Főkép

Prológus – Beillesztés

A Gyógyítót Mély Vizeken Átkelőnek hívták.
Lélek lévén, természetéből adódóan csak erényekkel rendelkezett; empatikus volt, türelmes, becsületes, bátor és nyíltszívű. Az aggodalom nem tartozott a Mély Vizeken Átkelő által rendszeresen megtapasztalt érzelmek közé.
A bosszúság még kevésbé. Ennek ellenére, mivel Mély Vizeken Átkelő emberi testben élt, a bosszúságot nem mindig állt módjában elkerülni.
Ahogy felzsongott a műtő túlsó végében a Gyógyító-tanoncok suttogása, Mély Vizeken Átkelő szája vékony, kemény vonallá keskenyedett. Ez a kifejezés szokatlanul hatott az arcán, amin sokkal gyakrabban honolt mosoly.
Állandó asszisztense, Darren észrevette a változást, és megveregette a vállát.
– Csak kíváncsiak, Átkelő – suttogta halkan.
– A beillesztések nem tartoznak a kimondottan érdekes vagy nehéz eljárások közé. Az ilyesmit szükség esetén bármelyik járókelő el tudná végezni. Semmi okuk nincs arra, hogy itt maradjanak megfigyelni. – Átkelő meglepődött saját, általában megnyugtató hangjának metsző élén.
– Még soha nem láttak kifejlett embert – emlékeztette Darren.
Átkelő felvonta az egyik szemöldökét. – Vakok tán egymás ábrázatára? Nincsen tükrük?
– Tudja, mire gondolok – valódi vadembert. Akiben még nincs lélek. Lázadót.
Átkelő rápillantott a lány öntudatlan testére, ami arccal lefelé feküdt a műtőasztalon. A sajnálat mély hulláma öntötte el szívét, ahogy visszaemlékezett, milyen állapotban hozták szegény összetört testét a Hajtók a Gyógyító létesítménybe. Micsoda fájdalmakat kellett elviselnie…
Természetesen most már kitűnő kondícióban volt – teljesen meggyógyult. Átkelő gondoskodott erről.
– Ugyanúgy néz ki, mint bármelyikünk – dünnyögte oda Átkelő Darrennek. – Mindnyájunknak emberi arca van. És amikor felébred, már ő is egy lesz közülünk.
– Egyszerűen csak izgalmasnak találják, ennyi.
– Az a lélek, amit ma beillesztünk, több tiszteletet érdemel, mintsem hogy így tátsák mások a szájukat a test felett, amibe kerül. Már így is túl sok mindennel kell majd megbirkóznia az akklimatizálódás alatt. Nem igazságos ennek is kitenni. – És az ennek alatt nem a bámészkodást értette. Átkelő észrevette, hogy hangjába visszatér a metsző él.
Darren megint megveregette a vállát. – Minden rendben lesz. A Hajtónak csak némi információra van szüksége, és…
A Hajtó szónál Átkelő olyan pillantást vetett Darrenre, amit csak dühösként lehetne jellemezni. Darren megrökönyödötten pislogott.
– Elnézést – kért rögtön bocsánatot Átkelő. – Nem akartam ennyire negatívan reagálni. Csak arról van szó, hogy féltem ezt a lelket.
A pillantása az asztal melletti állványon elhelyezett kriotartályra vándorolt. A lámpa unalmas, egyhangú vörös fénnyel égett, jelezve, hogy a tartály foglalt, és hibernációs üzemmódban van.
– Ezt a lelket direkt erre a feladatra választották ki – nyugtatgatta Darren. – Különleges társunk ő – bátrabb, mint a legtöbben közülünk. Az életei magukért beszélnek. Meg vagyok győződve arról, hogy önként vállalkozna a dologra, ha meg tudnánk kérdezni.
– Ugyan, melyikünk ne vállalkozna önként, ha arra kérnék, hogy tegyen valami Jót? De valóban erről lenne szó? Valóban a Jót szolgálja, amit tenni készülünk? Nem azt kérdőjelezem meg, hogy meg akarná-e tenni, hanem hogy mennyit áll jogunkban bármely lélekre ráerőltetni.
A Gyógyító-tanoncok is a hibernált lélekről beszélgettek. Átkelő tisztán hallotta az elsuttogott szavakat; a hangjuk egyre hangosabbá vált az izgalomtól.
– Hat bolygón élt.
– Én úgy tudom, volt az hét is.
– Én meg azt hallottam, soha nem élt kétszer ugyanolyan gazdafajban.
– Ez lehetséges?
– Szinte minden volt már. Virág, Medve, Pók…
– Hínár, Denevér…
– Még Sárkány is!
– Én ezt nem hiszem el – nem lehetett hét bolygó.
– Legalább hét volt. Az Origón kezdte.
– Tényleg? Az Origón?
– Csendet kérek! – szakította félbe őket Átkelő. – Aki nem tud éretten és csendesen viselkedni a megfigyelés közben, azt arra kell kérnem, hagyja el a helyiséget.
A hat tanonc megszégyenülve elnémult, és távolabb húzódtak egymástól.
