FőképMit szólnának a minőségi thriller rajongói, ha hirtelen kiderülne, hogy Truman Capote vagy Cormac McCarthy megírta a maga stílusában A Legyek Urát?
Ha egyszer csak arról értesülnének, hogy a közelmúlt szörnyű gyerekkínzós bűneseteit, az „ausztriai rém” és a valamivel korábbi osztrák eset elmeháborodott lánykínzójának történeteit feldolgozta már Stephen King kedvenc amerikai szerzője?
 
Nos, egy jó és egy rossz hírrel szolgálhatok mindezen rajongók számára.

A jó hír az, hogy megjelent magyarul az amerikai pszicho-thriller mestere, Jack Ketchum hátborzongatóan hiteles regénye, A szomszéd lány.
A rossz hír az, hogy nem nagyon lehet már kapni, én legalábbis több vidéki könyvesboltban hiába kerestem. Akinek tehát megjön hozzá a kedve, az ne késlekedjen beszerezni.
 
Stephen King bevezetőit és ajánlóit egy ideje nem veszi igazán komolyan a szakma, hiszen talán már csak szakácskönyvekhez nem írt ajánlást, azt a bevezetőt azonban, amit még A szomszéd lány első kiadása elé írt, és amelyből fentebb idéztem, alighanem nagyon is komolyan vehetjük.

King szerint Ketchum nem csupán a legjelentősebb kortárs thriller-szerző, hanem számos szépirodalmi hagyomány folytatója. Regényeinek szervezőelve tehát nem pusztán a horror vagy a folyamatos feszültségteremtés.

Sajátságos narratológiai eljárásokkal él, egyedi stílust teremt, és olyan szerzők nyomdokaiba lép, mint az amerikai realizmust megalapozó Mark Twain, a gyermeklét és a felnőtt lét pszichológiáját és ösztönvilágát feltérképező William Golding, vagy a naturalista, lecsupaszított terror mestere, Cormac McCarthy.

Ezekhez gondoljuk még hozzá A lepkegyűjtőt és a Mechanikus narancsot, és akkor körülbelül Jack Ketchum repertoárjánál leszünk, de még mindig nem lehet fogalmunk arról a félelmetesen precíz, és egyben a saját erkölcsünket is próbára tevő stílusról és morális feszültségteremtésről, amelyet ebben a könyvben megteremt. Ahhoz tényleg el kell olvasni a regényt.
 
Ez az olvasási folyamat nem lesz könnyű élmény, a regény ugyanis szó szerint válságba sodorja az olvasót, identitásával, erkölcsrendjével, önismeretével együtt.

Egy idő után szinte úgy érezzük, hogy magunk is cinkosokká, bűnrészessé válunk, ha tovább olvassuk, hogyan kínozza napról-napra egy csapat kamasz a pincébe zárt, kiszolgáltatott, a legelképesztőbb eszközökkel megnyomorított lányt, ráadásul mindezt egy felnőtt nő, egy anya felügyelete alatt.

A rémtettekhez vezető utat aprólékosan, folyamatában beszéli el a narrátor, az egyes szám első személyben visszaemlékező Davis, kerülve minden hatásvadász megoldást, és ebben tárul fel Ketchum igazi realizmusa.

Úgy fordul át lassacskán a mindannyiunk számára ismerős, játékszabályok által kontrollált gyerekcsíny szörnyűséggé, majd végül a legborzasztóbb bűntetté, hogy folyamatszerűségében az egészet szinte természetesnek, mindig is jelenlévő lehetőségnek érezzük.

Mintha csak a körülmények bizonyos együttállása kellene csak ahhoz, hogy az ember átbillenjen a civilizált rend, a társadalmi parancs határvonalain, hogy részt vegyen, hogy ne tudjon nemet mondani.
 
A bűnrészesség központi témája a regénynek, de ez a tudatunkra gyakorolt hatásnak csak a kezdete.
Igazán akkor rendülünk meg, amikor bennünk is ugyanazok a kérdések fogalmazódnak meg, mint amelyek a cselekmény főhősének, a serdülőkor billenékeny, képlékeny mezsgyéin lavírozó Davidnek a visszaemlékezésében is alakot öltenek.

Lehet, hogy mindnyájunkban kitörölhetetlenül, kivédhetetlenül ott ólálkodik az a fenevad, amelynek a kitörését ezek a fiatalok nem tudták, nem akarták megakadályozni. Mi véd meg bennünket saját magunktól?
 
Jack Ketchum díszítetlen, mégis érzékeny prózája, az amerikai naturalizmus és a thriller legkitűnőbb keveréke nemcsak a serdülőkor és a társadalom kapcsolatrendszeréről alkot mélyre hatoló diagnózist, hanem egyúttal érdekfeszítő és hiteles beszámolót nyújt a hidegháború éveinek eltéveszthetetlenül sajátos hangulatairól is.

Bátran ajánlom mindenkinek, aki van hozzá bátorsága, és aki a kemény horrornál maradva egyben a szépirodalom felé is hajlandó elmozdulni.