Dean R. Koontz: Váltságdíj
Írta: Galgóczi Tamás | 2009. 02. 26.
Úgy tűnik szerencsém van, hiszen az utoljára szerkesztőségünkbe került Koontz könyv (A szerzetes) finoman fogalmazva sem aratott osztatlan sikert, és ennek köszönhetően nem volt nagy tolongás a következő regényre.
Mivel azonban az eddigi tapasztalataim szerint, a szerző minden második írása jó, egy pillanatig sem haboztam – s igazam lett.
Ugyanis a Váltságdíj sokkal inkább thriller, mintsem holmi miszticizmussal nyakonlöttyintett szösszenet, aminek bizarr labirintusából sem Koontz, sem az olvasó nem szabadul egykönnyen.
Hála az égnek, ezúttal szó sincs természetfeletti képességekről, sötétben osonó gonoszról, elborult elméjű sorozatgyilkosról – egyszerű mezei borzongatást kapunk, ami talán éppen ezért tűnik eredetinek és frissnek az utóbbi évek termése között.
Természetesen nem hiányzik a történetből az elementáris érzelem, csak düh és más negatívum helyett a szeretet kerül a középpontba, jelesül az firtatódik, mire képes, vagy nem képes férjemuram, akinek valóban felesége testesíti meg az élet értelmét.
Szükség estén hajlandó-e lopni, csalni, hazudni, kíméletlenül fellépni másokkal szemben, elmegy-e a végső határig, és elveszi-e mások életét? Miféle lelki nyomásra van szükség megszokott életvitelének megtagadására?
Nos, ezt a gondolatmenetet járja körül Dean Ray Koontz, s számomra is meglepő módon újszerűen tálalja az egészet. Bár lélekben előre felkészültem, mégis rendre meglepődtem a menet közben előforduló váratlan fordulatokon (na jó, a befejezésen azért nem).
Ráadásul a szöveg sajtóhibák helyett irodalmi beütésekkel tarkított, példa erre az alábbi bekezdés.
„Ezen a látszólag hétköznapi, de valójában sorsdöntő délelőttön az izzó vajgolyónak tűnő kaliforniai nap zsíros fénybe borította az eget. A rekkenőnek nem mondható, de azért meglehetős meleg alaposan megizzasztotta Ignatius Barnest. Arca csillogott, álláról csöpögött a víz. A Mitchtől három méterre, ugyanabban az ágyásban munkálkodó Iggy úgy nézett ki, mintha megfőtt volna. Májustól júniusig a bőre nem melaninkiválasztással, hanem intenzív vörösödéssel reagált a napra. Az év egyhatodában, mielőtt végre lebarnult volna, olyan volt, mintha folyamatosan zavarban lenne.”
Tudom, elfogult vagyok, de számomra a fenti részlet megtestesíti mindazt, amit Koontz stílusában szeretek: már-már költői leírások keverednek rövid mondatokkal, no meg a szereplők frappáns jellemzésével.
Sajnálatos módon nem minden könyve ilyen - de ez szerencsére igen.
Életrajz
Részlet a regényből
Mivel azonban az eddigi tapasztalataim szerint, a szerző minden második írása jó, egy pillanatig sem haboztam – s igazam lett.
Ugyanis a Váltságdíj sokkal inkább thriller, mintsem holmi miszticizmussal nyakonlöttyintett szösszenet, aminek bizarr labirintusából sem Koontz, sem az olvasó nem szabadul egykönnyen.
Hála az égnek, ezúttal szó sincs természetfeletti képességekről, sötétben osonó gonoszról, elborult elméjű sorozatgyilkosról – egyszerű mezei borzongatást kapunk, ami talán éppen ezért tűnik eredetinek és frissnek az utóbbi évek termése között.
Természetesen nem hiányzik a történetből az elementáris érzelem, csak düh és más negatívum helyett a szeretet kerül a középpontba, jelesül az firtatódik, mire képes, vagy nem képes férjemuram, akinek valóban felesége testesíti meg az élet értelmét.
Szükség estén hajlandó-e lopni, csalni, hazudni, kíméletlenül fellépni másokkal szemben, elmegy-e a végső határig, és elveszi-e mások életét? Miféle lelki nyomásra van szükség megszokott életvitelének megtagadására?
Nos, ezt a gondolatmenetet járja körül Dean Ray Koontz, s számomra is meglepő módon újszerűen tálalja az egészet. Bár lélekben előre felkészültem, mégis rendre meglepődtem a menet közben előforduló váratlan fordulatokon (na jó, a befejezésen azért nem).
Ráadásul a szöveg sajtóhibák helyett irodalmi beütésekkel tarkított, példa erre az alábbi bekezdés.
„Ezen a látszólag hétköznapi, de valójában sorsdöntő délelőttön az izzó vajgolyónak tűnő kaliforniai nap zsíros fénybe borította az eget. A rekkenőnek nem mondható, de azért meglehetős meleg alaposan megizzasztotta Ignatius Barnest. Arca csillogott, álláról csöpögött a víz. A Mitchtől három méterre, ugyanabban az ágyásban munkálkodó Iggy úgy nézett ki, mintha megfőtt volna. Májustól júniusig a bőre nem melaninkiválasztással, hanem intenzív vörösödéssel reagált a napra. Az év egyhatodában, mielőtt végre lebarnult volna, olyan volt, mintha folyamatosan zavarban lenne.”
Tudom, elfogult vagyok, de számomra a fenti részlet megtestesíti mindazt, amit Koontz stílusában szeretek: már-már költői leírások keverednek rövid mondatokkal, no meg a szereplők frappáns jellemzésével.
Sajnálatos módon nem minden könyve ilyen - de ez szerencsére igen.
Életrajz
Részlet a regényből