FőképA rőzsegyűjtő anyóka már nagyon ritka élőény volt mindenütt a világon. Kihalófélben lévő fajtája már csak igen kevés helyen, a Föld rejtett, világtól elzárt vidékein tudott fennmaradni. És ezeken a helyeken sem akárhol, csakis ott, amelyek megfeleltek speciális életfeltételeinek. Általában csakis a legsűrűbb, szinte áthatolhatatlan rengetegekben volt képes megélni, hiszen a civilizáció negatív hatásai, az erdőirtás, a környezetszennyezés és a szintén egyre ritkábban előforduló vándorkirályfiak, akikkel a rőzsegyűjtő anyóka alapvetően táplálkozott, már csak elenyésző számban fordultak elő a mesékben, így aztán nem csodálkozhatunk rajta, hogy errefelé, ebben a történetben is.
Azonban a gonosz, ám nem kevésbé sznob Gigawatt Voltmárvolt tartott egy szép, kifejlett példányt a Horror Házát körülvevő sötét magánrengetegében. Más, nagy hatalmú férfiak, például a kolumbiai drogbárók, tigriseket, párducokat, gepárdokat és oroszlánokat meg orosz lányokat szoktak fogságban tartani, hogy ezzel is kimutassák alattvalóiknak rendkívüli hatalmukat. Voltmárvolt azonban hatalmas nagy varázsló volt, igaz, hogy éjfekete lelkületű, gonosz fekete mágus, de azért roppant nagy tudásához kétség sem férhetett. A hívei és az ádáz ellenségei is egyformán és egyfolytában rettegtek tőle. Hatalma óriási volt, így egy igazi rőzsegyűjtő anyóka megszerzése, fenntartása a magánbirtokán elterülő magánrengetegében nem volt luxuskiadásnak tekinthető, mégis fennen hirdette óriási hatalmát. És mi mással is kérkedhetett volna egy varázsló, mint egy nagyon ritka varázslénnyel, igaz?
A rőzsegyűjtő anyóka, akiről eddig már néhány tétova szót ejtettünk, domináns egyed lehetett, mert egyetlen foga, amellyel nem csak harapni, hanem szúrni, vágni, sőt még sört nyitni is lehetett, harciasan előre meredt. Szó szerint rettentő benyomást tudott kelteni, főleg azokban, akikbe ez az agyarszerű kinövés kisebb vagy nagyobb mértékben beleállt.
Ez a külső nemi jellegre utaló fogazati felépítés viszont csakis a támadó lelki beállítottságú rőzsegyűjtő anyókákra lehetett jellemző. ők voltak azok, akiknek ilyen fogazatot adott a Teremtő – vagy az evolúció. Hogy most melyik, azon egy Istenért sem fogunk senkivel sem összekapni, döntse el ezt mindenki saját maga.
Igen, az anyóka! Itt volt előttünk, éppen az erdőben portyázott. Minden napja így telt, naná, hogy ez a mai sem kezdődhetett volna másképp.
De hogy miként végződött, arra az anyóka álmában sem mert volna gondolni.
No, de ne szaladjunk előre annyira!
A terepszínű, barna ruhába, fekete fejkendőbe és zöld gumicsizmába öltözött egyed természetesen a hátán zsineggel precízen összekötött friss rőzsét is cipelt. A rőzse jó nagy volt, amely egyértelműen jelezte az egyed domináns voltát, harciasságát és kíméletlenségét.
A rőzsegyűjtő anyókák megfigyelésével foglalkozó tudós varázslók némelyike határozottan állította, hogy a háton cipelt hatalmas rőzseköteg egyértelmű jele annak, hogy az anyóka más, gyengébb egyedekkel is valószínűleg végezhetett korábban, majd elragadta az általuk szorgos munkával begyűjtött rőzsét. Mindez közvetve utalhatott akár arra is, hogy a hatalmas rőzseköteggel közlekedő anyókák sokkal agresszívebbek azoknál az anyókáknál, akik kisebb rőzseköteget cipelnek a hátukon.
