Főkép Amikor első ízben vettem kézbe ezt a lexikonszerűséget, arra gondoltam, ajánló helyett bőven elegendő lesz, ha bemásolom a kötetben szereplő rendezők névsorát.
Tervemről felsőbb hatalmak hamar lebeszéltek, amit azért sem bánok, mert a weben sehol sem találtam meg a teljes listát.
 
Következő ötletem az volt, hogy kritikusra hangolt nagyítóval nézem át a szöveget, s az óhatatlanul benne lévő hibákat gyűjtöm csokorba.

Mert például milyen dolog az, hogy az egyik kedvenc némafilmem (Erich von Stroheim 1924-es remeke) nem a jól ismert magyar címen (A gyilkos arany), hanem szószerinti fordítással szerepel (Kapzsiság).

Vagy miért nem szerepel a rendezők között Abel Gance? Hol van egy jelmagyarázat, amiből kiderül, mit jelentenek a csillagok és a félkövér kiemelések bizonyos rendezők bizonyos filmjeinél?
 
De rájöttem, ennek a megközelítésnek sincs sok értelme, mivel a kötetben szereplő filmek felét vagy még többet az átlagember sosem fogja látni. A tévécsatornák ezeket nem vetítik, a hazai DVD kiadás pedig valószínűtlen.

Azt meg ugye senki sem gondolja komolyan, hogy az egész világról fog filmeket rendelni az elszánt filmkedvelő – változatos régiókódokat és nyelveket kockáztatva. Az illegális letöltés lehetősége pedig eszembe sem jut.
 
Mondjon bárki bármit, azért a királyi tévének igenis voltak érdemei az egyetemes filmkultúra népszerűsítésében. Sajna mindez már a múlté.

Lassan felnő egy nemzedék, aki nem látta a némafilm klasszikusait, legyen szó világhíres nevettetőkről, mint Buster Keaton és Charlie Chaplin, vagy az olyan újítókról, mint Fritz Lang, Erich von Stroheim és Carl Theodor Dreyer.

De említhetem Robert Flaherty dokumentumfilmjét (Nanuk, az eszkimó) – azt se mostanában vetítették.
S akkor még nem szóltam a fekete-fehér westernekről, a korai sci-fikről, az olasz realizmusról, a francia újhullámról - és bizony nem itt van a lista vége.
 
Persze felmerülhet a kérdés, miért jó, ha valaki ismeri a hetedik művészet korai alkotásait?
Válasz helyett azonmód visszakérdezek: miért nem elégszünk meg a kortárs magyar irodalom jeleseinek ismeretével? Miért kell régelporladt költők és írók műveit tanulmányozni az iskolában?

Nos ugyanazon ok miatt MUSZÁJ vagy erősen AJÁNLOTT a hajdanvolt filmrendezők fontosabb alkotásait látni.
Komolyan gondolom, hogy ezen ismeretek birtokában másként nézi az ember a mozikban vetített filmeket, s nem fogja érdemein felül méltatni a napjaink középszerű szösszeneteit, mivel tudja, ezeket sokkal jobban is el lehet készíteni.
 
A legideálisabb az lenne, ha a Filmúzeum vagy a TCM mintájára lenne egy csatorna, amelyik főállásban válogatna a világ (és nem csak az európai vagy az amerikai) gyöngyszemeiből (és csak a 20 évnél régebbi alkotások lennének műsoron).
 
Elvégre, ha a jelen válogatásban szereplő rendezőktől csak egy-egy filmet szeretnénk megnézni naponta, az is majd másfél évig tartana. S nem tudom, ki hogy van vele, de bizonyos filmeket egyszerűen muszáj évente újranézi.
 
A kötet a fentiek ellenére azért hasznos kiadvány, mert egyfajta vörös könyvként felsorolja azokat a rendezőket, akik ilyen-olyan okokból kifolyólag maradandót alkottak. Egyfajta kalauzként irányt mutat számunkra, merre induljunk el, ha új mozis élményekre vágyunk.

Külön dicséretet érdemelnek a szerzők a globális szemléletért, hiszen nem csak az angolszász hírességek sorjáznak a lapokon, hanem a kevésbé szem előtt lévő nemzetek is delegáltak a teles listára. Igen, magyarok is szerepelnek a kötetben.
 
S nem utolsó sorban helyet kaptak a fiatalok, a jövő ígéretei, akik vélhetően továbbviszik a film, mint művészet eszméjét, hogy ne csak a nagy stúdiókban készült vizuális rágógumiszerű mozgóképeket lássunk a mozikban, hanem izgalmasan elgondolkodtató, újszerű filmnyelven megfogalmazott alkotásokat, melyekre évtizedek múltán is hivatkozunk majd.
 
Addig is ki-ki forgassa haszonnal ezt a terjedelmes könyvet, amelyben 501 filmrendező és ennél jóval több film szerepel.