Főkép

Utáltam az ebédszünetet. Mert annyira hiányzott olyankor Carl.
Ha a suliban voltunk, folyton egymás nyakán lógtunk. Amint megszólalt a csengő, már rohantunk is: tíz perc alatt behabzsoltuk az ebédet, így maradt még egy egész óránk, amelyet úgy tölthettünk el, ahogyan csak akartuk. Kilopództunk egyik kedvenc helyünkre. Ha sütött a nap, csak ejtőztünk, heverésztünk a homokozóban, vagy lógattuk a lábunkat a falról a fészerek mellett, ahol a bicajok parkoltak. Télen főleg a könyvtárban bújtunk el. Mindegy volt, hol vagyunk, csak sülve-főve együtt lehessünk.
Nem mindig beszéltünk sokat. Könyveket olvastunk, jókat nevetgéltünk, megjegyzéseket tettünk. Néha rajzoltunk vagy játszottunk, de főleg újabb történeteket találtunk ki az Üvegvilág szereplőiről. Ezeket el is játszottuk, de a suliban persze nem lehetett úgy, ahogyan az Üvegházban szoktuk. A többiek így is csodabogaraknak tartottak bennünket. Ha a közelünkben jártak, és meghallották, hogy örök szerelmet vallunk egymásnak Carlo királyként és Sylviana királynőként, pukkadoztak a nevetéstől. Mi meg pusmogtunk, és alig látható mozdulatokat tettünk, hogy elkezdődjön a varázslat, és máris elröpültünk a csillogó-villogó Üvegvilágba.
Váratlanul ért bennünket a csengőszó, mely a délutáni órák kezdetét jelezte. Ripityára törte kristálykoronánkat és üvegcipőnket. Viseltes tornacsukánkban ballagtunk vissza a pizzaszagú folyosókon, azt kívánva: bárcsak mindörökre ott maradhatnánk az Üvegvilágban Azóta is szorgalmasan körmölgetem az Üvegvilág-krónikákat a mi közös nagy könyvünkben. Carl néha kiegészítette vagy rajzolt hozzá, de játszani már egyre ritkábban játszottuk el az új kalandokat. Carl ki se látszott a tanulásból, olyan sok dögunalmas leckét kapott. Néha napok is elteltek, mire ismét fölkereste az Üvegházat. Máskor meg kénytelen voltam érte menni és idehívni.
Ilyenkor sem mindig jártam sikerrel. Velem tartott ugyan, végig a kerten, és be is ült a házba, de hallgatag volt, és rosszkedvű, és nemigen lehetett számítani rá. Máskor meg csak hülyéskedett és piszmogott, és idétlen hangon mondta a szövegét, mindent elbaltázva. A végén azért sikerült rávennem, hogy játssza el rendesen a szerepét, de nem volt könnyű dolgom vele.
– Talán nem kellene már állandóan rágnod Carl fülét, hogy játsszon veled – jegyezte meg a mamám.
– De ha egyszer ő a legjobb barátom a világon. Mi mindig együtt szoktunk játszani – vágtam rá.
– Ó, Sylvie – sóhajtott a mamám. Mostanában gyakran sóhajtozott, amikor hozzám beszélt. – Nagyok vagytok már ehhez a gyerekes titkolódzáshoz és fantáziáláshoz. Nem normális dolog, hidd el nekem. Az isten szerelmére, hiszen már tizenhárom éves vagy! Mikor viselkedsz végre úgy, ahogyan a kamaszok szoktak?
– Te ezt nem érted, anya – feleltem magabiztosan. – És ez nem gyerekjáték. Könyvsorozatot írunk. Majd meglátod. Egy napon kiadják a történeteinket, és milliókat keresünk Carllal a jogdíjakból, a külföldi kiadásokból és a filmszerződésekből.
– Ó, persze, akkor majd kifizetheted helyettem a lakáshitelt – felelte anya. És már megint sóhajtott. – Mégis kinek gondolod magad? Azt hiszed, te vagy J. K. Rowling? Egyébként pedig úgy látom, Carl az utóbbi időben már nem lelkesedik ezért a játékért… Ó, bocsánat, azért, hogy történeteket írjatok. Hamarosan felnőttök. Lehetnének új barátaid is. Senki sincs az iskolában, akivel összebarátkozhatnál?
– Rengeteg barátom van – lódítottam. – Ott van például Lucy. Ő a barátnőm.