Viszont azok a döglött anyókák, akik már semmiféle rőzseköteget nem cipeltek a hátukon, akár két csoportba is tartozhattak. Lehettek egyáltalán nem domináns, úgynevezett nyúlszívű anyókák, akik gyáván elfutottak az erősebb egyedek elől, nem bocsátkoztak velük rőzsepárharcba, ezért egyáltalán nem birtokoltak rőzseköteget, amelyet a hátukon cipelhettek volna. Az ilyen egyedek nem is csoda, hogy szégyenükben elhullottak, hiszen a rőzseköteg hiánya egy rőzsegyűjtő anyókánál több mint nagy szégyen. Az ilyen egyedek köznevetség tárgyaivá váltak, majd lassanként szégyenükben elpusztultak, ami érthető is volt valahol.
Igen ám, de az elhullott rőzsegyűjtő anyókák másik csoportja éppen a másik végletbe tartozott. Ezek az anyókák nem azért pusztultak el, mert nem voltak képesek megfelelni az evolúciós elvárásoknak és nem gyűjtöttek elegendő mennyiségű rőzsét. Éppen ellenkezőleg! Paradox módon az ő pusztulásukat a túlságosan sikeres életvitel okozta. Annyira dominánsak voltak, annyira agresszívek, annyira csak a rőzsegyűjtésen járt a nap 24 órájában az eszük, hogy emiatt egy ritka betegségben, a túlgyűjtésben kezdtek szenvedni.
A túlgyűjtés azt jelentette, hogy az anyóka éjt nappallá téve csak rőzsét gyűjtött. Nem evett, nem ivott, nem aludt, sőt, a királyfiak molesztálását is súlyosan elhanyagolta. Az ilyen anyóka azután szó szerint szenvedni kezdett. Valóságos munka-alkoholistává vált. Csakis a rőzsegyűjtésnek élt, így fizikai és szellemi állapota, testi erőnléte idővel leromlott. Súlyos egyensúlytalanság alakult ki nála, ami abban is megnyilvánulhatott, hogy a hátára pakolt, összegyűjtött rőzsét nem helyezte el egyenletesen a púpjának közepén, egyensúlyi állapotban, hogy ne billegjen a cucc a háta közepén ide meg oda, hanem vagy a bal, vagy a jobb oldali hátfelére kezdte tovább gyűjteni. Az így kialalult, féloldalassá vált, éppen ezért a jobboldali vagy a baloldali jelzővel illetett és megkülönböztetett rőzsegyűjtő anyóka előbbi esetben hirtelen nemzeti érzületet, utóbbi pedig heveny cucilista gondolatokat kezdett a fejében forgatni.
Ha egy ilyen anyóka a sűrű, sötét erdőben összeakadt egy másik rőzsegyűjtő egyeddel, aki netán más beállítottságú volt mint ő, akkor bizony abből élethalálharc is nyugodtan kialakulhatott. A küzdelemben alulmaradt egyed természetesen elpusztult, a győztes viszont szó szerint mindent vitt.
Főleg a rőzsét!
Ám egy-egy győzelem különös módon még tovább taszította a párharcokban sikeres egyedet a sírgödör, de mit is beszélek, az avarban való lassú rothadás felé, amely a pusztulás lejtőjén való lecsúszáson keresztül következett be. Sokszor meglepően, sőt drámaian hamar, általában az egyed élete virágában.
