FőképAz élet nem veszélytelen: kisebb-nagyobb csapdák vesznek körül minket. Észnél kell lennünk, hogy kikerüljük ezeket; ha nem tartjuk nyitva a szemünket, nagyon könnyen belezuhanhatunk egy-egy magánéleti, szakmai, politikai, bármilyen csapdába, aztán várhatunk a jó tündérre, vagy a kardfogú tigrisre - most hirtelen az I.E. 10.000-re gondolok, ami egyébként nagyon kellemes kis film, mondjuk vasárnap délutánra, amikor az ember ebéd után van, és még nem fogta fel egészen, hogy másnap hétfő lesz, már megint; amikor csak úgy csinálna valamit, de mit, oké, nézzünk meg egy filmet, mondjuk egy ilyen pszeudo-ősemberes izét; ilyesmire tényleg jó ez a film, bár ha valamelyik tévén esetleg éppen ismétlik {ezredszer} a Piedónét, akkor inkább az.
Ezt a havas tájas-sivatagos-ősemberes-misztikus-Atlantiszos hangulatot sokan, sok műfajban, sokféleképpen próbálták már megfogni, keveseknek sikerült.

Vasárnapok... Hétfők, keddek, egymást követik ők is, meg a többiek is, és az embernek egyszer eszébe jut, hogy hé, mi értelme van ennek az egésznek, mi marad utánam, ha már nem leszek, mondjuk egy nyom, vagy valami; meg egyáltalán: gazdasági helyzet, válság van (már megint), és ezt se engedhetem meg magamnak, meg azt se; ennyi erővel akár bányalónak is születhettem volna, akkor se lenne sokkal rosszabb.

Aztán, amikor az embernek már tényleg olyan érzése támad, hogy egy olyan világban él, ahol minden nyirkos-párás-ragacsos-undorító-unalmas-sötét, időnként felvillan egy fény, valami pengeszerű dolog, ami éppen olyan lazán és kecsesen vágja szét a mindennapok burkát (amiben sokszor úgy vergődünk, mint a Gyűrűk Ura film nem is tudom hányadik részében Szarumán uruk-hai orkjai abban a föld alól előkotort, sáros-nyálkás izében), olyan elegánsan, mint a teleshopos, lézerrel élezett kések a Halloween-tököt, vagy a fagyott paradicsomot.
 
Villanások.

Léteznek embertől független villanások is. Talán. Esetleg. Hogy valóban léteznek-e, azt mindenki döntse el: van erre egy jó eszközünk, „hit”-nek neveztük el.
Az embertől függő villanások viszont biztosan léteznek. Ilyen egy könyv, egy zene, egy film - az AC/DC Black Ice-a, és a már említett I. E. 10. 000 semmiképpen sem tartozik ezek közé, de mondjuk a Tűzvirágok (Takeshi) című film, meg mondjuk nagyjából minden, amit Alice Coltrane hozott össze, már egészen biztosan igen.

(Persze, nem csak a Nagy Kreatívok alkotásai lehetnek villanások, hanem a hétköznapi, emberi megnyilvánulások is: a közértben a pénztáros nő mosolya, a postás lelkiismeretessége, a buszsofőr vagy a rendőr udvariassága, stb.
Sajnos, a BKV-ellenőröktől, és általában véve: az ellenőröktől, meg persze a médiás hírhiénáktól ilyesmit nem is remélhetünk, a politikusok pedig megválasztásuk után kb. 2 másodperc alatt, mint kígyó a bőrét, levedlették magukról az emberi megnyilvánulásra való képességet és hajlamot.)

Villanások.

És: csapdák.

Egy ilyen ismertető (kritika, bármi) megírása is tartogat néhány csapdát. Például most leírjam a méltatni kívánt művész (még mindig utálom ezt a szót; legyen inkább: Teremtő Ember) életrajzát, vagy ne?

Ennek a műfajnak is biztosan vannak szabályai, és már a kisiskolában megtanultuk, hogy: bevezetés-tárgyalás-befejezés, de ha mindenki mindig a Szabály Streeten mozogna, ha mindenki, mindig ugyanazon a vonalon haladna, nem sokat láthatnánk a világból, se gyakorlatilag, se átvitt értelemben véve: ugyanarról az útról nézve mindig, mindenki elé ugyanaz a látvány tárulna, mindig ugyanaz lenne a perspektíva.
Ilyen esetben szó sem lehet szabadságról; ez már nem rock and roll, se jazz, ez a „klimpírozzunk kotta szerint, nem baj, ha ugyanaz, mint másoké” dallamocska.

A rock and rollt, most hagyjuk. A jazz? Az maga a Tolerancia és a Szabadság, a Kreativitás és a Szárnyalás.
Azt hiszem, az a jó jazz, amikor az embert piszkosul nem érdekli, ki játszik, mikor élt az illető, milyen körülmények között hozta létre ezt a csodát, ezt a Villanást, melyik kiadó jelentette meg a lemezt, hány példányban fogyott, hol lehet megrendelni, mit írtak róla mások, a főokosok, a „szárnyas betéthez éppen olyan jól értek, mint a horrorfilmekhez” ítészek/esztéták – az a jó jazz, és általában véve: zene (vagy alkotás), amiről lehullanak a fogyasztói társadalom által megkövetelt sallangok, ami a maga valójában jelenik meg az ember, a hallgató, a közönség előtt, ami gondolatokat, emlékeket és (ez a legfontosabb) érzéseket gerjeszt, vagy hív elő, valahonnan mélyről, nagyon mélyről, az emberi tudat, a személyiség azon szintjéről, amit pld. Aldous Huxley kutatgatott, némi meszkalin és LSD segítségével, vagy amit a buddhisták próbálnak megközelíteni a gyakorlásnak nevezett meditációval és napi rendszerességgel végzett ön-átrendezéssel.