– Kezdjünk neki, Darren.
Minden elő volt készítve. A megfelelő gyógyszerek ott sorakoztak az emberlány mellett. Hosszú, fekete haját műtőssapka alá tűrték, láthatóvá téve kecses nyakát. Lassan lélegzett ki és be a mélyaltatásban. Napbarnított bőrén szinte nyoma sem maradt a… balesetnek.
– Most indítsa el az olvasztási folyamatot, Darren, legyen szíves.
Az ősz hajú asszisztens már a kriotartály mellett várakozott, a kapcsológombon nyugtatva kezét. Kioldotta a biztonsági zárat, és eltekerte a gombot. A kis szürke henger tetején világító piros lámpa villogni kezdett. Egyre gyorsabban pislogott, ahogy teltek a másodpercek, és megváltozott a színe is.
Átkelő az eszméletlen testre koncentrált; kis, precíz mozdulatokkal átvágta a bőrt a koponyaalapnál, majd, mielőtt kitágította volna a nyílást, ráfújta a szert, ami megdermesztette a bő vérfolyamot. A szike finoman hatolt a nyakizmok mögé, vigyázva, nehogy megsértse azokat, és feltárta a gerincoszlop tetejénél elhelyezkedő sápadt csontokat.
– A lélek készen áll, Átkelő – tájékoztatta Darren.
– Én is. Hozza ide.
Átkelő megérezte Darren jelenlétét a könyökénél, és anélkül, hogy odanézett volna, tudta, hogy asszisztense ott áll készen, kinyújtott kézzel várakozva; már sok éve együtt dolgoztak. Átkelő széthúzta a nyílást.
– Küldje haza – suttogta.
Darren keze beúszott a képbe, tenyerében az ébredező lélek ezüstös ragyogásával.
Átkelő soha nem tudott ránézni egy meztelen lélekre anélkül, hogy meg ne rendítette volna a szépsége.
A lélek jobban fénylett a műtő lámpáinak vakító ragyogásában, mint a tükörsima ezüsteszköz a kezében. Eleven szalagként tekergett és fodrozódott, nyújtózkodott boldogan, hogy kiszabadult a kriotartályból. Vékony, sörteszerű kinövései, mind a majdnem ezer, lágyan hullámoztak, mint a sápadtezüst angyalhaj. Bár az összes lélek szép volt, ezt a példányt Mély Vizeken Átkelő különösen bájosnak találta.
Ezzel nem volt egyedül. Hallotta Darren halk sóhaját és a tanoncok csodálattal telt mormogását.
Darren gyengéden beillesztette a kicsi, csillogó teremtményt az ember nyakán lévő nyílásba. A lélek akadálytalanul csusszant be a felkínált helyre, és szőtte bele magát az idegen testbe. Átkelő csodálta a szakértelmet, amivel elfoglalta új otthonát. A kinövéseinek egy része szorosan az idegközpontok köré csavarodott, a többi megnyúlt és mélyebbre hatolt, ahova a férfi már nem látott be, az agy alá és fölé, a látóidegek köré, a hallójáratokba. A lélek nagyon gyors volt, és nagyon határozott mozdulatokkal dolgozott. Csillogó testének hamarosan már csak egy kis szelete volt látható.
– Szép munka – súgta oda neki Átkelő, noha tudta, hogy a lélek nem hallja. A fülek az emberlánynál voltak, ő pedig még mindig mélyen aludt.
A műtét befejezése már rutineljárás volt. A Gyógyító kitisztította és begyógyította a sebet, egy speciális oldatot alkalmazott, amitől behegedt a lélek mögött a vágás, majd felvitte a heglágyító port a sebhelyre, ami a nyakon maradt.
– Tökéletes, mint mindig – szólalt meg asszisztense, aki Átkelő által felfoghatatlan okokból soha nem változtatta meg emberi gazdateste, Darren nevét.
Átkelő felsóhajtott. – Nem vagyok büszke a mai munkámra.
– Csak a Gyógyítói kötelességét teljesítette.
– Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor a gyógyítás árt.
Darren hozzálátott rendbe tenni a munkaterületet. Úgy tűnt, nem tudja, mit mondjon erre. Átkelő a Hivatásának szavát követte. Ez elég volt Darrennek.
De Mély Vizeken Átkelőnek, aki valódi Gyógyító volt a szó legnemesebb értelmében, nem volt elég. Zaklatottan bámulta a békésen szunnyadó női testet, mert tisztában volt azzal, hogy ez a béke elillan, amint felébred a lány. A fiatal lány élete végének minden szörnyűsége arra az ártatlan lélekre sújt majd le, amit most helyezett bele.
Az emberi test fölé hajolt, és belesuttogott a fülébe, buzgón remélve, hogy a lélek most már hallja őt.
– Sok szerencsét, kis vándor, sok szerencsét. Bárcsak ne lenne rá szükséged.
 