És ez nagyjából igaz is volt. Lucyval már az első idegfeszítő napon egymásra találtunk, amelyet a Milstead középiskolában töltöttünk. Ismertem őt az első és második osztályból is, csakhogy eddig nem volt szükségem igazi barátnőre, mert mindig számíthattam Carlra.
Most, hogy már a kilencedikbe jártam, nem volt könnyű barátkozni. Szinte mindenkit ismertem korábbról. És mindenki ugyanazzal az egyetlen barátjával lófrált, vagy legfeljebb kisebb bandákba verődve. Sok új lány került az idén az osztályunkba, de ők elválaszthatatlanok voltak egymástól. És a másik kilencedikben ott volt például Miranda Holbein. Csakhogy őt meg engem nem lehetett egy kalap alá venni.
Nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor Lucy megkérdezte, ülnék-e majd mellette, és egész rendesen viselkedett velem. Sokat nevetett, és mindig piros volt az arca, mintha állandóan zavarban lenne. Járt énekkarra, és kifejezetten jó volt a hangja. Apródfrizurát viselt, és mindig hófehér iskolai ingben járt, sohasem húzta fel térdig érő szoknyáját, és ragyogott a fűzős, barna cipője. Ugyanolyan gyerekesen nézett ki, mint én. Így aztán minden órán egymás mellett ültünk. Reggelire elfeleztük a csokinkat és a chipsünket. Olyan hétköznapi dolgokról beszélgettünk, mint a tévéműsorok (őt minden érdekelte, aminek köze volt a kórházakhoz, és azt mondta, ápolónő lesz, ha felnő) meg a popsztárok (rajongott a fiúbandák tagjaiért, kívülről fújta, ki milyen jegyben született, és kinek mi a kedvenc étele, sőt az albumokon szereplő dalok címét is tudta, mégpedig sorrendben).
Lucy teljesen normális volt. Tökéletesen megfelelt egy átlagos, hétköznapi barátnőnek. Persze, azt sohasem állítanám, hogy ő a legeslegjobb barátom. Egy sarokra lakott a sulitól, úgyhogy hazajárt ebédelni. Az én mamám bezzeg szorgalmasan dolgozott ilyenkor a lakásszövetkezetnél, és nem lehetett otthon, hogy tojást meg hasábburgonyát süssön nekem, mint Lucyé. Így aztán társaság nélkül maradtam ebédidőben. Tilos volt mobilt használni a suliban, de gondolatban azért küldtem egy SMS-t Carlnak. Hiányzol. Talizzunk… Este az ÜH-ban?
Azt is játszottuk néha, hogy tökéletesen egymásra vagyunk hangolódva, és működik közöttünk a telepátia. De az agyhullámaink talán még nem álltak rá erre az újfajta kommunikációra. Carl legalábbis nem hallott semmi különöset. És ha ő próbált ezzel a módszerrel üzenni nekem, én sem vettem az adását, pedig feszült figyelemmel és ugrásra készen vártam.
Újra meg újra megkérdeztem Carltól, hogy mivel tölti az ebédidőt a Kingsmere gimnáziumban, de szűkszavúan válaszolt, ami szokatlan volt tőle. Evett. És olvasott.
– Na, ne izélj már, Carl! Mesélj el mindent! – nógattam. – Részletesen. Mindenről tudni akarok.
– Oké. Azt akarod, meséljem el részletesen, hogy mit csináltam a fiúvécében?
– Miért vagy ilyen undok? Pontosan tudod, mire gondolok. Kivel szoktál dumálni? És mit csinálsz? És mire gondolsz?
– Talán jobban tennéd, ha követnél egy webkamerával – vágta rá Carl. Váratlanul elvigyorodott, és egy rutinos tévébemondó hangjára és stílusára váltva folytatta:
– Íme, itt van a mi gyanútlan áldozatunk, Carl Johnson. Közelítsünk csak rá. Hé, most meg mire készül? Megmozdította az egyik ujját. Lehet, hogy kiszúrt bennünket, vagy talán panaszt akar tenni? Nem, csak az orrát piszkálgatja. Kérünk egy közelképet erről a madárijesztőről, fiúk!
– Pfuj!
– Ó, Carl jó barátja, Sylvie tömören megfogalmazta a véleményét. Fogjuk be a kamerával a kis Sylvie-t – folytatta, ujjaival négyzetet formált, és odatartotta az orrom elé. – Mosolyogj a kamerának, bébi!