De hát mi a nyavalya is volt ennek az oka? – kérdezhetnénk stílszerűen. Megmondom: Az ilyen, többszörösen túlterhelt teherrel mászkáló anyókát ugyanis akadályozta normális életvitelében a bazi nagy teher. Lassanként elgyengült, táplálkozni sem tudott, így általában, amikor a leromlás folyamatában elért egy kritikus pontot, amikor a hátán cipelt rőzsehalom tömege is meghaladott egy kritikus tömegértéket, akkor bekövetkezett a tragédia. Az anyóka megtorpant, mert érezte, hogy nem tud már többé rőzsegyűjtő lelkiállapotba kerülni. Ilyenkor lassan durrogni kezdett, mert a beleiből távozó, térfogatnövelő hatású nemes és nemtelen gázok is érezték az elmúlás jövetelét, és nem hezitáltak sokat, hanem inkább elillantak. Az anyóka teste a távozó gázok miatt megroggyant, a szilárdító váz és a porcos részek, amelyek eddig a térfogatnövelő gázok miatt jóval kisebb terhet cipeltek, most a megnövekedett igénybevétel miatt, amely akár néhány percen belül is bekövetkezhetett, megroggyantak. Az anyóka ilyenkor már rendszerint érezte, hogy közeledik a vég. Ha elhajította volna a hatalmasra gyűjtött rőzséjét, talán még megmenekülhetett volna. Igen ám, csakhogy ez a magatartás teljes mértékben ellenkezett a rőzsegyűjtő anyóka saját természetével. Hiszen azért gyűjtött eddig is ennyire túlméretezett mennyiségű rőzsét, mert a gyűjtőszenvedély kóros mértékben elhatalmasodott rajta. A rőzsét eldobni még az élete árán sem lett volna hajlandó, tehát inkább még jobban szorongatta. A tragédia bekövetkezése innentől kezdve már csak másodpercek kérdése volt. Ugyanis a szilárdítórendszer már nem bírta sokáig, összeroppant, mint a sajtos chips a fogak között. Az óriási tömegű rőzsehalom pedig egészen egyszerűen agyonnyomta az anyókát, aki ebbe, annak a rendje és módja szerint, bele is döglött.
Úgyhogy, barátaim, mi ebből a tanulság?
Az, hogy a legjobb az arany középút.
És az is, hogy aki nem tud úszni, ne másszon fára, mert elüti a vonat.
De egy gyors halálkanyarral térjünk most vissza jelen helyszínünkhöz. Most, hogy már szinte mindent tudunk a rőzsegyűjtő anyókákról, nyugodtan megszemlézhetjük itt ezt is, történetünk egyik jól kidolgozott, rőzsékkel fedett hátú, közepesen büdös mellékszereplőjét.
Az anyóka háta görnyedt volt, mintha egész életében cementes zsákokat cipelt volna. Pedig nem azt cipelt, gondolom, a tudományos felvezetés után már senkinek sem kell újra elmagyaráznom, hogy mi a csodát is cipelt a hátán.
Az egyik szeme gonoszul forgott ide és oda, a másik viszont a másik irányba forgott, ami nagyon zavaró volt, ha valaki egyszerre nézte a szemeit és netán bele akart volna nézni a tekintetébe.
Igen, az anyóka ezzel a tuti módszerrel szokta hipnotizálni mit sem sejtő áldozatait, a vándorkirályfiakat, akik ezután már bármire hajlandóak voltak, csakhogy az anyóka kedvében járjanak.
De hogy ezt a gusztustalan részt tovább ne is részletezzem, mert szinte hányni tud a normális ember az ilyesmitől, térjünk rá az anyóka fülére. Ami éles is volt meg hegyes. De érdekes módon rossz is volt, ennek következtében nem látott valami jól a banya. Ez azért volt, mert a rengeteg fülzsír miatt – amit az anyóka hosszú körmű, vékony ujjaival kipiszkált a füléből és a füle mögé kent –, a bőre sikamlós lett, mint a kígyó. Így hát mindig lecsúszott róla a szemüveg szára, ezért az anyóka nem volt képes okkulárét viselni. Ennek folyományaként viszont olyan tompa volt a látása, hogy még a saját tükörképét sem ismerte meg a tó vizében.
Lám-lám, egy bonyolult biológiai szerveződés, mint amilyen a rőzsegyűjtő anyóka is volt, milyen komoly összefüggéseket tartogatott saját magában. Persze, ezeket gyakorta ki is eregette. Ilyenkor pusztult ám dögivel a vadállomány!