1. Emlékek


Tudtam, hogy a véggel fog kezdődni, és hogy ezeknek a szemeknek a vég olyannak fog tűnni, mint a halál. Figyelmeztettek.
Nem ezeknek a szemeknek. Az én szemeimnek. Ez most már én vagyok.
A nyelv, amit használni kezdtem, furcsa volt, de logikus. Durva, szögletes, vak és lineáris. Reménytelenül leegyszerűsített azokhoz képest, amiket korábban használtam, ennek ellenére valahogy sikerült dallamossággal és kifejezőerővel felruháznia magát. Időnként már-már szépséggel is. Most már az én nyelvem. Az anyanyelvem.
Fajtám legősibb ösztönével szilárdan odaerősítettem magam a test gondolatközpontjához, lerázhatatlanul belefontam magam minden lélegzetvételébe és reakciójába, hogy megszűnjön önálló lénynek lenni. Most már én voltam.
Nem a test, hanem a testem.
Éreztem, ahogy elmúlik az altató hatása, és az eszmélet kezdi átvenni a helyét. Megerősítettem magam az első emlék fogadására, ami igazából az utolsó emlék lesz – az utolsó pillanatok, amiket ez a test átélt, a vég emlékei. Alaposan felkészítettek, gondosan figyelmeztettek arra, ami most történni fog. Ezek az emberi érzelmek erősebbek és elevenebbek lesznek, mint bármelyik másik olyan faj emlékei, amiben már voltam.
Megrohantak az emlékek. És, mint ahogy arra jóelőre felhívták a figyelmem, ez nem olyan élmény volt, amire valaha is fel tudtak volna készíteni.
Éles színektől és csengő hangoktól izzottak. Hideg a bőrön, fájdalomtól, égő fájdalomtól görcsbe rándult végtagok. Szájában vad fémíz. És ez az új érzékszerv, az ötödik, amit még soha nem tapasztaltam, ami kivette a részecskéket a levegőből és furcsa üzenetekké, gyönyörré és vészjelzéssé változtatta őket az agyában – a szagok. Zavarbaejtőnek tűntek nekem, az ő emlékeinek viszont nem voltak azok. Az emlékei nem tudtak időt szakítani arra, hogy elidőzzenek a szagoknál. Az emlékei csak a félelemről szóltak.
A félelem fogta satuba, ösztökélte tompa, ügyetlen végtagjait előre, ugyanakkor a félelem bénította is meg őket. Futni, menekülni – csak erre volt képes.

