FőképElső rész: Mennyit ér a szerelem?

1

Az ember a születése pillanatában kezd el haldokolni. A legtöbben egész életükben visszautasítják a Halál kitartó udvarlását, míg végül egyszer súlyos betegen arra eszmélnek, hogy ott ül az ágyuk szélén.
Mitchell Rafferty pontosan meg tudta nevezni a percet, amelyben ráeszmélt a halál elkerülhetetlenségére. Május 14-én, hétfőn, délelőtt 11 óra 43 perckor történt – három héttel a huszonnyolcadik születésnapja előtt.
Addig szinte soha nem gondolt arra, hogy meg fog halni. Született optimistaként, akit elbűvölt a természet szépsége és lenyűgözött az emberiség, sem oka, sem hangulata nem volt soha azon tűnődni, mikor és hogyan bizonyosodik majd be a halandósága.
Amikor a hívás érkezett, éppen térdelt.
Harminc láda vörös és lila nebáncsvirág várta még, hogy elültesse őket. A virágoknak nem volt illatuk, de ő élvezte a termékeny föld szagát is. Ügyfelei, vagyis a lakók a telt színeket kedvelték. Fehér vagy pasztellszínű virágokat nem tűrtek volna. Mitch meg is értette őket. Szegényen nőttek fel, és kemény munkával, nagy kockázatokat vállalva harcolták ki a jólétet. Mozgalmas életük volt, és ezt a hevességet tükrözték a virágok színei.
Ezen a látszólag hétköznapi, de valójában sorsdöntő délelőttön az izzó vajgolyónak tűnő kaliforniai nap zsíros fénybe borította az eget. A rekkenőnek nem mondható, de azért meglehetős meleg alaposan megizzasztotta Ignatius Barnest. Arca csillogott, álláról csöpögött a víz. A Mitchtől három méterre, ugyanabban az ágyásban munkálkodó Iggy úgy nézett ki, mintha megfőtt volna. Májustól júniusig a bőre nem melaninkiválasztással, hanem intenzív vörösödéssel reagált a napra. Az év egyhatodában, mielőtt végre lebarnult volna, olyan volt, mintha folyamatosan zavarban lenne.
Iggy tökéletesen nélkülözte a harmóniát és szimmetriát a kertépítésből, azt például nem lehetett rábízni, hogy metssze meg a rózsákat. Viszont keményen dolgozott, és jó, sőt egyenesen felüdítő társaság volt.
– Hallottad, mi történt Ralph Gandhival? – kérdezte.
– Ki az a Ralph Gandhi?
– Mickey tesója.
– Mickey Gandhi? Őt sem ismerem.
– Tuti, hogy ismered! – erősködött Iggy. – Tudod, az a Mickey, aki néha lejön a Vadviharba!
A Vadvihar egy szörfös kocsma volt.
– Évek óta nem jártam ott – mondta Mitch.
– Évek óta? Ez komoly?
– Teljesen.
– Én azt hittem, te is beesel néha.
– Marhára hiányozhattam…
– Jó, hát asztalt nem neveztek el rólad, az igaz. Tényleg, miért nem jársz le, találtál jobb helyet?
– Emlékszel még, hogy három éve ott voltál az esküvőmön? – kérdezett vissza Mitch.
– Persze, hogy emlékszem. A tengeri herkentyű finom volt, a zenekar meg gáz.
– Nem is volt gáz!
– Ember, csörgődob volt náluk!
– Le voltunk égve. Különben is, örülj, hogy nem harmonikán játszottak!
– Azon egyáltalán nem is tudtak volna.
Mitch lyukat ásott a laza talajba.
– Az ujjaikon sem voltak csengettyűk.
– Tutira eszkimó génjeim vannak! – panaszkodott Iggy, alkarjával megtörölve a homlokát. – Már tíz fokban is izzadok!
– Szóval – tért vissza a tárgyra Mitch –, nincs kocsmázás. Házasélet van.
– De miért ne lehetne házasélet és a Vadvihar?
– Egyszerűen azért, mert jobban szeretek otthon lenni, mint bárhol máshol.
– Hú, főnök, azért ez szomorú – mondta Iggy.
– Egyáltalán nem. Sőt, nincs is ennél jobb.
– A ketrecbe zárt oroszlán nem három, hanem tíz év múlva sem felejti el, milyen volt szabadnak lenni!
– Honnan tudod? – kérdezte Mitch, lila nebáncsvirágokat ültetve. – Beszéltél egy oroszlánnal is?
– Nem kell nekem beszélni velük, én magam vagyok az oroszlán!
– Nem, Iggy, te egy béna szörfös vagy.
– És büszke vagyok rá! Figyelj, nagyon örülök, hogy rátaláltál Hollyra. Szuper csaj. Nekem viszont megmaradt a szabadságom!
– De tök jó neked. És mire mész vele?
– Mivel?
– A szabadsággal. Mihez kezdesz vele?
– Amihez akarok.
– Jó, például?
– Bármihez. Mondjuk, ha kolbászos pizzát akarok vacsorázni, nem kell valaki mást megkérdeznem, hogy ő mit akar.
