Főkép

Úgy tűnik, a zimankós február nem igazán kedvez a sötét zenéknek, hiába „az évszaknak megfelelően” borongós a hangulat; a máskor külön-külön is teltházak előtt játszó 69 Eyes és a Tiamat közös koncertjére ugyanis meglepően kevesen voltak kíváncsiak.
 
Pedig már a meghirdetett három helyett egyedüliként fellépő előzenekarért érdemes lett volna nagyobb számban eljönni a Petőfi Csarnokba.
A portugál Ava Inferi gitárosa és mozgatója ugyanis nem más, mint a Csihár Attila révén magyar vonatkozásban szintén fontos, norvég Mayhem egyik alapító tagja, az abban a formációban Blasphemerként ismertté vált Rune Eriksen.
 
Ezért aztán nem is csoda, hogy az alig százfős közönség láttán még kissé visszafogottabban megszólaló első szám után a doom és gótikus elemeket az extrém és progresszív metal stílusjegyeivel elegyítő zene szép lassan megnyerte az addig esetleg vonakodókat is.

Carmen Susana Simoes alapjaiban némileg operai modorú hangja sokszor a Within Temptation korai korszakának énekstílusára emlékeztetett, ahogy a finoman, de erőteljesen ritmizált, dallamos dobszólammal kísért dalok egy része is.
 
Azonban a metal undergroundjának kísérleteit kivéve nem megszokott megoldások miatt mégis minden számban akadt valami sajátlagos, valami csak erre a furcsa zenei és etnikai kombinációra jellemző pillanat.
Hiszen nem lehet letagadni sem a portugál, sem a black metalos gyökereket, így ami a színpadról lejött, végleg meggyőzött, hogy lemezen is érdemes lenne meghallgatnom a csapatot.
 
Az est fénypontjának, legalábbis ami a rajongók számát illeti, egyértelműen a 69 Eyes bizonyult.
Ez némileg érthető is, hiszen a finn csapat még kellően fiatal és vonzó a tini és huszonéves lányok számára (valódi goth-szerkós, indákkal kifestett szemű ifjú hölgyet ugyan csak kettőt láttam, a színpad előtt tombolók több mint felét ennek ellenére minden kétséget kizáróan a fiúkra gerjedő gyengédebb nem tette ki), ugyanakkor tekintélyes diszkográfia és nagynevű kiadó áll mögöttük, ami önmagában elegendő garancia lehet a sikerre.
 
Ám sikerük oka mégsem ez. Az, hogy szerzeményeikben lényegében ellenállhatatlanul keverik a hagyományos – majd a glam rockban és metalban újjáéledt – rock and roll  egyszerűségében rejlő elemi erőt az Andrew Eldritchével, Jim Morrisonéval és Ville Valo-éval egyaránt rokon, mély tónusú, vad, már-már (nem egyszer kimondottan) perverz szerelmet sugalló énekkel, véleményem szerint összehasonlíthatatlanul többet nyom a latba.
 
Jussi 69 dobolása pedig külön színházi előadás. A koncert nagyobb részét félmeztelenül (kidolgozott, ám cseppet sem túlgyúrt és felfújt izomzatát a lányok legnagyobb gyönyörűségére közszemlére téve) végigdoboló, punk frizurás alak teatralitásban egyszerűen verhetetlen.

És hiába látom újra meg újra ugyanazokat a mozdulatokat és trükköket tőle (például azt, ahogy elkapja a magasba felcsapódó, majd lehulló dobverőt), nem lehet betelni a látvánnyal, ami önmagában is elszórakoztathatott volna akár a teljes műsor alatt.
 
Mikorra elérkezett a Tiamat fellépésének ideje, némileg megfogyatkozott a közönség, pedig az atmoszferikus és progresszív/pszichedelikus gótikus rockzene nagyjait még ma, ennyire „öregen” is érdemes megnézni élőben.
 
Jóllehet a színpadképet uraló fordított kereszt sokakat kissé meglepett, a Tiamat zenéje még ma is kemény és karakteres, igaz a torzítatlan gitárrészek első hallásra inkább a modern (indie és alternatív) rockbandák eszköztárába illenének, mégis tökéletesen illeszkednek a nemrégiben a Nuclear Blasthoz átigazolt svéd zenekar hangulatvilágába.
 
Különös keretet adott tehát a koncertnek az egykor legnagyobb nevű csapat műsora, mely lágyabb és kevésbé hivalkodó elvontsággal fejezte ki ugyanazt a misztikumot, amit az Ava Inferi gyakorta éjfeketén absztrakt gótikus zenéje.
E kettő között pedig a mennyei-pokoli köntösbe öltöztetett földi örömökről szólt minden hang, minden mozdulat.