FőképKövek ölelésében, néma csendben ültem a magas ablak előtt, miközben a hét harmadik napja megadta magát a negyediknek. Az éjszaka folyója rendületlenül hömpölygött.
Reméltem, hogy szemtanúja leszek a mágikus pillanatnak, amikor a hó zuhogni kezd. Nemrégen néhány felhő jelent meg az égen, aztán semmi nem történt. A lábát lógató vihart nem lehet siettetni.
A szobát csupán egy borostyánsárga üvegtartóba helyezett kövér gyertya világította meg, amely a sarokban lévő íróasztalon állt. Amikor egy szellő táncra perdült a gyertya lángjával, lágy fény festette be a mészkő falakat és szétfolyó árnyak vibráltak a szoba sarkaiban.
Legtöbb este túl vakítónak találom a lámpafényt. Ha pedig írok, az egyetlen fényforrás a számítógép monitora; a szürke háttér a tengerészkék betűkkel.
Ebben a majdnem-sötétségben nem tükröződött vissza az arcom az ablaküvegen. Tisztán láttam a kinti éjszakát.
Ha egy monostorban élsz, még ha csak vendégként is, nem szerzetesként, sokkal nagyobb az esélyed arra, hogy a világot olyannak lásd, amilyen.
A Szent Bertalan apátságot a határ kaliforniai oldalán a Sierra Nevada-i végtelen ölelte körül. A lejtőket borító őserdők most sötétbe burkolóztak.
Ebből a harmadik emeleti ablakból csak egy kis részét láttam a lent elnyúló kertnek és a fekete aszfaltösvénynek, mely kettéhasította. A négy alacsony lámpaoszlop, a harang alakú burákkal csak kevéske fényt vetett maga köré.
A vendégház az apátság észak-nyugati szárnyában van. A földszinten vannak a fogadószobák, a fentebbi szinteken pedig a magánszobák.
Ahogy várakozva figyeltem a közeledő vihart, végre valami fehérség, bár még nem hó, kezdett szemerkélni a kert fölött.
Az apátságnak van egy kutyája, egy ötven kilós német juhász keverék, talán van benne egy kis labrador retriver is. Teljesen fehér, és mérete ellenére a járása csodásan könnyed. Boo-nak hívják.
Az én nevem Odd Thomas. A szüleim azt állítják, hogy hiba történt az anyakönyvi-kivonatom kitöltésekor, mert ők Toddnak szerettek volna hívni. Ennek ellenére soha nem szólítottak Toddnak.
Nekem sem jutott soha eszembe az eddig megélt huszonegy év alatt, hogy Toddra változtassam a nevem. Életem bizarr fordulatai miatt úgy gondolom, az Odd név jobban passzol hozzám, akár szándékosan adták a szüleim, akár nem.
Boo megállt a kertben az aszfaltösvény közepén, és az egyre keskenyedő, sötétségbe vesző utat bámulta.
A hegyek nem mindig törnek meredeken fölfelé. Néhol az emelkedő föld megpihen. Az apátság egy ilyen helyen, egy fennsíkon áll, és észak felé néz.
Abból, ahogy Boo a fülét hegyezte és a fejét tartotta, tudni lehetett, hogy egy látogató érkezését neszelte meg. A farka lelapult.
 Feszült testtartásából arra lehetett következtetni, hogy a szőr is felborzolódott a hátán, bár azt innen nem láttam.
A Szent Bertalan szerzetesei úgy vélik, hogy az éjszakai látogatókat, akármilyen ritkák is errefelé, fénnyel kell fogadni, ezért amint szürkülni kezd, felkapcsolják a kerti lámpákat, amik pirkadatig világítanak.
A kutya egy ideig mozdulatlanul állt, majd a figyelme az ösvény jobb oldalán elterülő füves rész felé irányult. Lejjebb hajtotta a fejét. Füle a koponyájához lapult.
Egy pillanatig nem értettem Boo riadalmát. Ám egyszer csak… egy megfoghatatlan alak tűnt fel, olyan, akár a fekete árnyék a sötét víztükrön. Az alak olyan közel halad el az egyik lámpa mellett, hogy rövid időre láthatóvá vált.