Bibircsókos orrával viszont gyakorta körbeszimatolt, ami nem segítette a tájékozódásban, viszont megtéveszettete az őt figyelő vándorkirályfiakat, akik azt hihették, hogy a banya érzi a szagukat. Ettől többnyire földbe gyökerezhetett a lábuk, így az anyóka könnyebben meg tudta közelíteni a menekülésre képtelen, dermedten álldogáló, rémült példányokat.
Lám, lám, milyen csodákra is képes az evolúció!
De tegyük még hozzá, az anyóka nem akkor szokott íly módon szaglászni, amikor a saját szagát sem értette, mert olyan büdös volt körülötte. 
Hanem máskor!
Ilyenkor meg-megállt, láthatóan minden idegszálával azon igyekezett, hogy megfigyelje a környező erdő apró rezdüléseit. A levegő hűvös volt és párás, hiszen a hajnal első sugarai éppen hogy csak megjelentek a keleti horizontot eltakaró ősrengeteg magas fáinak lombkoronái felett.
A rőzsegyűjtő anyóka harákolt egyet. Majd még egyet, mert az anyag, amit eddig összegyűjtött a torkában, az semmire sem volt elég. Majd amikor már úgy érezte, hogy eljött a cselekvés pillanata, hegyeset köpött. A savas kémhatású anyag hajszálpontosan, mintha zsinóron húzták volna, eltalált egy száz évnél idősebb tölgyfát.
Egy darabig semmi sem történt.
Az anyóka azonban tudhatott valamit, mert elvigyorodott. Ha valaki hallótávolságon belül állt volna, az akár meg is esküdhetett volna rá, hogy még huncutul fel is kacagott.
További három perc telt el, de megintcsak semmi sem történt.
Az anyóka most már határozottan vihogott.
Két dologról lehetett szó. Vagy teljesen elmebeteg volt, ezért ok nélkül vihogott, vagy pedig tudott valamit, és ezért kacarászott ilyen önfeledten magában.
De jaj! Ekkor hirtelen hatalmas reccsenés hallatszott. A hatalmas tölgyfa megremegett, majd kidőlt, mintha motorosfűrésszel vágták volna el a tövét.
Az anyóka elégedetten hümmögött, és a nagy nyelvével a bajuszkáját nyalogatta. Semmi máshoz sem hasonlítható, csoszogó járásával megközelítette sajátos összetételű  nyálával az imént harcképtelenné tett és végül sikeresen leterített óriási fát, majd munkához látott. Göcsörtös ujjú kezeivel megütögette a fa törzsét, mintha csak valami növényi eredetű vadászzsákmány lett volna ez az ősi fa, majd megint csak vastag, recsegő hangján hümmögni kezdett. Talán egy óra is eltelt, amíg az anyóka a kezével átvizsgálta a hatalmas fát.
De szemmel láthatóan elégedetlen volt. A fejét csóválva hümmögött, harákolt, köpködött, majd hamarosan leterített egy másik, hasonlóan hatalmas fát. Ezt is átvizsgálta, de megint csak a fejét csóválta.
Ha látta volna valaki, bizonyára soha nem találta volna ki, hogy miért elégedetlenkedik a banya, és miért dönt ki ezt követően újabb és újabb hatalmas nagy fát.
Pedig így tett, nem másként!
Letarolt vagy egy fél holdnyi erdőt, amikor végre megtalálta amit keresett. Elégedetten felmordult, magában bólogatott, és örömmel letörte azt az egyetlenegy, számára megfelelő méretű, formájú, nagyságú, színű, szagú száraz ágat, amelyet már reggel óta keresett.
Igen, a rőzsegyűjtő anyóka nagyobb veszélyt jelentett az erdő növényvilágára, mint egy csapatnyi illegális fakitermelő. Ám mivel védett volt, még szezonális vadászata sem volt sehol megengedett.
