FőképAz impresszionizmus és a szecesszió a századfordulót leginkább meghatározó irányzatok közé tartoznak.
Az impresszionizmus, amellyel a könyv első része foglalkozik, uralkodó irányzattá vált a festészetben, de megjelent a zenében és az irodalomban is. Olyan meghatározó művészek alkottak ebben a korban, mint Manet és Monet, Degas, Pissarro, vagy Rodin, hogy egy szobrászt is említsek.

Az impresszionizmus után megjelentek az úgynevezett posztimpresszionista irányzatok is, mint a pointillizmus vagy a szimbolizmus.
Az előbbi egy kimondottan festészeti irányzat, míg az utóbbi az irodalomban legalább akkora szerepet játszott, mint a képzőművészetben, gondoljunk csak Rimbaud-ra, Rilkére, vagy magyar vonatkozásban Ady Endrére.

Lassan el is érkezünk a szecesszióhoz, beleértve az art nouveau vagy a Jugendstil irányzatokat is. Ebben a korban kiemelkedő művészeti ágnak számított az építészet és a formatervezés is: emlékezzünk Gaudíra illetve Tiffanyra (akiről az amerikaiak Tiffany style-nak nevezték el a korszakot).

Nagyjából ezeket a korszakokat öleli fel a kötet, bemutatva a legfontosabb művészeket, alkotásokat. A felvázolt történeti háttérnek köszönhetően átfogó képet kapunk a stílusirányzatokról, megismerhetjük a korban alkotó művészek életútját, a különféle iskolák, valamint egy-egy műalkotás történetét.

Kifejezetten ötletesnek tartom a könyvben megjelenő „műelemzéseket”, amelyek kicsit elidőznek egy-egy alkotás fölött, rávilágítanak néhány érdekességre, még ha komoly elemzést nem is nyújtanak.

Egy művészeti albumnál a könyv kiállítása legalább olyan fontos tényező, mint a tartalma: jelen esetben egy kimondottan igényes darabhoz volt szerencsém – a képek elrendezése kifogástalan, az egész könyv színvonalas – mind a külcsín, mind a belbecs.

Habár a hangsúly a festészetre helyeződött, a könyv más művészeti ágakkal is foglalkozik: bemutatja például Nadart, aki fényképei révén vált híressé, vagy Rodint, aki főképp szobrászként alkotott, a bevezetőben pedig említettem az építész Gaudít és a formatervező Tiffanyt.
És nem csak egyes épületeket ismerhetünk meg, hanem bepillanthatunk a század eleji városfejlesztés és -tervezés legfőbb tendenciáiba, nevezetesen Párizst és Chicagót ismerhetjük meg közelebbről.

Szintén pozitívumként említeném meg, hogy a könyv nem csupán a legismertebb szerzőket sorakoztatja föl, hanem több csemegét is kínál, és bár nagy hangsúlyt fektet az olasz művészekre (lévén egy olasz összeállításról beszélünk), elég nemzetközi az alkotógárda: skandinávok, japánok és oroszok éppúgy megjelennek, mint a spanyolok vagy az amerikaiak.

Nagy öröm volt, hogy nem csak a mesterekkel, például Monet-val, Van Goghgal, vagy régi kedvenceimmel – Toulouse-Lautreckel, Klimtel találkoztam az albumban, hanem újakat is szereztem – első látásra megszerettem Caillebotte parkettacsiszolóit, Zorn fürdőző dalarnai lányait, Hodler éjszakáját és Vrubel hattyúkirálynőjét.
Őszintén megvallom, hogy nem értek különösebben a festészethez, inkább csak laikusként csodálom, már ha egyáltalán felfogom a nagyságát, hiszen a festészet nyelve egészen más, mint az irodalomé.

Egyszer olvastam egy könyvet, amiben egy fiú listát írt azokról a dolgokról, amikről sokat tud, és azokról, amikről keveset.
Bár estemben a második lista jelentősen hosszabbra sikeredett, mint az első, egy valami egyértelműen kirajzolódott: van még mit tanulnom a festészetről. Nos, ha más is így van ezzel, akkor ez a könyv, illetve az egész sorozat biztos választásnak bizonyulhat.