Kiöltöttem rá a nyelvemet.
– Úgy van, ez az, nyújtsd csak ki, ügyes kislány vagy! És most átkapcsolunk kedvenc csatornánkra, a Live Op Channelre. Ms. Sylvie West gyermekkora óta élesnyelv-szindrómától szenved, de a kiváló fül-, orr- és gégespecialista, Mr. Carl Johnson mindjárt megoperálja. Kérem az ollót, nővérke!
– Igen, már itt is van az olló – feleltem, és csattogtattam az ujjaimmal. – Csakhogy időközben átváltottunk a Mystery Channelre, és én most egy bányarémet alakítok, akit az őrületbe kergetett az ő eszelős barátja, ezért úgy dönt, hogy… végez vele és… leszúrja…
Célba vettem Carl mellkasát, ő pedig rémülten felkiáltott, megtántorodott, majd elterült a lábam előtt, eljátszva véres haláltusát. Olyan hihető alakítás volt, hogy szinte láttam körülötte a vörös vérfoltot.
Odahajoltam fölé. Mozdulatlanul feküdt, félig nyitott szemmel, elnézve mellettem, és még csak nem is pislogott.
– Carl? Carl! – kiáltottam, és megráztam a vállát.
Meg sem moccant. Egyre gyorsabban vert a szívem. Még közelebb hajoltam hozzá, fölé hajtva a fejemet. Hosszú tincseim már csiklandozták az arcát. Semmi. Hegyeztem a fülem, és figyeltem. Mintha már nem is lélegezne.
– Carl, hagyd abba! A frászt hozod rám! – kértem.
Olyan hirtelen ült fel, hogy összekoccant a fejünk. Felkiáltottam.
– Ó, örülök, hogy sikerült rád hoznom a frászt, mert máris tovább szörfözünk a Horror csatornára, ahol én egy kísértetet játszom – szólalt meg Carl. – Visszajöttem, hogy üldözhesselek. Rettegj tőlem, Sylvie West, mert elkapom a grabancodat!
Torkon ragadott, de én persze küzdöttem ellene. Igaz, hogy kicsi és cingár vagyok, de ha akarom, olyan harcias tudok lenni, mint egy vadmacska. Dulakodtunk egy ideig, de aztán csiklandozni kezdte a nyakamat. Kirobbant belőlem a nevetés, és én is csiklandozni kezdtem őt. Aztán sokáig csak feküdtünk, és idétlenül vihogtunk. Majd Carl kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet, pontosan úgy, ahogyan hétéves korunkban kitaláltuk, a mi különleges barátságunk megpecsételéseként. Miközben viszonoztam a kézfogását, ismét úgy éreztem: mi ketten az idők végezetéig a legjobb barátok maradunk. Amikor még egészen kicsik voltunk, esküvősdit játszottunk. Carl gyűrűt is készített néhány cukorka papírjából. Egy szép napon talán egy igazit is kapok majd tőle.
Nem is lehetne egy napon említeni a Lucyval folytatott felszínes beszélgetéseinket azzal a sok mókával, amelyet Carllal való barátságom jelentett.
Lucyn kívül azonban nem is akadt más lány, akivel eltölthettem volna az ebédszünetet. Szinte mindenkivel jól kijöttem pedig, csakhogy nem volt kedvem rájuk erőltetnem a társaságomat. Egyszer, amikor a könyvtárban gubbasztottam, beviharzott Miranda Holbein, és integetett felém. Ez annyira meglepett, hogy körülnéztem. Biztosra vettem, hogy valaki másnak próbálja felhívni magára a figyelmét, aki mögöttem ül.
– Neked integetek, te kis hülye! – szólalt meg Miranda.
Erre én is föltartottam a kezem, és idétlenül megmozgattam az ujjaimat. Aztán felpattantam, felnyaláboltam a könyveimet, és már futottam is az ajtó felé. Nem akartam zavarni Miranda köreit. Még csak egy-két hete jártunk suliba, de őt már mindenki ismerte. Ha nem tetszett neki valaki, képes volt ízekre szedni az illetőt.
Én pedig saját magamnak sem tetszettem. Annyira kicsi voltam, hogy ilyen már nincs is. És már a kilencedikbe jártam. Ránézésre én voltam a legfiatalabb az osztályban. Már mindenki csak Tücsöknek vagy Prücsöknek hívott. És ezt nem éreztem valami kedvesnek. A többiek úgy kezeltek, mint az osztály üdvöskéjét. Mint egy kabalababát. Aranyosnak aranyos ugyan, csak hát ki veszi őt komolyan?