Ezer szerencse, hogy nem ivarosan, hanem kiválasztással szaporodott. Ez azt jelentette, hogy az idősebb anyókák, amikor már úgy érezték, hogy elérkezett az idejük, kiválasztottak a legközelebbi faluból egy nem túl szép kinézetű (ejtsd: iszonyat ronda) kislányt, akit azután hosszú évek alatt kiképeztek utódjuknak. Amikor pedig elérkezett az idejük, átadták élettapasztalatukat és rőzséjüket az utódnak, ők maguk pedig az erdő élőlényeinek, főképpen fáinak nagy megkönnyebbülésére eltávoztak a földi árnyékvilágból.
De ez a rőzsegyűjtő anyóka magányos példány lehetett, nem volt utódja, csak egy világító ukrán őzikéje. Az őzike régebben egy öreg néni tulajdona volt, de a rőzsegyűjtő anyóka – talán fura ez a szóhasználat – egy szép napon meglovasította az őzikét.
Először fűt, fát ígért neki, de az őzike nem állt kötélnek. Szerette a gazdasszonyát, és nem akarta elhagyni egy bizonytalan egzisztenciájú másik idős asszonyért, aki élemedett kora ellenére láthatóan teljesen nomád életet élt, nem volt nyugdíja, sem öröklakása. Ám amikor a fondorlatos kifejezéseket is ismerő rőzsegyűjtő anyóka felfedte előtte a borzasztó jövő egyik lehetséges változatát, nevezetesen, felvázolta a rettenetes jövő azon rémképét, amikor az őzike majd átalakul, és átalakulását követően ő lesz az öreg néne bőrzekéje, akkor végül a szegény állat döntött. Lelépett. Sőt, elvágtatott korábbi tulajdonosától. Röviden: ettől a pillanattól volt a fondorlatos rőzsegyűjtő anyókának saját őzikéje.
A sötét erdőség, amelynek bejegyzett tulajdonosa Gigawatt Voltmárvolt volt, kivül esett mindenféle civilizált emberi településtől. Sőt, mi több, egy fekete fedővarázslat alatt is állt, így teremtett lélek még csak véletlenül sem találhatta meg. Ám a fedővarázslat azon szent minutumban szertefoszlott és elillant, mint a kiömlött kámfor, amikor is a világ legfeketébb mágusa nem is olyan régen véletlenül, ám mégis önkezével vetett véget földi életének.
Történt mindez akkor, amikor már túlságosan korán ünnepelte magát, és egykori személyi csicskásával, újdonsült udvari bolondjával kiment az erdőbe, hogy egy baltával vagánykodjon. Ám egy véletlen baleset miatt Voltmárvolt tragikus hirtelenséggel elhunyt, mivel a fejébe álló balta szépen kettéhasította a kobakját, amely ettől olyan látványt nyújtott, mint amikor a földre esett tök tökre kettéválik.
Gusztustalan volt!
Amikor Voltmárvolt meghalt, pontosabban szólva nem halt meg, csak elhagyta földi porhüvelyét, az összes olyan varázslat, amely személyéhez volt kötve, és eleddig életenergiáival tartotta fenn a mágikusan megszőtt hálókat, egyszerűen megszűnt működni. A sötét erdőség védővarázslata is odalett. Senki nem tudta még ezt, még azok a hűséges alvezérei sem, akik a halálhírét meghallva azonnal kisiettek véletlen öngyilkosságának színhelyére.
És ott semmit sem találtak!
Csak egy baltát!
De Voltmárvolt teste eltűnt, mintha köddé vált volna.
Hogy hová lett a holtteste?
Senki sem tudta!
Pedig több tucatniy Fekete Krumplinyomó kereste, Voltmárvolt elit fekete mágusainak színe java, ám egy szál holttest nem sok, annyit sem találtak.
De erről majd később.
