Főkép Arra ébredtem, hogy a szél megzörgeti szobám nyitott ablakát. Hirtelen átvillant az agyamon, hogy talán Stormy az, de rájöttem, hogy ő már nem lehet.
Visszafojtott lélegzettel hallgatóztam egy ideig, reménykedve, hogy csak a vihar távolodó robaja volt, ami álmomból felvert.
Hunyorogva ránéztem az ágyam melletti ébresztőórára, amelynek digitális kijelzője hajnali két óra negyvenegy percet mutatott.
Némi tépelődés után úgy döntöttem, hogy felkelek. Bár csak huszonegy éves vagyok, mostanában olyan rosszul és keveset alszom, mint egy vénember.
Majdnem biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül a szobában, ezért felültem, és körülnéztem.
A kartonból készült Elvis-figura a szokott helyén, a sarokban állt, magabiztosnak és boldognak látszott hawaii mintás ingében. 1961-ben, amikor a Blue Hawaii című filmben játszott, még minden oka megvolt az örömre. A film és zenéje is hatalmas siker volt. Abban az évben a Király hat aranylemezt adott ki, köztük a „Can’t Help Falling in Love”-ot, és megismerkedett Priscilla Beaulieu-val.
Nem sokkal ezután azonban gondjai sokasodni kezdtek. Menedzsere, Tom Parker tanácsára visszautasította a West Side Story főszerepét egy később középszerűnek bizonyuló film kedvéért. Továbbra is hatalmas űrt érzett édesanyja, Gladys elvesztése miatt, és alig volt huszonhat éves, amikor már szívproblémákkal küszködött.
A karton-Elvis azonban mindig mosolygott.
Ekkor a lámpa halvány fényében még egy alakot megpillantottam a szobámban, aki szomorú tekintettel figyelte álmomat, türelmesen várva, hogy felébredjek.
– Helló, Dr. Jessup – köszöntöttem.
Dr. Wilbur Jessup nem tudott válaszolni. Arcán keserűség villant át, szeme kifejezéstelenül, reményvesztetten meredt rám.
– Sajnálom, hogy így kell találkoznunk – mondtam.
A férfi ökölbe szorította kezét, majd felemelte, és mellkasát kezdte vele ütni.
Dr. Jessuppal korábban nem találkoztam a lakásomban, így azonnal tudtam, hogy már nem tartozik az élők sorába. Nem volt könnyű ezt hirtelen megemészteni, ezért továbbra is beszéltem hozzá, miközben kimásztam az ágyból.
– Hogy jött be? Talán nyitva felejtettem az ajtót? – kérdeztem.
A doktor megrázta a fejét. Szeme könnyben úszott, és hangtalanul rázta a sírás.
Bebújtam a farmernadrágomba, és azt mondtam:
– Elképzelhető, mert mostanában elég feledékeny vagyok.
A doktor tenyerébe temette arcát.
– Sok mindent szeretnék elfelejteni – folytattam öltözködés közben –, de rendszerint csak az apróságok esnek ki a fejemből. Olyasmik például, hogy hol hagytam a kulcsaimat, vajon bezártam-e az ajtót, vagy hogy elfogyott a tej…
Dr. Jessup radiológusként dolgozott a Megyei Kórházban, és bár mindig halk szavú, csendes embernek ismertem, mostani némasága megrémisztett.
Elővettem egy fehér pólót a szekrényből, és magamra húztam.
Dr. Jessup mezítláb, gyűrött pizsamában állt előttem.
– Bárcsak meg tudna szólalni, uram! – mondtam neki.
A radiológus ekkor leengedte kezét, megfordult, és kisétált hálószobámból.
Az ágyam fölötti falra néztem, ahol egy bekeretezett kártya lógott, amit egy jövendőmondó automatából húztam. Az a sorsotok, hogy mindörökre együtt legyetek – ez a mondat állt rajta.
Reggelenként ébredés után, este pedig elalvás előtt mindig elolvastam e mondatot, mert segített abban, hogy elhiggyem, a létnek, csakúgy, mint a halálnak van értelme.
Felvettem az éjjeliszekrényről a mobiltelefonomat, amelyről egy gyorshívó billentyű lenyomásával el tudom érni Wyatt Porternek, a Pico Mundo-i rendőrség vezetőjének irodáját, lakását vagy a mobilját.
Valami azt súgta, hogy még pirkadat előtt beszélnem kell Porter rendőrfőnökkel.
Mire kimentem a nappaliba, Dr. Jessup már ott várt rám, de amikor kinyitottam a bejárati ajtót, mégsem jött utánam. Nyilvánvalóan szüksége volt a segítségemre, de úgy tűnt, nincs elég bátorsága, hogy ő is újra szembe nézzen a szörnyűségekkel.
– Nem akarom megbántani, uram – mondtam –, de szerintem, ez nem a megfelelő hely önnek. Nem itt kéne most lennie.
Dr. Jessup könyörgő tekintettel nézett rám.
– A szoba tele van a múlt tárgyaival. Elvis, én, meg az emlékeink jól megférünk itt egymás mellett, de egy új jövevényt már nem tudunk fogadni.
Ezután kiléptem a folyosóra, és behúztam magam után az ajtót.
Mostani lakásom egy átalakított viktoriánus épület első emeletén helyezkedett el. Korábban éveken keresztül egy garázs feletti apró lakást béreltem, de akkoriban az élet sokkal egyszerűbb volt, a jövő pedig sokkal ígéretesebbnek tűnt.