Ám ezt a látogatót még nappali fényben is csak én és a kutya vettük volna észre.
Én ugyanis látom a halottakat. Az eltávozottak lelkét, akik, mindegyikük más-más ok miatt, nem tudják elhagyni ezt a világot. Aki például gyilkosság áldozata lett, általában elégtételre vágyik, mások vigasztalásért, vagy társaságért jönnek, megint másokat pedig olyan indokok hoznak el hozzám, melyeket én sem mindig értek.
Ez megnehezíti az életemet.
Nem kérem, hogy érezz együtt velem. Mindannyiunknak meg van a maga baja, és természetes, hogy neked a sajátod a legfontosabb. Ahogy nekem is az enyém. Mondjuk, hogy te minden reggel kilencven percet ülsz a dugóban, ahol ráadásul agresszív motorosok húznak el melletted, csúfondárosan lengetve a középső ujjukat. De képzeld csak el, mennyivel stresszesebb lenne ugyanez a reggel, ha az anyósülésen egy fiatalember ülne melletted egy hatalmas, balta ütötte sebbel a koponyáján, a hátsó ülésen pedig egy idősödő hölgy utazna, akinek lila az arca, a szeme pedig fennakadt, ugyanis megfojtotta a férje.
A halottak nem beszélnek. Nem tudom miért. De az is valami, hogy még ha baltával is ütötték őket agyon, nem vérezik össze az autód kárpitját.
Mindazonáltal egy halott társasága nem túl szívderítő.
A kertben ólálkodó látogató nem egy átlagos szellem volt, sőt talán nem is szellem. A halottak itt kószáló szellemein kívül egy másik természetfölötti jelenséget is látok. Bodachnak hívom őket.
Tintafeketék, szétfolyóak, hangtalanok, s nincs bennük több anyag, mint egy árnyékban. Akkorák, mint egy átlagos ember, de sokszor úgy lopakodnak, mint a macskák, a földhöz lapulva.
Az apátság kertjében osonó vészjósló lény kihúzta magát: fekete volt és alaktalan, mégis félig emberre, félig farkasra hasonlított.
A füvön nem látszott meg lépteinek nyoma. Mintha a vízen járna, nem maradt egyetlen jel sem mögötte, ahogy haladt.
A Brit-szigetek mondavilágában a bodach egy gonosz szörny, mely bekúszik a kéményen éjszaka és elviszi a rossz gyerekeket. Mint az adóhatóság.
Amit látok, az persze nem bodach, és nem visz el senkit, de többször láttam már ilyet beosonni a kéményeken, kulcslyukakon, ablakkeretek résein, olyan könnyedén, mint a füst – és ez az elnevezés illik rájuk a legjobban. Feltűnésük mindig valami rosszat jelez. Ezek a teremtmények olyanok, mintha a szellemvilág vámpírjai volnának, akik ráadásul előre tudják a jövőt. Olyan helyeken tűnnek fel, ahol erőszak vagy katasztrófa előszelét érzik. Mintha az emberi szenvedésből táplálkoznának.
Boo bátor kutya volt, mégis megriadt a mellette elhaladó jelenéstől. Fogai kivillantak fekete ajkai alól.
A fantom megállt, mintha ki akarná gúnyolni a kutyát. A bodachok mintha tudnák, hogy némelyik állat látja őket.
Azt nem hiszem, hogy tudják, hogy én is látom őket. Ha tudnák, szerintem rég végeztek volna velem.
Ahogy megláttam ezt a fantomot, az első gondolatom az volt, hogy gyorsan hátrahúzódom az ablaktól, és menedéket keresek a paplanom alatt. A második, hogy menten bepisilek.
Ellenálltam a gyávaságomnak és a húgyhólyagom sürgetésének is és a szobámból a folyosóra siettem. A vendégház harmadik emeletén két kis szoba volt. A másikban jelenleg nem lakott senki.
A második emeleten a haragos tekintetű orosz kétség kívül az igazak álmát aludta. Az apátság masszív építmény volt, lépteim hangja nem zavarhatta meg az álmát.