Kudarcot vallottam.

Az emlék, ami nem hozzám tartozott, olyan ijesztően erős és tiszta volt, hogy sikerült áthatolnia a védelmi rendszeremen – maga alá gyűrte tárgyilagos szuverenitásomat, a tudatot, hogy ez csak egy emlék, nem pedig én vagyok. Beszippantott abba a pokolba, ami a lány életének utolsó perce volt. Én voltam ő, és futottunk.

Olyan sötét van. Nem látok. Nem látom a talajt. Nem látom a magam elé nyújtott kezemet. Vakon szaladok és próbálom meghallani az üldözőimet – de a szívem olyan hangosan dobog, hogy minden más hangot elnyom.
Olyan hideg van. Nem kéne, hogy számítson, de fáj. Úgy fázom.

Úgy érezte, hogy az orrában lévő levegő kellemetlenné vált. Rosszá. Büdössé. A kényelmetlen élmény egy pillanatra kirántott az emlékeiből. De csak egy pillanatra, majd rögtön megint visszahúzott, és a szemem a borzalom könnyeivel telt meg.

Eltévedtem, eltévedtünk. Vége.
Már a sarkamban vannak, hangosak és közelednek. Olyan sok dobogó láb! Egyedül vagyok. Kudarcot vallottam.
A Hajtók szólítanak. Rosszul leszek. A hangjuktól felkavarodik a gyomrom.
– Semmi baj, semmi baj – hazudja az egyik, hogy megnyugtasson, hogy lassítsak. A hangját eltorzítja a zihálása.
– Óvatosan! – figyelmezteti egy másik.
– Nehogy kárt tegyél magadban – kéri a harmadik. Mély hang, telve aggodalommal.
Aggodalommal!

Forróság öntötte el az ereimet és a gyilkos gyűlölettől majdnem megfulladtam.
Ilyet még soha nem éreztem egyik életemben sem. Az undor megint kirántott az emlékekből egy másodpercre. Magas, átható hang süketítette meg a fülem és lüktetett a fejemben. A hang a légutaimat karmolászta. Enyhe fájdalmat éreztem a torkomban.
Sikoltás, magyarázta a testem. Sikoltasz.
Megdermesztett a döbbenet és a hang hirtelen elhallgatott.
Ez már nem emlék.
A testem – a teste gondolkodik! Beszél hozzám!
De az emlék erősebbé vált abban a pillanatban, mint az elképedésem.

– Ne! – kiáltják. – Arra veszélyes!
A veszély mögöttem van! – kiáltom vissza a fejemben. De közben látom, mire gondolnak. Egy gyenge fénysugár, ki tudja, honnan, világítja meg a folyosó végét. Nem üres fal, vagy zárt ajtó van ott, zsákutca, amitől félek, és amire számítok. Egy fekete lyuk tátong előttem.
A liftakna. Elhagyott, üres és halálraítélt, mint az egész épület. Egykor búvóhely, immár kripta.
A megkönnyebbülés hulláma fut végig rajtam, ahogy nekifutok. Van kiút. A túléléshez nincs, de a győzelemhez talán van.

Ne, ne, ne! – ez teljes mértékben az én gondolatom volt, miközben próbáltam kiszabadulni a lány rabságából, de együtt maradtunk. És egyenesen a halál felé sprinteltünk.