Aztán történt valami, s úgy döntöttem, átköltözöm ide. Nem mintha több helyre lett volna szükségem, hanem mert a szívem és a lelkem mindörökre idetartozik.
Kiléptem a teraszra, és körülnéztem a sötétségben. Dr. Jessupot kerestem a szememmel, de nem láttam sehol.
A környék házai csendbe és sötétségbe burkolóztak.
Elindultam a kihalt utcán, és mire a sarokra értem, Dr. Jessup is csatlakozott hozzám. Öltözékéből és a kései látogatásból arra következtettem, hogy Jacaranda Way-beli otthonából jött át hozzám, ami, bár alig öt sarokra volt házamtól, már egy jóval elegánsabb negyedbe tartozott. A doktor valóban abba az irányba vezetett.
Repülhetett volna, de inkább a földön maradt, ám még így is csak futva tudtam vele lépést tartani. Féltem, mi vár rám a házában, mégis minél gyorsabban oda akartam érni. Olyan érzésem volt, hogy valakinek veszélyben forog az élete.
Félúton jöttem rá, hogy akár autóval is mehettem volna, tavaly ősszel ugyanis örököltem egy 1980-as Chevrolet Camaro Berlinetta Coupét, de mivel korábban sosem volt autóm, néha kimegy a fejemből, hogy most viszont van.
Dr. Jessup egy fehértéglás, György-stílusú, elegánsan díszített házban élt a Jacaranda Wayen, amely mellett pompás viktoriánus épületek sorakoztak. Különösen hatottak ezek a gazdagon díszített épületek itt, a sivatag szomszédságában, a pálmafák és bougainvillea zuhatagok tövében.
Városunkat 1900-ban alapították a keleti partról érkező telepesek, akik a zord telek elől menekültek ide, és magukkal hozták a náluk uralkodó építészeti stílusokat.
Terri Stambaugh, barátom és munkaadóm, a Pico Mundo Grill tulajdonosa szerint ezek a különös, egyáltalán nem ideillő épületek még mindig tetszetősebbek, mint a Kalifornia legtöbb sivatagi városában közkedvelt mészkő és kavicsborítású házak.
Valószínűleg igaza van, bár erről saját magam sosem győződtem meg, mivel életem során alig néhányszor léptem át Pico Mundo városának határát, Maravilla megyén kívül pedig még sosem jártam.
Életem ugyanis még e kis városban is túlságosan változatosan zajlott ahhoz, hogy utazni akarjak. A Pico Mundón kívüli világban idegenek kísértenek, nekem pedig épp elég gondot okoz az is, hogy a saját világomból ismerős halottak jelenlétével megbirkózzam.
A Jessup-ház körül minden sötét volt.
Mire a verandához értem, Dr. Jessup már ott várt rám, rémült tekintettel álldogált a korlátnál. Átöleltem, hogy legyen ereje bevezetni a házba, ahol minden bizonnyal megtalálom majd az ő holttestét, s azon kívül talán egy másikat is.
Dr. Jessup szellem volt, akit rajtam kívül senki sem látott. E természetfeletti képesség terhét már évek óta viszem a vállamon. A doktor teste megszűnt létezni az anyagi világban, én mégis éreztem a súlyát, ahogy megöleltem. Minden porcikája remegett a sírástól.
A holtak nem beszélnek. Talán azért nem, mert túl sokat tudnak a halálról.
Jól ismertük egymást Dr. Jessuppal. Sokakhoz hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy hős vagyok, ugyanakkor fura figurának is tartott, de azt hiszem, minden különcségemmel együtt azért kedvelt.
Nemigen lehet csodálkozni, ha különc vagyok, ugyanis én segítem a földön rekedt lelkeket. Látom a halottakat, miközben azt kívánom, bárcsak ne birtokolnám ezt a képességet. Ugyanakkor nem visz rá a lélek, hogy cserbenhagyjam őket. Megérdemlik részvétemet, hiszen annyit szenvedtek ezen a világon.
Dr. Jessup ekkor váratlanul messzebb lépett mellőlem, hirtelen megváltozott a külseje, és láthatóvá váltak sebei. Valószínűleg egy tompa tárggyal – talán egy csővel vagy kalapáccsal – verték szét az arcát. A gyilkos többször egymás után lesújtott. Koponyáját betörték, vonásait a felismerhetetlenségig eltorzították. Kezei is szétroncsolódtak, valószínűleg, amikor védekezni próbált.
A doktor fiával, Dannyvel élt a házban. Szívemben a részvét és sajnálkozás helyét hirtelen a harag foglalta el.
Miközben átvágtam a verandán, éreztem, hogy sürgősen fel kell hívnom Wyatt Portert, ám közben aggódtam is, hogy amíg telefonálok, Dannynek, ha még él, baja eshet.
A bejárati ajtó nyitva állt.
Hátranéztem, és láttam, hogy Dr. Jessup a ház előtt, a kertben járkál. Sebei eltűntek, ismét ugyanolyan volt, mint mielőtt a halál rátalált. Arcán félelem tükröződött.
A földön rekedt halottak is ismerik a félelmet. Azt gondolhatnánk, hogy nekik már igazán nincs veszíteni valójuk, néha azonban őket is megbénítja a rettegés. Nem attól félnek, hogy mi vár rájuk odaát, hanem inkább azokért aggódnak, akiket maguk mögött kellett hagyniuk.
 
A Kiadó engedélyével.