A vendégházban zárt csigalépcső köti össze az emeleteket, kőfalak, kanyargó gránit lépcsőfokok. A lépcsők fehér illetve fekete színűek, mint a zongora billentyűi, és mindig egy régi Paul McCartney-Stevie Wonder számot juttatnak az eszembe.
A földszint felé tartottam.
Tizenhat hónappal ezelőtt elvesztettem, ami a legdrágább volt nekem és minden összeomlott körülöttem. Kevesebb okom van élni, mint azelőtt, mégis élek, és küzdök, hogy megtaláljam a napok értelmét.
Leértem a földszintre, keresztül siettem a fogadószobán, ahol csupán egy éjszakai jelzőfény világított. Kinyitottam a nehéz tölgyfaajtót, melyet festett üveg ablakocskák díszítettek, és láttam, ahogy megfagy a leheletem a téli éjszakában.
A vendégház kerengője egy udvart vesz körül, melynek egy szép tavacska van a közepén, valamint egy fehér márványból készült Szent Bertalan szobor. Ő a legkevésbé ismert a tizenkét apostol közül.
A szobor ünnepélyes pózban áll, jobb kezét a szívén tartva, bal kezét kinyújtva. Felfordított tenyerében egy sütőtökszerű valamit tart, nem tudtom, ez vajon mit szimbolizálhat.
Az évnek ebben a szakában üres a tavacska, és a nyáron szokásos nedves mészkőillat helyett enyhe ózonillatot véltem érezni, ahogy elhaladtam mellette. Olyan volt, mint a tavaszi levegő villámlás után.
Követtem az oszlopsort a vendégház fogadószobájának ajtajáig, bementem, keresztül haladtam a sötét helyiségen, majd visszatértem a decemberi éjszakába az apátság főbejáratán keresztül.
A mi fehér juhászkeverékünk, Boo még mindig ugyanúgy állt az autófelhajtón, ahogy azt az emeletről lenézve láttam, de ahogy meghallotta lépteim zaját, felém fordult. Tiszta, kék volt a tekintete, semmi nyoma nem volt benne annak a hátborzongató csillogásnak, mely oly gyakori éjszaka az állatok szemében.
A csillagok és a hold fénye nem volt elég erős ahhoz, hogy a kert előbújhasson a sötétségből, nem láttam semmit.
– Boo, hova lett?– suttogtam.
A kutya persze nem válaszolt. Különös életem van, de annyira azért nem, hogy az állatok beszélgessenek velem.
Azonban ki tudja miért, a kutya elindult az autófeljáróról a kert felé. Keletnek tartott az apátság mentén, amely olyan masszív volt mintha egyetlen sziklából véstek volna ki. Félelmetesen festett.
Szél nem fújt, a sötétség leeresztett szárnyakkal pihent.
A megbarnult, fagyott fű csikorgott a lábam alatt. Boo sokkal hangtalanabbul haladt, mint én.
Úgy éreztem, mintha figyelne valaki, de amikor felnéztem az ablakok felé, nem láttam senkit, és az egyetlen fény az én szobámból kiszűrődő gyertya pislákolása volt. Farmerben és egy szál pólóban szaladtam ki a vendégházból, a hideg belemélyesztette fogait meztelen karomba.
Kelet felé mentünk, az apátsággal egybe épült templom mellett. A szentély lámpája mindig világított, de nem volt elég erős hozzá, hogy áttörjön a színes üvegen. Úgy követett csak minket, mint egy véres jelenés, egy figyelő szem.
Miután az épület észak-keleti sarkához vezetett, Boo délnek fordult, elhagytuk a templom hátsó falát, s a novíciusokat elszállásoló épületszárny felé folytattuk utunkat.
Amíg nem tették le az esküt, az újoncok itt aludtak. Jelenleg öten voltak, s négyet közülük kedveltem.
