Főkép

A Samael különleges atmoszférájú zenéje nagyon megfogott, lemezeiket pedig mind nagyra tartom, tehát mondhatni a svájci banda a nagy kedvenceim közé tartozik. Nagyon vártam hát, hogy élőben láthassam őket.

Most viszont, amikor végre elérkezett a pillanat, csaknem meghiusult a találkozás, hiszen indulás előtt elég rossz bőrben voltam. Csakhogy elhatároztam, hogy minden fájdalom és rosszullét ellenére ott kell lennem, különben lehet, hogy megint éveket várhatok a következő alkalomra.

A koncert végére már semmi bajom sem volt: elmúlt, aminek el kellett elmúlnia, és helyette hatalmas élménnyel gazdagodtam. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején!
 
Érkezésemkor kicsit elbizonytalanodtam, mert a klub környéke teljesen kihalt volt, sehol a tömeg, ami be akar jutni, de még egy teremtett lélek sem kószált arrafelé. Persze mire beértem, a Noctiferia már javában zúzott a színpadon.

Alig tudtam elhinni, hogy csak ilyen csekély számú érdeklődőt vonzott ez a program és bár később nőtt a létszám, még így is megdöbbentően kevesen jelentünk meg.
 
Az Noctiferiában egyébként kellemesen csalódtam. Eddig mindössze egy videoklipet láttam/hallottam tőlük, ami alapján el is könyveltem őket olyan bandának, ami soha nem lesz a kedvencem.

Emlékeim szerint ott alapszintű klisékre épített, ultrabrutál metal muzsikát nyomtak mindenféle saját és kreatív ötlettől mentesen, ráadásul a videoklip is szörnyű volt.
Bár annyira most sem sikerült lenyűgözniük, hogy szeressem őket, de azt elérték, hogy a közönséget ráhangolták a koncertre.

Természetesen élőben sem volt számottevően másfajta a zene, mint amit korábban hallottam tőlük, bár kissé sokszínűbben adták el magukat: gazdagon hangszerelt és modern hangzású, kísérletezős metal zenét játszottak, és persze bele is adtak mindent a játékba.
 
Sajnos azonban volt valami, ami némileg beárnyékolta műsorukat és a későbbiekben is csalódást okozott számomra, ez pedig a rossz hangosítás örökösen visszatérő problémája.
Korábbi tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy a Dieselben igenis van lehetőség arra, hogy rendesen belőjék a hangerőt, de ezen az estén ez sajnos egyáltalán nem sikerült.
 
Ez leginkább a Keep of Kalessin műsora közben volt zavaró, mert itt már olyannyira túl volt hangosítva a dob, hogy a többi hangot mind elnyomta. Aki ismeri a zenekart, az tudja, hogy szinte minden daluk a szélvészgyors tempókra, és a folyamatos duplázásokra épül.
Persze ennél jóval többről szól valójában, de ezt ma nem sikerült megtapasztalni.

Általában csak az eszeveszett tempót diktáló dob dübörgését és a torzítók döngölését lehetett hallani, amit nagyon sajnáltam, mert amikor nem, akkor meg nagyon profinak tűnt minden zenész, és sok különleges témát ki lehetett hallani.
Maga a produkció is rendkívül precíznek tűnt ránézésre és látszólag a zenekar nem is sejtette, hogy valami nem stimmel, mert remekül érezték magukat és végigtombolták az egész műsort.

Reméltem, hogy a Samael fellépése alatt már nem lesz ilyen probléma, lévén itt nincs dob, ami mindent túlzörögjön, ennek ellenére mégsem szólt jól.
Ezúttal a gitárok hangereje nyomta el a lényeget és mind az ének, mind pedig a szintetizátor hangja háttérbe szorult, vagyis nagyjából a lényeg, amitől olyan különleges az egész.

Persze ez korántsem volt annyira zavaró, mint a Keep of Kalessin esetében, hiszen a Samael dalait egyértelműen jobban ismerte mindenki, s ha éppen hiányzott valami, fejből hozzá lehetett tenni a hiányzó összetevőt.

A zenekar egyébként élőben is ugyanannyira precíz, mint a lemezeiken és igen jól mutatnak a színpadon. A látványt ráadásul vetítésekkel is fokozták: egy óriási vászon a háttérben és négy széles képernyőn a fejük felett.

Emellett pedig a színpadon is úgy jelentek meg, ahogy azt elképzeltem: Vorph középen, tekintélyt parancsolóan és ridegen adta elő a dalokat, a háta mögött XY őrült módjára, táncolva verte olykor az ütemet, máskor meg a billentyűket, míg Makro és Mas két oldalon szinte egyszerre mozgott.

A basszusgitáros egyébként hihetetlenül elragadó figura: végig mosolyogva, nagy boldogan játszott, egy percre sem pihent, viszont bőszen rázta a fejét, vagy éppen gépiesen menetelt, ahogy a zene megkívánta.

A zenekar elég sokat letett már az asztalra ahhoz, hogy bőven lehessen válogatni dalokat a műsorhoz és természetesen mindig van olyan, ami hiányzik. Pár kedvenc dalom ezúttal is kimaradt, de azért nem keseredtem el, mert az együttes minden korszakát és fontosabb lemezét megidézte.

Nálam a csúcspont az „Infra Galaxia” volt, ahol mintha a hangzás is kitisztult volna, és remekül lehetett hallani XY csodálatos szintifutamait.
Volt még többek közt a „Solar Soul”, a „Valkyries new ride”, az „On the Rise”, a „Year Zero”, a „Rain”, a „Shining Kingdom”, a „My Saviour”, a „The Ones who came Before”,  a „Telepath”, a „Rebellion”, az „Into the Pentagram” és egy vadonatúj dalt is eljátszottak a hamarosan megjelenő új lemezükről.

A koncert végére arra a megállapításra jutottam, hogy a zenekar távolról sem lágyult el. Élőben legalábbis lehengerlő erővel szólaltak meg, energiával teli és maximális teljesítményt nyújtottak.
Kár, hogy az aránytalanul beállított hangerő rontott némileg az összképen, de ennek ellenére is elmondhatom, hogy varázslatos élményben volt részem.