– Ne! – válnak kétségbeesettebbé a hangok.
Nevetni támad kedvem, amikor rájövök, hogy elég gyors vagyok. Elképzelem, hogyan szorul üresen ökölbe a markuk a hátam mögött pár centire. De pont olyan gyors vagyok, amilyennek lennem kell. Még csak meg se torpanok az emelet végén. A körém gyűlt ürességet már csak lépés közben veszem észre.
Elnyel az űr. A lábam haszontalanul kalimpál. A kezem a levegőbe markol, végigkaszál rajta, szilárd kapaszkodót keresve. A hideg tornádóként süvít el mellettem.
Előbb hallom meg a puffanást, mint ahogy megérezném… megszűnik a szél…
Majd mindent elönt a fájdalom… minden fájdalommá válik.
Legyen már vége.
Nem volt elég mély, suttogom magamnak a fájdalmon keresztül.
Mikor lesz vége a fájdalomnak? Mikor?

A feketeség elnyelte az agóniát, én pedig elgyengültem a hálától, hogy az emlékek sora elérkezett ehhez a legvégső konklúzióhoz. A feketeség mindent elnyelt és én szabaddá váltam. Vettem egy mély levegőt, hogy visszanyerjem az önuralmamat, ez a test így szokta. Az én testem.
De ekkor újból rám törtek a színek, megrohantak és elborítottak az emlékek.
Ne! – tiltakoztam, rettegve a hidegtől, a fájdalomtól és magától a rettegéstől.
De ez nem ugyanaz az emlék volt. Ez emlék volt az emlékben – egy haldokló emlékeiben –, mégis, valahogy erősebbnek tűnt, mint az előzőek.
A feketeség mindent elnyelt, egyet kivéve: egy arcot.
Az arc éppen olyan idegen volt számomra, ahogy a legutóbbi gazdatestem arctalan kígyócsápjai lennének idegenek ennek a testnek, amivé váltam. Láttam már ilyen típusú arcot azokon a képeken, amelyekkel a felkészülésem közben találkoztam. Nem volt könnyű megkülönböztetni őket egymástól, észrevenni azokat az apró eltéréseket a színekben és formákban, amelyektől egyedivé váltak hordozóik. Annyira egyforma volt mind. Orruk a gömb közepén, felettük a szemük, alattuk a szájak, kétoldalt a fülek. Az érzékszervek teljes gyűjteménye – leszámítva a tapintást – egy helyre sűrítve. Bőr a csontokon, haj a csúcsukon, és fura szőrös vonalak a szemek felett. Némelyiken lejjebb is van szőr, az állkapcsukon; ezek mind hímek. A színük a barna spektrumban mozog, a halvány tejfehértől egyenesen az éjsötét feketéig. Ezt leszámítva, hogyan lehetne megkülönböztetni őket egymástól?
Ezt az arcot milliók közül is felismerném.
Ez az arc kemény volt és szögletes, csontjai élesen kirajzolódtak a bőre alatt. Színét tekintve halvány aranybarna. A haja csak pár árnyalattal volt sötétebb a bőrénél, kivéve, ahol világosabb, lenszínű tincsek csíkozták, és csak a feje tetején nőtt, meg a szeme felett abban a furcsa csíkban. A fehér szemgolyók kerek íriszei sötétebbek voltak, mint a haja, de éppen úgy szikráztak a fénytől. Vékony kis vonalak helyezkedtek el a szeme körül, amelyek, mint a lány emlékeiből megtudtam, a mosolygástól és a napfénybe hunyorgástól keletkeztek.
A leghalványabb fogalmam sem volt arról, mit és miért tartanak szépnek ezek az idegenek, azzal mégis tisztában voltam, hogy ez az arc gyönyörű. Nem tudtam levenni róla a szemem. Amint erre ráébredtem, eltűnt.
Az enyém, szólalt meg az idegen gondolat, aminek nem lett volna szabad léteznie.
Ismét megmerevedtem döbbenetemben. Rajtam kívül senkinek nincs itt keresnivalója. Ennek ellenére megjelent ez a gondolat, erőteljesen és éberen!
Lehetetlen. Hogy lehet még mindig itt? Ez már én vagyok.
Az enyém, tromfoltam le ellentmondást nem tűrően, és a szó megtelt a nekem kijáró hatalommal és fensőbbséggel. Minden az enyém.
Akkor meg miért is válaszolgatok neki? – merült fel bennem a kérdés, mielőtt a hangok félbeszakították volna a gondolataimat.

A Kiadó engedélyével.