Hirtelen Boo nekiiramodott, s kelet felé iszkolt, el az apátságtól, én pedig a nyomában. Ahol a kert megadta magát a szelídítetlen mezőnek, a fű megmagasodott, a térdemet verdeste. A havazás hamarosan elfekteti majd ezeket a magas, száraz növényeket. Néhány méteren keresztül a talaj enyhén emelkedett, majd a vízszintes szakaszon ismét rendben tartott pázsit következett. Előttünk, a félhomályban a Szent Bertalan iskola körvonala sejlett fel.
Valójában több volt ez, mint iskola. Az ide járó tanulók máshol nem voltak kívánatosak, így az iskola az otthonukká is vált, sokuk számára az egyetlen otthonná, amire életük során számíthattak.
Régebben ez volt az apátság, aztán belülről átépítették. Itt kapott helyett a zárda is, ahol a diákokat tanító és ellátó apácák éltek.
A régi kolostor mögött erdő magaslott a viharfelhős ég alatt. Fekete gallyak nyújtóztak az ösvény felett, mely a végtelen sötétségbe vezetett.
A kutya – nyilvánvalóan a bodachot követve – felsétált néhány lépcsőn az iskola bejáratához, majd belépett az épületbe.
Csak néhány ajtó van, amelyet mindig zárva tartanak, de a tanulók védelme érdekében fontos biztonsági előírásokat léptettek életbe. Csupán az apátnak, a zárdafőnöknőnek és nekem van olyan különleges kulcsom, amely minden zárat nyit az épületben. Soha előttem egyetlen vendéget sem tiszteltek meg ekkora bizalommal, én mégis terhesnek érzem. Néha olyan, mintha ez az egyszerű kulcs mágnesként húzna magával a mélybe.
Azért kaptam, hogy ha a halott Constantine atya, szokása szerint harangszó, vagy más zaj kíséretében megjelenik az épületben, azonnal a keresésére indulhassak.
Pico Mundóban, abban a sivatagi városban, ahol életem nagy részében éltem, sok férfi és nő szelleme kóborolt. Itt csak Constantine atyáé kering, ám ő olyan zavaró, mint Pico Mundo összes szelleme együttvéve. Most, hogy egy bodach kószál errefelé, Constantine atya miatt aggódtam legkevésbé.
Reszketve dugtam a kulcsot a zárba, a vasalatok megcsikordultak és én beléptem a kutya után az iskolába.
A fogadóhelyiségben két kis éjszakai fény világított, a fotelek és kanapék sokasága miatt a terem úgy festett, mint egy szálloda hallja.
Elsiettem az üres recepciós pult mellett, s egy lengőajtón keresztül egy folyosóra jutottam, melyet csupán egy jelzőfény és egy pirosan pislákoló KIJÁRAT felirat világított meg.
Itt a földszinten voltak az osztálytermek, az orvosi rendelő, a gyengélkedő, a konyha, és az étkező. Csend honolt mindenütt, a reggelit majd csak később kezdik készíteni.
Fellépdeltem a déli lépcsőkőn, Boo már a második emeleten várt. Továbbra is szokatlanul komolyan viselkedett.
Ezen a szinten voltak a tanulók szobái, mindegyiken két fő osztozott.
A folyosó két sarkában helyezkedtek el a nővérpultok, mindkettőt jól láttam onnan, ahol álltam. A bal oldalinál egy apáca ült a pultnál és olvasott. Ilyen messziről nem tudtam beazonosítani, főleg, mert az arcát félig eltakarta az apácafátyol. Az itteni nővérek a régi szokás szerint öltözködtek, nem vették át a modern, lazább stílust, mint más zárdákban, ahol az apácák úgy festenek, mint bármely fiatal lány. Olyanok voltak egyenruhájukban, mint a páncélos katonák.
A jobb oldali pult üres volt. Az ügyeletes nővér bizonyára szokásos ellenőrző körútján járt.
Követtem Boot jobbra, anélkül, hogy megszólítottam volna az olvasó nővérkét, aki pár lépés múltán már el is tűnt a látóteremből.
A nővérek igazán igyekeztek otthonossá varázsolni a második emeletet. Húsz nappal voltunk karácsony előtt, a folyosót aranyló flitterekkel beszórt műanyag fenyőágak díszítették.
