Főkép

Minden árvagyerek, miután tudatosul benne magányossága, elgondolkozik szülei kilétén, és ha teheti, megpróbálja felkutatni még élő őseit, gyökerek, kapcsolatok, s nem utolsó sorban válaszok miatt. Nincs ez másként Harlan Draka esetében sem, aki a Dampyr sorozat főszereplőjeként magánszorgalomból vált vámpírvadásszá.

Mondjuk a harmadik füzet elejét olvasva nem értettem, mégis miféle álomkép lebeg a szeme előtt, hiszen édesapja egy ősvámpír, vagy ahogy itt nevezik fajtáját, „A sötétség ura”. Az eddig látott víziók, no meg a maga után hagyott nyomok alapján nyilvánvalóan kevés jó tulajdonsággal bír, és teljesen egyértelmű, hogy a családszeretet nem tartozik ezek közé.
 
Na mindegy, nem is a miért a fontos, hanem a harmadik kaland (Tengerparti fantomok), melynek során hősünk egy halovány utalás nyomán Angliába látogat – és természetesen ismét csúf kalamajkába keveredik, ráadásul ezúttal egyedül. A sorozat ötletgazdái most meglépték azt, amire kezdetektől fogva bizton számítottam, jelesül a vámpírok mellé bepakoltak pár bestiát. Az ugyan még nyitott kérdés, az efféle szörnyek mennyire lesznek állandó szereplői dampyrunk kalandjainak, de úgy vélem időről-időre felbukkannak majd, színesítve a hosszú távon az egysíkúság lehetőségét rejtő vérszívóhentelést.

Úgy tűnik, eredményes volt Harlan csapatépítő programja, hiszen a negyedik füzetben (Vérvörös szonáta) megvalósulni látszik a munkamegosztás. Kurjak, a korábbi idealista katona, most idealista harcosként puffogtat a vámpírokra. Mellette Tesla osztogatja halálos csapásait, bár renegát vámpírként kissé kontrasztos a jelenléte a triumvirátusban. Ráadásul – akárcsak Barb Wire – igencsak érzékeny a megszólításokra, morcosságát pedig általában azonmód tudtára is adja az elkövetőnek.
 
A terjedelem okán természetesen nincs lehetőség ennél komolyabb lélekbúvárkodásra, személyiségkibontásra, de mivel ugyebár sorozatról van szó, hosszú távon úgy gondolom ez is árnyaltabb, részletesebb lesz majd. A folytatás persze nagyban függ Harlan Draka eredményességétől. Ahogy haladunk előre, és szaporodnak a vámpírhullák, úgy válik egyre jártasabbá az éjszaka világában, s ez nem csupán a túlélési esélyeit növeli meg, hanem személyiségének fejlődésére is kihat.
 
Az akciódús horror komorságát jól oldják az időnkénti humoros beszólások, ahogy a trió egymást, vagy környezetét ugratja. Remélem ez a jövőben is így marad. A mostani két füzetet új rajzolók jegyzik, a váltás azonban csak árnyalatnyi eltérést jelent a korábbi sítlushoz (Majo) képest, igazából csak az emberalakok ábrázolásában érzem.