– Fergeteges.
– Senki sem szekál, ha néha leugrom a Vadviharba pár sörre.
– Holly sem szekál engem.
– Ha kedvem tartja, minden nap szétiszom magam, és senki nem hívogat, hogy mikor megyek már haza.
Mitch a Szabadnak született-et kezdte fütyülni.
– Bármikor felvihetek egy bigét, és szabad a tánc!
– Ja, és csak úgy tolonganak az ajtód előtt, mi?
– A nők mostanában nem tökölnek, főnök. Meglátnak valamit, ami kell nekik, és már viszik is.
– Iggy, amikor te legutoljára keféltél, John Kerry még azt hitte, hogy elnök lesz – mondta Mitch.
– Nem volt az olyan régen!
– Szóval, mi történt Ralph-fal?
– Milyen Ralph-fal?
– Hát Mickey Gandhi tesójával.
– Ja, igen. Képzeld, leharapta az orrát egy iguána.
– Az durva.
– Fasza, háromméteres hullámok csapkodtak, úgyhogy Ralph egy pár sráccal kiment egy kis éjszakai mókára az Ékhez.
Az Ék híres szörfözőhely volt Newport Beach mellett, a Balboa-félsziget végén.
– Telepakoltak pár hűtőládát szendóval meg sörrel – folytatta Iggy –, és az egyik gyerek elhozta Minget.
– Minget?
– Az iguánát.
– Szóval háziállat volt?
– Az, és eddig mindig rendesen viselkedett.
– Azt hinné az ember, hogy egy iguána általában harapós.
– Nem, tök kedvesek. A probléma az volt, hogy valami barom, még csak nem is szörfös, hanem valami nyálas kis pöcs, beadott Mingnek egy negyed spurit egy szelet szalámival.
– Egy bespeedezett hüllő? – tűnődött el Mitch. – Nem hangzik túl jól.
– És a bespurizott Ming egészen másféle állat volt, mint a józan életű Ming – tette hozzá Iggy.
Mitch letette a kislapátját, és leült a sarkára.
– Szóval, Ralph Gandhinak nincsen orra?
– Ming nem ette meg. Csak leharapta és kiköpte.
– Biztos nem szereti az indiai kaját.
– Volt egy nagy hűtőládájuk, tele sörrel meg jeges vízzel. Belerakták az orrot, és húztak vele a kórházba.
– Ralphot is vitték?
– Hát hogyne vitték volna? Az ő orra volt!
– Jó – mondta Mitch –, de most szörfösökről beszélünk.
– Azt mondták, tiszta kék volt, mire kifogták a jeges vízből, aztán egy plasztikai sebész visszavarrta, és most már nem kék.
– És Minggel mi lett?
– Totál szétesett. Egy napig teljesen ki volt ütve. De most már újra a régi.
– Jó hallani. Nehéz lett volna olyan klinikát találni, ahova beengedik elvonóra.
Mitch felkelt, összeszedett három üres műanyag ládát, és vissza is vitte őket a kibővített platójú kisteherautóhoz. A kocsi egy indiai fügefa árnyékában parkolt. Bár a környéket csak öt éve építették be, a fa gyökerei már felpúpozták a járdát. Végül majd elzárják a kerti vízelvezetőket, és elárasztják a csatornát. Az, hogy a tervező megspórolta a száz dollárt, amibe a gyökerek körülkerítése került volna, több tízezres kiadást fog eredményezni a vízvezeték-szerelők, kert- és útépítők munkájára. Amikor Mitch indiai fügét ültetett, mindig körülkerítette a gyökereit. Semmi szüksége nem volt plusz fáradozásra. Így is elég munkát adott neki a zölden burjánzó Természet.
Az utca csöndes volt, alig jártak rajta. Kis szellő sem rezgette a faleveleket. Egy sarokkal arrébb, az utca túloldalán egy férfi közeledett a kutyájával. A kutya, egy retriever, nem annyira sétával, mint inkább a fajtájabeliek által hagyott üzenetek szagolgatásával töltötte az időt. A mélységes csendben Mitch szinte elhitte, hogy a távolból is hallja az állat lihegését.
Aranyból volt a nap, a kutya szőre, a levegő, még a mély pázsit fölé hajló házak is.
Mitch Raffertynek nem futotta arra, hogy ezen a környéken lakjon, de már azzal is megelégedett, hogy itt dolgozhat. Attól, hogy valaki szereti a művészetet, még nem akar egy múzeumban élni.
A pázsit szélén észrevett egy sérült locsolófejet. Elővette a szerszámait a teherautóról, és letérdelt a fűre, kis időre elszakadva a nebáncsvirágoktól.
Ekkor megszólalt a mobilja. Leszedte az övéről, és kinyitotta. Az időt látta a kijelzőn – 11: 43 –, de a hívó számát nem. Azért felvette.
– Big Green – mondta. Ezt a nevet kilenc éve adta a kétszemélyes cégnek, de már elfelejtette, miért.
– Mitch, szeretlek! – Holly volt az.