A tanulók szobáinak ajtaján számok és az ott lakók nevei álltak. Boo megállt a 32-es szoba előtt, ahol az ajtó nem volt teljesen becsukva. A névtáblán két név állt: Annamarie és Justine. A kutya a hátán felállt a szőr.
Boo befurakodott az ajtórésen, de engem megállított az illem. Tudtam, hogy meg kellett volna kérnem egy apácát, hogy kísérjen el a háznak ebbe a részébe, de szerettem volna megúszni, hogy el kelljen magyaráznom: egy bodachot üldözök. És ami még fontosabb, nem szerettem volna, ha valamelyik rossz szándékú szellem kihallgatja, hogy róla beszélek a nővérrel.
Hivatalosan csupán két ember tudott erről az adottságomról– már ha ez egyáltalán adottság és nem átok, Angela főnővér és Bernard atya. Hogy biztosítsam őket arról, hogy nem vagyok sem szélhámos, sem őrült, Wyatt Porter, otthonom, Pico Mundo rendőrfőnöke mesélt nekik néhány gyilkossági ügyről, amelynek felderítésében segítségükre voltam. Sean Llewellyn atya is igazolt engem, ő Pico Mundo katolikus papja, amellett Stormy Llewellyn nagybátyja. Stormyé, aki valaha szerettem, akit elveszítettem, és akit soha nem feledek.
A hét hónap alatt, mióta itt lakom ezen a hegyi menedékhelyen még egy emberrel megosztottam éltem titkát, egy szerzetessel, Knuckles atyával. Az igazi neve Salvatore, de többnyire Knucklesnak hívjuk.
Ő nem habozott volna a 32-es szoba küszöbén. Egy pillanat alatt eldöntötte volna, hogy a veszély, melyet a bodach jelent felülírja az illem szabályait.
Szélesebbre tártam az ajtót és beléptem. Annamarie és Justine aludtak. Mindkét lány mellett egy-egy, változtatható fényerejű kislámpa lógott falon.
A tízéves Annamarie ágya mellett halványan világított a lámpa, a kislány valószínűleg félt a sötétben.
Tolókocsija az ágy mellett állt, támláján egy bélelt dzseki lógott és egy gyapjúsapka. Téli éjszakákon ragaszkodott hozzá, hogy ezek a meleg ruhadarabok kéznél legyenek.
A lány a takarót markolta törékeny kezével, mintha épp ledobni készülne az ágyneműt. Arcán nyugtalanság, feszültség látszott.
Bár mélyen aludt, úgy tűnt, mint aki a legkisebb gyanús jelre kész kiugrani az ágyból. Az volt a szokása, hogy hetente egyszer gyakorolta, hogyan lehet csukott szemmel eljutni az elektromos tolószékkel a folyosón lévő két lift valamelyikéhez. Az egyik a keleti, a másik a nyugati szárnyban állt.
Rokkantsága és a sok megpróbáltatás ellenére, amit el kellett viselnie, Annamarie boldog gyerek volt. Ez az ugrásra kész állapot szokatlan volt nála. Talán érezte, hogy az éjjel valami szörnyűség történik majd, hogy valami rémisztő sötétség közeledik, ami elől futnia kéne. Talán előre látta, mi fog történni.
A bodach először az én ablakomból figyelt, majd idejött, de nem egyedül. Hárman, csendesen, mint a farkasok a másik ágy köré gyűltek, amelyben Justine aludt.
Egyetlen bodach jelenléte sem túl bíztató jel, de ha ketten vagy hárman vannak, az azt jelenti, hogy a veszély sokkal hamarabb jön.
Tapasztalatom szerint minél többen vannak, annál közelibb a vész. Ha már hordában jönnek, az sok ember nagyon közeli halálát jelenti. Néhány napon vagy órán belül bekövetkező halálát. Bár megdermedtem a látványuktól, kissé megnyugtatott, hogy legalább nem harmincan vannak.
A bodachok izgatottságtól reszketve hajoltak az alvó Justine ágya fölé, és mohón tanulmányozták. Mintha táplálkoznának belőle.
 
A Kiadó engedélyével.


Életrajz