Mirandát viszont nem lehetett nem komolyan venni. Jóval idősebbnek látszott nálam, sőt a többieknél is. Legalább tizenhatnak saccolták még akkor is, ha rajta volt a mohazöld iskolaköpeny. A haja bíborvörösben játszott. Nyilván festette, pedig ezt szigorúan tiltotta a suli házirendje. Ő azonban szemrebbenés nélkül hazudott Miss Michaelsnek: esküdözött, hogy minden hajszála természetes színű. Miranda tincsei jóval lejjebb értek, mint hegyes álla, bár sokszor kis copfokba fonva hordta, apró gyöngyökkel és szalagokkal.
Amikor az osztályfőnöke kifogásolta frizurája tarkabarkaságát, Miranda másnap már zöld gyöngyöket és szalagokat fűzött a hajába, hogy passzoljanak a köpenyéhez. Ez persze ugyanolyan feltűnősködés volt, és bármilyen abszurdum is, Miss Michaels ennyiben hagyta, így Miranda büntetlenül megúszta.
Úgy tűnt, mintha Miranda arra született volna, hogy az összes szabályt fölrúgja. Mindenki olyan szeretett volna lenni, mint ő, pedig nem volt különösebben csinos, sőt még csak vékony sem. Mirandát azonban csöppet sem zavarta, hogy valamivel gömbölyűbb a kelleténél. Sőt, kifejezetten önelégültnek látszott: gyakran csípőre tette a kezét, amikor állt, hogy ezzel is fölhívja a figyelmet az alakjára. A lányok, akik egy osztályba jártak vele, azt mondták, zuhanyozás után sohasem szokta magára tekerni a törölközőt. Csak áll, nagy vagányan, anyaszült meztelenül, mit sem törődve azzal, hogy megbámulják.
Okos lány volt, és ha vette volna magának a fáradságot, hogy tanuljon, a legjobbak közé tartozott volna az osztályban, de ő inkább csak piszmogott, és rendre elfelejtette megcsinálni a házi feladatot. Tájékozott volt, és hosszasan eldiskurált a tanárokkal festészetről, operáról vagy építészetről, de soha senki sem cikizte azért, hogy stréber lenne. És azért sem ugratták, hogy színészkedik, pedig mély és búgó hangon beszélt: mást ezért kíméletlenül parodizálták volna. A tetejébe sokat káromkodott, néha még olyankor is, amikor hallótávolságon belül volt valamelyik tanár. És elképesztő sztorikat mesélt arról, hogy mi mindent művelt már a fiúival. Állandóan ott lebzseltek körülötte a csajok, és sikongattak: – Ó, Miranda!
Ma ebédidőben bementem a lányvécébe, ahol egy kisebb bagázs épp körülrajongta Mirandát, aki egy mosdókagyló szélén ült, lóbálva a lábát. Hosszú és hegyes orrú, csatos csizma volt rajta.
Épp azt ecsetelte, mégpedig nagyon érzékletesen, hogy mit művelt a fiújával az éjjel. Megálltam és elvörösödtem. A többiek vihogtak, és bökdösték Mirandát, aki azonban egy pillanatra sem hallgatott el.
– Fejezd be, Miranda! Látod, megjött Tücsök.
– Csá, Tücsök – vetette oda Miranda, ismét integetve. Rágta a körmeit, de azért lakkozta, mégpedig feketére, a csuklóján fekete rózsák díszelegtek. És máris folytatta a részletes beszámolót.
– Miranda, hagyd már abba! Nézd csak, Tücsöknek már lila a feje.
Miranda csak mosolygott.
– Talán itt az idő, hogy ő is megtudja, miről szól az élet – felelte. – Igaz, Tücsök? Na, fölvilágosítsalak?
– Kösz, de mindennel tisztában vagyok – feleltem.
Most már nagyon kellett volna pisilnem, de így mégsem mehettem be a fülkébe, hogy aztán mindenki rám figyeljen.
– Ó, persze, elvben te is tudhatsz néhány alapdolgot, de azt már kétlem, hogy ki is próbáltad a gyakorlatban – dobta vissza a labdát Miranda.
– Ne cikizd már, Miranda!
– Igazatok van. Nem mintha kinézném belőle, hogy valaha is lesz pasija – állapította meg Miranda.

A kiadó engedélyével.