A rőzsegyűjtő anyókát is arrafelé vezette ezen az éjjelen a balsorsa. Már késő éjszaka volt, amikor meghallotta a hangokat és amikor látta, hogy Cickafark és Voltmárvolt miként vagánykodnak a levegőbe hajított baltával az erdőben. Amikor pedig a borzasztó baleset történt, az anyóka felszisszent. A Voltmárvolt kobakjába beleálló balta reccsenésekor az anyóka szinte felkiáltott. De szerencsére mégsem tette, mert az a másik alak, akit ő nem ismert, de mi tudjuk, hogy valójában Cickafark volt, Voltmárvolt nemrégiben kinevezett udvari bolondja, eszelősen sikoltozva, a haját tépve, magából kivetkőzve elrohant előtte. Annyira előtte, annyira közel hozzá, hogy az anyóka érzékeny orrát megcsapta Cickafark büdös verejtékének stresszhormonokban úszó szaga. Úgy megtántorodott tőle, hogy kevés híja volt, hogy le nem esett a lábáról. Cickafark úgy rohant el, hogy még csak szóra sem méltatta, annyit sem mondott neki, hogy fapapucs. Pedig egészen bizonyos, hogy észrevette, sőt, az anyóka esküdni mert volna rá, hogy a pánikba esett udvari bolond meglátta őt, hiszen olyan eszeveszetten rohant az erdőben, hogy öreg, rozoga lábaival képtelen volt elcsoszogni az útjából.
Az anyóka közelebb lopakodott a halott Voltmárvolthoz. Világító ukrán őzikéje nyugtalanul ugrándozott gazdája körül, és orrával böködte őt, láthatóan azon igyekezett, hogy eltérítse útjából.
– Eressz már! – morogta az anyóka. – Meg akarom nézni közelebbről. – Elvégre is, híres ember volt, a legnagyobb élő fekete mágus...
De az őzikét mindez nem hatotta meg. Az anyóka elé állt, és a testével akadályozta meg, hogy közelebb tudjon menni.
– Hát téged meg mi lelt? – morgolódott az anyóka. – Teljesen megkergültél?
Ám az őzike, mivel nem tudott beszélni, nem válaszolt. Idegesen viselkedett, de amikor már látta, hogy Voltmárvolt teste egy pillanatra felvillan, majd az azt követő másodpercben eltűnik, már nem akadályozta tovább gazdasszonyát.
A rőzsegyűjtő anyóka közelebb csoszogott, de legnagyobb meglepetésére nem talált itt semmit, csak egy véres baltát.
Voltmárvolt holtteste eltűnt! Az imént még itt hevert, a nyomok is erre utaltak, de most nem volt sehol!
Az anyókát kilelte a hideg.
Tisztára olyan volt, mint valami sötét krimiben!
Körbenézett, hátrafordult, megint körbenézett és megint hátrafordult. Amikor már azt sem tudta, hogy most hol van, sőt, hogy van-e valahol egyáltalán, észrevette, hogy az őzikéje a szájában hoz valamit.
Nem, nem az ő szájában, hanem az őzike szájában!
Először, logikusan arra gondolt, hogy ez biztosan valami agydarabka Voltmárvolt fejéből. De amikor az őzike, mint valami öleb, elébe hozta és a lába elé tette a tárgyat, már látta, hogy ez egyáltalán nem az a gusztustalan valami, amire először gondolt.
Egy könyv volt az!
A telehold olyan fényesen világított, hogy szinte nappali világossággal árasztotta el a tisztást, ahol álltak.
Az anyóka felvette a földről a könyvet. Megforgatta a kezében, leporolta, mert piszkosnak látszott, majd kissé távolabb tartotta a szemétől. De ez még mindig nem volt elég, úgyhogy még ennél is messzebbre tartotta. Amikor már eléggé messze volt a könyv a szemétől, elolvasta a címét.
Az anyóka arcából kifutott a vér. Úgy elsápadt, hogy még az eddig a hátán cipelt, nehéz munkával összegyűjtött, gondosan kiválogatott rőzséjét is a földre ejtette.
– Jaj nekem! – nyögte ki végül.
Nem gondolkodott sokat, eldobta a könyvet, majd a rőzséjét a vállára vetve, hanyatt homlok rohanni kezdett.
Az őzikéje a szájával felvette a könyvet a földről, majd sarkon fordult, és ő is rohanni kezdett.
A gazdája után, persze.

A kiadó engedélyével.