– Szia, cica!
– Akármi lesz is, szeretlek!
Aztán fájdalmasan felkiáltott. Csörömpölés hallatszott, mintha dulakodna valakivel. Mitch rémülten felpattant.
– Holly?
Egy férfi hangját hallotta, egy férfiét, aki elvette Hollytól a telefont. Nem értette, mit mond, mert a háttérből jövő zajra koncentrált.
Holly sikoltozott. Soha nem hallott még ilyen hangot tőle, ilyen félelemmel telit.
– Rohadék… – mondta, de félbeszakította egy éles csattanás, mintha megpofozták volna. Megint az idegen szólt bele a telefonba.
– Hall engem, Rafferty?
– Holly! Hol van Holly?
– Ne legyen ostoba! – most nem Mitchhez beszélt. – Maradjon a földön!
Egy másik férfi is mondott valamit a háttérben, de nem lehetett érteni, hogy mit.
– Ha fölkel, csapd le! – utasította az, akinél a telefon volt. – Kellenek még a fogaid, édes?
Két férfi volt vele. És az egyik megütötte. Megütötte.
Mitch képtelen volt felfogni, mi történik. Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Még a bespeedezett iguána is valóságosabbnak tűnt ennél.
A ház mellett Iggy izzadva, vörösen és kitartóan, mint mindig, nebáncsvirágokat ültetett.
– Azért mondom. Tudsz te rendesen is viselkedni!
Mitch nem kapott levegőt. Hatalmas súly nehezedett a mellére. Beszélni próbált, de egy szót sem tudott kinyögni. Hiába tűzött rá a nap, úgy érezte, mintha elevenen eltemették volna.
– Nálunk van a felesége – mondta az ismeretlen.
– De miért? – hallotta Mitch valahonnan a saját hangját.
– Na mit gondol, barom?
Mitch semmire nem tudott gondolni. Nem is akart. Semmilyen választ nem akart hallani, mert minden lehetséges felelet maga lett volna az iszonyat.
– Virágokat ültetek.
– Mi baja van, Rafferty?
– Ezt csinálom minden nap. Virágokat ültetek, és locsolókat javítok.
– Maga megbuggyant, vagy mi van?
– Én csak egy kertész vagyok.
– Mi meg elhoztuk a feleségét. Kétmillió kápéért visszakapja.
Mitch tudta, hogy ez nem vicc. Ha az volna, Hollynak is benne kellene lennie, és ő sosem űzött volna ilyen tréfát vele.
– Ezt elszúrták.
– Mondom, kétmillió.
– Ember, figyel maga rám? Kertész vagyok!
– Tudjuk.
– Kábé tizenegyezer van a bankszámlámon.
– Azt is tudjuk.
Mitch képtelen volt feldühödni, minden helyet elfoglalt benne az értetlenség és a rettegés. Kényszert érzett arra, hogy tisztázza a helyzetet, inkább saját maga, mint az ismeretlen előtt.
– Egy kis, kétszemélyes céget vezetek.
– Szerda éjfélig van ideje. Az hatvan óra. A részletekről később.
Mitchről dőlt a veríték.
– Maga megveszett! Honnan szerezzek én kétmilliót?
– Ki fogja találni.
Kemény, kérlelhetetlen volt a hívó hangja. A filmekben a Halál beszélhet így.
– De ez lehetetlen!
– Sikoltson még egyet?
– Ne, ne!
– Szereti őt?
– Igen.
– Igazán szereti?
– Ő a mindenem.
Különös módon egyszerre izzadt és fázott.
– Hát, ha ő a mindene – mondta az ismeretlen –, akkor meg fogja találni a megoldást.
– De ha nincsen!
– Ha szól a zsaruknak, egyenként levágjuk az ujjait, és kiégetjük a helyüket. Aztán kivágjuk a nyelvét. Aztán a szemét. Aztán itt hagyjuk egyedül, dögöljön meg olyan gyorsan vagy lassan, ahogy akar. – Minden indulat nélkül, olyan tárgyilagos hangon beszélt, mintha nem is fenyegetőzne, csak ismertetné a programot.
Mitchell Rafferty még soha életében nem találkozott ilyen emberrel. Mintha a galaxis túlsó végéről érkezett látogatóval beszélt volna. Azaz, beszélni nem tudott, mert úgy érezte, most nagyon könnyen mondhat olyasmit, amivel biztosítja, hogy Holly, inkább előbb, mint utóbb, meghal.
– Csak hogy biztos legyen benne, hogy komolyan beszélek… – mondta az emberrabló, és elhallgatott.
– Igen? – kérdezte Mitch.
– Látja az embert az utca túloldalán?
Mitch megfordult, és meglátta a kutyás embert. Már fél háztömbbel közelebb ért.
Porcelánként ragyogott a napfény. Dörrenés zúzta szilánkokra a csendet, és a kutyát sétáltató férfi átlőtt fejjel esett össze.
– Szerda éjfél – szólt bele újra az ismeretlen a telefonba. – És ez rohadtul komoly.

A Kiadó engedélyével.

Életrajz