FőképAkármennyire is – szinte magától értetődően – kétkötetes mű a Persepolis, a Gyerekkorom Iránban és A visszatérés nem különíthető el egymástól. Bár a két rész cselekménye valóban eltérő helyszínen, és a főszereplő más-más életszakaszában zajlik, mégis, az össztörténet jól behatárolható gravitációs pontja Irán, illetve az ottani élet.

Ám mivel erről Satrapi koncentráltan az előző kötetben beszélt, A visszatérésben szélesebb perspektívát nyit, és egy, a háborúk és a vallásközpontú diktatúra fanatikus őrületéhez képest más jellegű problémát feszeget: az otthon és az idegen nagyvilág közti különbséget, a beilleszkedési, még pontosabban a gondolkodásmód-váltási nehézségeket helyezi a középpontba.

Nem is nagyon tehet mást, hiszen mindaz, amit a Persepolis oldalain látunk, az alkotó önéletrajzi meséje, ebből kifolyólag időrendben követi az ő életeseményeit.
Így viszont az a helyzet, hogy amíg a Gyerekkorom Iránban önmagában is teljes hatást gyakorló, kerek mű, A visszatérés (folytatás-jellege miatt) nem nyújthat komplex élményt az első rész ismerete nélkül.

Marjanét szülei az előző kötet végén Ausztriába küldték tanulni, abban a reményben, hogy világi neveltetésű (vagyis a fundamentalista irániakkal szemben túlságosan szókimondó és vagány) lányuk a fullasztó hazai légkör helyett a világ egy olyan pontjára kerül, ahol minden lehetőség adott lehet számára a kibontakozáshoz és az érvényesüléshez.

A dolog azonban nem megy könnyen: az eltérő kulturális és viselkedési szokások jó ideig érthetetlenek maradnak számára, ráadásul az ebből fakadó problémákkal éppen kamaszkorában kéne megbirkóznia - egyedül.
De aztán lassacskán jönnek a fiúk (akikről persze hamar kiderül, hogy nem az igaziak), na meg az első spangli (rövid úton beinduló díler-karrierrel), nem is szólva az anarchista punk haveri körről.

Ám minél inkább próbál a lány beilleszkedni, annál távolabb kerül önmagától és saját kultúrájától – végül még származását is letagadja. Egy nagy szerelmi csalódást követő háromhónapnyi utcai élet és kórházi kezelés után azonban eldönti: visszatér szülőhazájába.

Csakhogy az Európát látott Marjane immár, érthető módon, otthon sem találja a helyét: míg nyugaton túl iráni volt, Iránban túl nyugati. Elkeseredettségében öngyilkosságot kísérel meg, sikertelenül – és onnantól kezébe veszi a sorsát.

A visszatérés Iránja már nem a romos épületekkel és bombazáportól rettegő emberekkel teli ország, alighanem rosszabb annál: Marjane négy éves távolléte alatt teljesen hétköznapivá vált a „háborús hősök” siratása, a szüntelenül razziázó rendőrök jelenléte, vagy a mártírok nevét viselő utcák elterjedése.
Olyan hellyé vált, ahonnan a Marjane-hoz hasonlóknak nem vezethet máshova út, csak ismét ki a nagyvilágba, akármennyire fájdalmas is a búcsúzás.

A Persepolis vonzereje Satrapi páratlan elbeszélő képességében rejlik, ami egyrészt önkritikus, elfogulatlan és éleslátásról tanúskodó látásmódjával, másrészt a képregény jelrendszerének tökéletes használatával függ össze.
Jellemábrázolása, ahogy egy-egy mondatával és gesztusával képes bemutatni egy szereplőt (gondoljunk csak a belevaló nagymamára vagy a bölcs apára) irigylésre méltó, akárcsak remek arányérzéket mutató, megfontolt történetvezetése.

Márpedig ez igen komoly teljesítmény olyasvalakitől, akinek első képregényes munkája és egyszersmind főműve éppen a most tárgyalt kétkötetes mű, amelynek képregény-technikáját bevallottan a készítése során tanulta meg.

Alig kétséges, hogy mindazok, akik olvasták a Gyerekkorom Iránbant, A visszatérésre is rávetik majd magukat – sőt, valószínűleg már meg is tették.

Nem meglepő, hiszen korunk egyik legjobb képregényéről beszélünk, amely (és itt most tényleg helytálló az amúgy egyre közhelyesebbé/kötelezőbbé váló kitétel) sok más társához hasonlóan újabb bizonyítéka a képkockás füzetek létjogosultságának a magasabb művészeti ágként számon tartott film és irodalom mellett.