Egy bölcs ember (a XIV. Dalai Lama) mondta: az emberek egyformák. Mindenki megszületik. Élete során mindenki ugyanarra vágyik: a boldogságra. Mindenki elmegy egyszer.
Igen. Mindenki volt gyerek, mindenkinek vannak/voltak álmai.

Mindenki vágyik arra, ami jó; ha nem is mindenki, de az emberek többsége tesz is valamit ezért (paraziták mindig voltak, vannak, lesznek), és igen, az ilyen embereknek jár annyi, hogy időnként megállhassanak, időnként hosszabb-rövidebb időre valami kellemes, boldogságközeli élményben legyen részük, tartson ez akár annyi ideig, mint egy kéthetes nyaralás, vagy annyi ideig, mint egy lemez, egy igazán jó zene (bár a Zene, az örök); az önmagáért és másokért is tenni hajlandó embernek kijár az, hogy kapjon egy-egy kapaszkodót, fogódzót, vigaszt, valami olyasmit, mint pld. Pat Metheny „tudom, hogy szar az egész, de rá se ránts, nekem is van lelkem, most őszintén szólok hozzád” hangulatú „Are You Going With Me”-je, vagy McCoy Tyner karácsonyvárós, illatgyertyás, melegszobás, pohár vörösboros hangulatú Inception című albuma, vagy Jimmy Smith Angel Eyes című lemezén a „Stolen Moments” – igen, jár az embernek néhány „lopott pillanat”, amikor csak úgy… van, létezik, amikor olyan szabadon és felhőtlenül száguldozhatnak a gondolatai, mint mondjuk tinédzserkorában, amikor órákon keresztül hanyatt feküdt az ágyon, és ábrándozott, a jövőjéről, ami azóta már jelenné, sőt, múlttá kövült.
 
Kellenek olyan pillanatok, amikor valami elröpíti az embert valahová, messzire, a transzcendentális világba, ahol egyszerre van jelen az I. E. 10.000 és a Múmia citromos-narancsos-sárgás hollywoodi sivataga és atlantiszi mágiája, meg a kvázi-romantikus blues és jazz kocsmák francia cigarettától büdös levegője, meg a hit, a vallás, Isten, vagy amit Istennek nevezünk; meg a világ, meg a repülés, az a levitáció, ami ugyan nem valódi, de mégis annak érződik.
Vannak segédeszközök, amelyekkel át lehet élni ilyen pillanatokat. Legális segédeszköz is van: zenének nevezik.

Alice Coltrane muzsikáját hallgatva {és most nem csak a címben szereplő lemezre gondolok – amit találomra választottam ki a sok közül -, nem csak erre, ami egy egyiptomi isten, az Ezerszer Imádott Ptah nevét viseli címként, amin a második szám címe („Turiya”) valójában egy bizonyos, nirvánaközeli tudatállapotra utal, amit úgy itat át a távol-keleti, mondjuk indiai vallás és hangulat (vagy: a „Blue Nile”-t a nem is olyan távol keleti hangulat), mint a töltőtollból kifolyó tinta a fehér ing zsebét}, ilyen levitációban van része az embernek.
 
Ha John Coltrane (a néhai Alice néhai férje) zenéjére gondolok, egyértelműen a Szabadság jut eszembe.
Ha Alice muzsikáját hallgatom, akkor ez a fogalom (Szabadság) kap valami különös ízt, valami olyasmit, ami csakis egy nőtől származhat – mert a nők, az anyák, a társak, a gyermekek, igen, ők még a kopár betonsztrádát, a végtelen vonatutat is képesek beragyogni valamilyen színnel, amitől elviselhetővé válik az utazás; színnel, aminek láttán hajlandóak vagyunk elhinni, hogy képesek leszünk kikerülni az aktuális csapdákat – hogy aztán (szokás szerint) megint belezuhanjunk a következőbe…

De: le kell térni a megszokott útról, felfedezni, újra célok felé fordulni, aztán vagy elérni, vagy nem, az már mindegy, mert maga a folyamat a lényeg. Ez a Szabadság. Az unalmas sablon, a lélekgyötrő unalom, az elszállatlanság állapota? Maradjon a magukat sikeresnek és gazdagnak és hatalmasnak és divatosnak vallók kiváltsága.
 
Itt tudjátok meghallgatni, miről is beszélek: http://www.bendingcorners.com/2007/alice/
(Legális.)
 
Előadó:
Alice Coltrane - zongora, hárfa

Közreműködők:
Pharoah Sanders - tenor szaxofon
Joe Henderson - tenor szaxofon
Ron Carter - bőgő
Ben Riley - dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Ptha, the El Daoud
2. Turiya and Ramakrishna
3. Blue Nile
4. Mantra
 
Diszkográfia:
A Monastic Trio (1967)
Huntington Ashram Monastery (1969)
Ptah, the El Daoud (1970)
Journey in Satchidananda (1970)
Universal Consciousness (1972)
World Galaxy (1972)
Lord of Lords (1973)
John Coltrane: Infinity (1973)
Reflection on Creation and Space (a Five Year View) (1973)
Illuminations (1974) with Carlos Santana
Eternity (1975)
Radha-Krisna Nama Sankirtana (1976)
Transcendence (1977)
Transfiguration (1978)
Turiya Sings (1982)
Divine Songs (1987)
Infinite Chants (1990)
The Music of Alice Coltrane: Astral Meditations (1999)
Translinear Light (2004)
The Impulse Story (2006)