia Zenekar
José Cura – karmester
 
A hangversenyen elhangzott művek:
Nyikolaj Rimszkij-Korszakov: Spanyol capriccio, op.34
Georges Bizet: Carmen-szvit No. 1
Maurice Ravel: Spanyol rapszódia
Carlos López Buchardo: Argentin képek
Ástor Piazzolla: Tangazo – Variations on Buenos Aires
Alberto Ginastera: Estancia – balett szvit