Főkép

Úgy tizenöt évvel ezelőtt kezembe került az olasz Bonelli Képregénykiadó pár western képregénye, jelesül Tex Willer kalandjai közül néhány. Minőségi rajzok, eredeti történet, aminek köze sem volt az akkoriban dívó spagetti filmekhez, ráadásul akadt bennük némi misztikum, úgyhogy nagyon bejöttek, sokkal inkább, mint Buffalo Bill kalandjai (ez utóbbi más kiadó sorozata). Ezért amikor kezembe került egy újabb Bonelli-képregény, nem okozott problémát felismerni már a borítója alapján: ismerős formátum, jellegzetesen európai rajzok és ezekkel tökéletes harmóniát alkotó szöveg.
 
A történet alapötlete nem új – ugyebár a japánok már készítettek egy képregény-sorozatot, ami egy vámpír és egy ember gyerekéről szól. Igen, a D, a vámpírvadász kalandjaira gondolok, ami a távoli jövőben játszódik (csak ott dhampirnak hívják a keveréket). Az olaszoknak ezek után nem sok mozgástere maradt, hacsak nem akarták kitenni magukat az utánzás vádjának, ezért történetüket a jelenbe helyezték, színhelyül pedig - lévén európaiak - öreg földrészünket választották.

 

Ám mivel errefelé ritkák a gettóháborúk, mi több, a szervezett alvilág sem egészen úgy működik, mint a tengerentúlon, háttérként kiválasztották a közelmúlt egyetlen jelentős vérengzését, a délszláv háborút (1991-1995). A sorozat felvezető köteteinek hangulata és képi világa egyértelműen ezt idézi: nem kell nagy tehetség a második rész városát Szarajevóval azonosítani, főként, hogy mindkét település könyvtárát rommá lőtték.
 
Természetesen a képregény senkit nem nevez meg a szembenálló felek közül (a szerzők szemlátomást kerültek bármiféle politikai elhajlást vagy aktualitást), bár a vámpírok szempontjából tulajdonképpen lényegtelen is, hogy kik és miért ontják egymás vérét (csak nekik is jusson belőle valamennyi). Egyszóval valahol a háború dúlta balkánon vagyunk, s errefelé szemlátomást mit sem ér az emberi élet, mi több, a vért is csak az alkonyat után kószáló vámpírok becsülik meg igazán. Egy, a harcok során többször gazdát cserélt faluba küldik azt az irreguláris csapatot, akik hajnalra rádöbbennek, hogy ha engedelmeskednek a kapott parancsnak, akkor nem érik meg a hétvégét, de ha nem engedelmeskednek, akkor sem. Egyszóval csapdába estek. Az éjszaka szörnyei ellen pedig segítségre van szükségük: egy dampyrra.
 
Csakhogy ez a dampyr (név szerint Harlan Draka) sokkal inkább egy mindenből kiábrándult vásári mutatványosnak néz ki, aki olcsó trükkökkel szórakoztatja a babonás falusiakat, mint „felmentő seregnek”. De még csak profi vámpírvadásznak sem gondolná senki. Számára is csupán az első kötet felénél jön el az igazság pillanata, hiszen ekkor találkozik első ízben vámpírokkal, s ez bizony alaposan megingatja cinikus világnézetét, emellett kínzó kérdéseket vet fel származásával, különleges képességeivel – vagyis úgy általában a létével – kapcsolatban.
 
Mivel a világegyetem rendje szerint az egyszemélyes bajnokok csak kivételes esetben élik túl az első évadot (kivéve persze a szuperhősöket és a tévésorozatokat), ezért azonmód segítőket is kap (szám szerint kettőt), amit a csapatépítés rituáléja követ.
Természetesen ez nem is olyan egyszerű, főként mivel hősünk menet közben megmorcosodik egy ősvámpírra.
 
A Dampyr egy kellemesen izgalmas, pergő cselekményű, vérrel meghintett, mérsékelt lelkizéssel terhelt, fejlődőképes főhőssel bíró sorozat, s ahogy elnézem, ez a későbbiekben is így marad.